A Híd
Beszélgetésem
egy öreg barátommal.
Az a szó, hogy
híd, mindenkinek mást jelent! Van, akinek egy egyszerű technikai építmény,
amivel át tud kelni egy folyó felett, van akinek egy építészeti mestermű, van,
aki úgy hiszi, ez akár egy város jelképe is lehet, és vannak esetek, amikor
tényleg egy-egy város jelképe. Amikor nem csak egy közlekedési építmény, hanem
korokat, nemzeteket összekötő, vagy éppen szétválasztó különös épületegyüttes.
És vannak, akiknek a mindennapi közlekedő út a dzsungelekben kanyargó folyók
feletti átkeléshez, vagy egyik hegyről a másikra, szakadékokon áthimbálózó
kötél, lián, vagy egyéb háncsokból és deszkákból összetákolt életveszélyesnek
látszó primitív tákolmány. amit rejtélyes kezek időről időre megjavítgatnak,
kicserélik a korhadt, vagy korhadó járópallókat, a megsérült kötélzetet, ami az
egész függőhíd szerű közlekedési utat átkelésre viszonylag biztonságossá és
alkalmassá teszi a céljára. Ezeknek a szerkezeteknek a használói lehetnek
turisták, de lehetnek bárkik, akiknek éppen arra van dolguk. Ők a földlakók, a
minden nap élni akarók, mert még sejtelmük sincs, mi lehet odaát, és nem is
akarják tudni. Mint ahogy azt sem akarják tudomásul venni, hogy senkinek nincs
garanciája az örök földi életre. Egyszer mindenkinek lejár a „vízuma”, vagy a „műszakija”
és nem vagyunk ember alkotta gépek, hogy egy nagygenerál során az összes
meghibásodott „alkatrészünket” újra cseréljék.
És van egy
másik híd. Egy híd, ami egyesek szerint olyan, mint egy csőhíd amiben végigmegy
az „utazó”, és a végén állítólag valami megmagyarázhatatlan fényesség fogadja.
Vannak, akik
szerint, aki végigér ezen az úton, azt hihetetlen béke, nyugalom szállja meg,
és vannak, akik egy egyszerű hídon mennek át, aminek a túlfele ködbe vész, de
érzik, tudják, hogy odaát a másik parton egy régi barát fog várni rájuk.
Ez a barát nem
feltétlenül a földi fogalmak szerinti kétlábú, emberszerű lény, ez a barát
lehet egy kedves, már régen eltávozott, és annak idején megsiratott kutya, vagy
macska is. Mindig az határozza meg, hogy a túlparton ki fogja várni az
„utazót”, hogy kihez érezte a lelkét, a szívét a legközelebb, ki az, aki, mint
barát annak idején, amíg az „ideiglenes tartózkodási engedélye” szólt a
leginkább megérintette a lelkét. A túlparti sétát már ketten fogják megtenni,
nagy békességben, és lehet, többé nem fognak útjaik elválni.
Bár, lehet, a
földi lét is csak egy „ideiglenes állomás”, egyféle iskola egy másik életforma
megéléséhez, és lehet, ez a másik élet is a körforgás része csupán, ma még ezt
senki nem tudja. Vannak, akik egy viszonylag hosszú (földi mértékkel) idő után
jöttek vissza a híd másik oldaláról, és nem is nagyon örültek a „szerencsés”
életre keltésnek, de ezek csak elenyészően csekély információt tudtak adni az
„odaátról”, és a lényeget, hogy ez vajon egyfajta előszoba, vagy egy
hosszantartó másik létforma kezdete, senki nem tudta és tudja a mai napig.
Én azért bízom
abban a szerencsében, hogy régen elhunyt négylábú barátaim közül legalább az
egyik ott fog várni a sejtelmes ködbe burkolódzó túlsó oldalon, és lehetőségünk
lesz együtt egy jó hosszú, tartalmas sétát tenni valamilyen kellemes, kedves
erdei környezetben. Ide egy emberbarátomat és egy kiskutyát (egy Yorki) kivéve,
már nem köt igazán semmi. A földi értelemben vett halál pillanata (de nem ide
illő kifejezés ez) csak egy szemvillanásnyi átmeneti idő, amíg átérek a hídon.
Onnan már egy másik fejezet kezdődik. Már várom a napot, amikor elindulhatok
felé a túlpartra.
Valahol
Magyarországon, 2013-04-12
Kollányi
Ferenc
