Az Ócsai "lágerfalu" és az államtitkár esete a közmunkásokkal

 

 

Csókdosom ast a szíp kis kezsit, nacccsságos államtitkár úr….

olyan szípeket teccik rólunk mondani!

 

Az Ócsai „lágerfalu” apropójából!

Idézet az Index című online - 2013-01-19-én megjelent - napilap írásából:

 

„Csúszás a közmunkások miatt?

A telep „közmunkások munkájával valósul meg, akik nem segélyért állnak sorban, hanem munkájukkal segítik a rászorult családoknak a jövőjét” – vázolta fel jövőtudatos hitelkárosultak és a leszakadt néprétegek példaértékű összefogását Soltész Miklós államtitkár a sajtótájékoztatón. A házak közt járva ugyanakkor a téma egy másik olvasatát is megismertük.

„Nincsenek itt a közmunkások, fagyszabadságon vannak” – mesélte nekünk az egyik szakmunkás. A közmunkások távolléte elmondása szerint nem hátráltatja a munkát, mert amúgy sem vették nagy hasznukat.

A munkás szerint legalább 200 közmunkást hoztak az építkezésre, azzal, hogy segédmunkások helyett velük kell dolgoztatni. Ez azért volt jó az államnak, mert segély helyett a vállalkozótól kaptak fizetést.

A közlékeny munkás szerint a vállalkozók azonban két okból is rosszul jártak: egyrészt nem volt alku, az állam által megszabott munkabért kellett fizetniük, ami a járulékokkal együtt magasabb volt, mint amit a segédmunkásoknak fizettek volna.

Másrészt a közmunkások nemcsak nem értettek a feladathoz, de dolgozni sem volt kedvük. „Amikor mondtam neki, hogy hozd ide a téglát, azt válaszolta, hogy vidd oda magad. Mit lehet erre mondani? Kirúgni meg nem lehet őket. A csúszás is emiatt volt, hogy nem haladt a munka.”

Nos eddig az idézet. Elgondolkodtató. Egyrészt Soltész Miklós államtitkár vajon kiket néz teljesen hülyének, másrészről érdekes ez a kép a közmunka szempontjából. Az állam így próbál „munkahelyet teremteni”?

És a vállalkozókat erőszakkal kényszeríteni arra, hogy szervezett munkára évek óta alkalmatlan, napi rendszerességet, fegyelmet nem szerető emberek jelenlétét fizessék ki az állam helyett? Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy a magánszféra ne vegyen részt a közös teherviselésben, de tessék egy olyan lehetőséget a kényszerű foglalkoztatók kezébe adni, hogy a munkavégzésre morálisan alkalmatlan, közmunkára kirendelt emberektől megválhassanak.

Tessék a svájci példát követni, nem kötelező magyar állampolgárnak lenni, nem kötelező a tisztességesen dolgozó, törvénytisztelő magyar állampolgárok adóforintjaiból segélyezni, a dolgozni, közösségbe beilleszkedni nem akaró embereket. Mert SVÁJC nem ezt az „unortodox” magyar utat követi. Ha egy ember segélyt szeretne kapni, annak feltételei vannak Meghatározott ideig dolgoznia kell, nem szabad, hanem KELL. És ha a képessége szerinti felkínált munkát nem fogadja el, nem is kaphat segélyt, mégsincs Svájcban cigánykérdés, nem mondják rá az Európai Unió politikusai, és újságírói, hogy rasszista, fajüldöző ország. Úgy látom, hogy a honi felzárkóztatási és szociális segélyprogram eddig, - és jelenleg is - nagyon rossz irányba haladt, és halad, és sok-sok elrontott (hogy ne mondjam , elbaszott) kormányprogram árát nem a magánmunkáltatókkal kellene kifizettetni. Amit a kormányok elmulattak, azt fizessék is meg!

És egy pár gondolat a ki-kit néz hülyének nevű politikai társasjátékról.  Kíváncsi vagyok Soltész Államtitkár „úr” vajon politikai, vagy netán szakmai államtitkár-e? Mert egyik sem jó ebben a relációban.  Valamilyen (nem politikai) szakmai kérdésben szakemberre van szükség és nem politikusra, NEM POLITIKUSRA!!! Amennyiben az államtitkár nem politikai, hanem szakemberként tevékenykedik, akkor nagyon is jól kell tudnia, hogy az írásom elején idézett cikkben szereplő nyilatkozatának hangulata inkább hajazik egy politikai tömjénezésre, mintsem a realitásra. Ez a meghatónak szánt nyilatkozat az öntudatos, leszakadt népréteg és a jövőtudatos hitelkárosultak összefogásáról szóló dicshimnusz a legrosszabb Enver Hodzsa korabeli albán politikai hagyományokat idézi. A nincstelenek serege, és az éppen leszakadó szegény alsóközéposztály egyre sokasodó tábora egymásra találásának könnyekig ható, filmekbe kívánkozó jelenete tárul(na) elénk. De ezt a forgatókönyvet már annyiszor blamálták az évtizedek során, hogy a mínusz 10 a huszonnegyedik hatványon szintjére lecsúszott a felesleges frázisok sűrűjében.

Persze a Rákosi korszakot is joggal lehetne említeni, mert hagyományokban bővelkedünk.

Szóval én azt gondolom, hogy ön is csak egy politikai „komisszár” nevű mellékszereplő, ebben a nem éppen népszerű színdarabban. Ön is, én is, sőt mindenki, aki csak egy kicsit is nyitott szemmel és füllel járkál ebben a honi ugarban, jól tudjuk, az egész hazugság, ahogy mondani szokták, „parasztvakítás”.  Az nagyon hibás álláspont, hogy az emberekkel mindent meg lehet etetni, csak jól kell tálalni. Nem mindenki idomított majom, és nem mindenki fogad el mindent hajbókolva, csak azért mert a „gazduram” kínálja. Amelyik étel már egy pár éve büdös, az több mint valószínű, hogy romlott, és úgy gondolom annak kell megennie, aki feltálalta!

Országunk jelenlegi vezetőinek el kellene már gondolkodniuk, hogy meddig feszíthetik még a húrt, mert ha elpattan, abból nagy rumli szokott lenni, mint azt tudjuk. Persze nem biztos, hogy ők is tudják!

Magyarország – Visegrád, 2013-01-21

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

A lehetőségek tárháza..Visegrádi képeslap

A lehetőségek tárháza…Visegrádi képeslap!

 Avagy: leleményes nép a magyar, pláne ha beteg!

Érdekes, hogy egyes intézmények (mint például a Visegrádi Rehabilitációs kórház) mosdóinál a félautomata leeresztő szelep elzáró alkalmatosságát, ami a leeresztő gumidugót van hivatva felváltani, „gondos kezek” eltávolították, vagy esetleg óvatosságból be sem helyezték a mosdókagylók lefolyójába. Keresem a lehetséges magyarázatot, és ennek okán egy egész „bűnlajstrom” jutott eszembe. Nosza, csapjunk bele a lecsóba:

-                           A fürdőszobai felszereléseket forgalmazó szaküzletben egyes mosdócsaptelepek csökkentett áron voltak beszerezhetőek, mert a leeresztő szerkezet hiányos volt, így az intézmény jelentős megtakarítást könyvelhetett el.

-                           Az egyes megbízhatatlan betegek eltulajdonították, az egyébként semmi másra nem használható automata leeresztő elzárót.

-                           Az előrelátó műszaki vezető zsenialitása okán, megakadályozandó a betegek részéről esetleg jelentkező szándékos károkozás lehetőségét, eleve az ominózus alkatrész nélkül szerelték fel a leleményes műszaki beosztottak a mosdókat. Ha valami beleesett (pl. egy arany nyaklánc, egy gyűrű, netán egy kontaktlencse) az meg sem ált a „lejtő” aljáig. (na most gyere ki, ha tudsz)

-                           Vagy tényleg valamely magukról megfeledkezett betegek tulajdonították el a köz eme becses és nélkülözhetetlen kincsét.

-                           Meglehet az is, hogy egy mosdószereléskor történt kivétel alkalmával a feledékeny dolgozó, egyéb bokros teendői mellett, észre sem vette e fontos műszaki remekmű hiányát, és a mosdó azóta is tátongó lefolyónyílással lesi a  legközelebbi áldozat aláhulló értéktárgyait.

Na meg itt van még a földszinti férfi WC –és fürdő esete „tóthjanival”. Az még csak érthetőnek tűnne, hogy bizonyos problémákat elkerülendő, a zuhanyozó állást és egy kapaszkodó korláttal elválasztott, de szinte közvetlenül mellette elhelyezett mozgáskorlátozott WC-t nem választja külön legalább egy műanyag zuhanyfüggöny. Egyébként itt fürdetik a járóképtelen betegeket is, egy kerekes fürdetőszék segítségével, és egy műanyag függöny laza mozdulattal félrehajtható lenne, ha éppen útban van, és a használata esetén legalább nem úszna az egész fürdőhelység mindenestől együtt. De az már kevésbé magyarázható, hogy a járóképes férfibetegek számára kialakított WC fülke ajtaját miért nem lehet becsukhatóvá tenni?!  

Egyes jólértesült hírforrások szerint valamikor, még az „ántivilágban”, egy „beteg” úgy magára csukta az ajtót, hogy bennszorult a zárószerkezet hibája miatt, és szabályszerűen kitépve a zárcímet az ajtó tokjából, megszabadult szorult helyzetéből.

Más hitelesnek tűnő elbeszélések azt rebesgetik, hogy az egyik „betegre” hirtelen rájött a szükség, s mivel zárva találta a nevezetes fülke ajtaját és neki halaszthatatlan teendői lettek volna itt, feltépte az ajtót, nem gondolva arra, hogy valaki már ül az „intim szobában”. Ezt a szituációt elképzelve, csibészes mosoly ül még most is az arcomra.  Bár az ajtótok, szakszerűnek tűnő, de kissé primitív fűrészelési nyomait látva a keret alumínium profiljain, ezek a verziók csak részben tűnnek helytállónak.

A bezárhatatlan ajtó esete azt a tényt látszik igazolni, hogy a műszaki karbantartók abból a megfontolásból nem hozzák rendeltetésszerű állapotba az ominózus nyílászárót, mert szerintük a „betegek” úgyis megint tönkreteszik. Nos ebben lehet némi igazság, de azért lássuk be, ez egy nagyon erőltetett kifogás.

Vagy megemlítem még a kórtermek könnyebb szellőztethetősége érdekében előre kialakított „zseniális” rendszert. A vadonatúj nyílászárók (ablakok) tömítése eleve úgy került beszerelésre, hogy teljesen zárt ablakok esetén sem fulladhatnak meg a bentlévők, mert ebben az esetben is kellő levegőmennyiség jut be az „elmés szerkezeten” keresztül. Magyarán mondva, csukott bejárati ajtó és ablak esetén is olyan huzat van egyes kórtermekben, ami csak egy alapos szellőztetés esetén fordulna elő. (lásd: kereszthuzat)

De, hogy az ápoltak részéről közvetlenül tapasztalható viselkedési abnormitásokról is essen szó, említést érdemelnek olyan esetek, amiknek a magyarázatát sehol nem lelem.

Például elvisznek olyan berendezési tárgyakat, amikre semmi szükségük, sőt egy bizonyos funkción túl semmire sem használhatók. Vittek itt már el fürdőszobai fogast, szappantartót, „kacsát”, WC magasítót, na meg „Visegrádi emlékként” tányért, poharat, sótartókat, evőeszközöket, meg lehetne sorolni vég nélkül, mit még, ahogy mondani szokták, mindent, ami a malomkőnél könnyebb és a levegőnél sűrűbb! És az is megér egy misét, hogy minden figyelemfelhívás ellenére is keményen füstölnek a bagósok a mellékhelységekben, és egyesek a huszonegyedik században még mindig nem tudják a vízöblítéses WC-t rendeltetésszerűen használni. Volt delikvens, aki kiment a mellékhelységbe, megállt a WC csésze előtt, és laza nemtörődömséggel a csésze elé, a padlóra ürítette hólyagja teljes tartalmát. Amikor ezt szóvá tették, értetlen és ártatlan mosollyal arcán bámult a jóindulatú figyelmeztetőre.

Magam is megelégelve a hasonló jelenségeket, nagy, vastag betűkkel nyomtatott írást ragasztottam ki a férfi mosdó ajtajára belülről, amiben a vízöblítéses angol WC rendeltetésére és szabályszerű használatára, hívtam fel a nagyérdemű figyelmét. A gyengébbek kedvéért itt nincs két bot, mint a „modern tajgaklozetben”, ahol az egyikbe kapaszkodik, a másikkal meg esetleg elkergeti a kóbor farkasokat a bátor szükségét végző egyén.  Ez egy szimpla, egyszerű de nagyszerű fajansz „műtárgy”.  

A közösségi tv készülékek használata is megér egy misét. A több helyen is látható helyen kifüggesztett házirend elég alaposan leírja e készülékek használatát, s bár kéretik a „tisztelt beteg”, hogy ne állítgassa át az előre betáplált programot, egyesek tesznek a házirendre, elállítgatják a készüléket, majd amikor az már végképp nem élvezhető minőségű képet jelenít meg, laza legyintéssel: - „sz.r ez az egész” felkiáltással elegánsan elvonulnak, más áldozatok után nézve. Mintha a „fekete özvegyek” vonulnának. (ez egy pókfajta, és nemére jellemző módon megeszi a hímet)

Lám, csupán mutatóban egy-két apróság a sok közül, és mégis legalább öt lehetséges magyarázatot találtunk hirtelen. És mennyit találhattunk volna még, ha tényleg keresünk?!

De ez csak egy pár, szinte jelentéktelen apróság, ami minden kicsinysége ellenére megkeserítheti a mindennapokat, pláne azok számára, akik egy kicsit érzékenyebben reagálnak az emberi társadalom nem éppen normális jelenségeire. Most a bőség zavarával küzdök, mert hirtelenjében nem is tudom, van-e értelme, hogy folytassam a sort, mert a fentiek alapján a lehetőségek száma végtelen.

Ez csupán egy lokális észlelés, de nem csak itt érvényes.

Hogy írjak valami jót is, csodálatos a természeti környezet, a Dunakanyar, nagyon jók, hasznosak a kezelések, remek a gyógytornász csapat, kedvesek az orvosok és az ápolónők, sőt a kosztra sem lehet panasz.

Ez, hála az istennek, némileg ellensúlyozza a negatívumokat. Azt hiszem, ebből a kedvező felsorolásból csak „mi” betegek lógunk ki, nem kis mértékben.

Magyarország-Visegrád, 2013-01-13

(de lehet bárhol az országban)

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Keresem az okokat,...

Keresem az okokat, …

Keresem az okokat. De vajon milyen okokat, és miért? Hiszen bizonyos jelenségeket az emberiség már évszázadok, sőt talán évezredek óta ismer. Sokmindenkinek volt már hasonló „élménye” az életében legalább egyszer. A „hímneműek” egy jelentős részét érték már „csúnya meglepetések” az - indokolatlanul – gyengébbiknek titulált női nem bizonyos, jeles képviselői részéről. Persze, ahogy egy időtlen viccben megjegyezték, azért élnek a nők hosszabb ideig, mint a férfiak, mert nincs feleségük. Nos talán ez is közrejátszik a lehetséges okok között, de a végső következmények alakulásához a mi szentimentális, önbecsapó, saját magunkat is hülyítő magatartásunk is vastagon hozzájárul(t).

Viktimológusok szerint egyesek kifejezetten az úgynevezett „tipikus áldozat” kategóriába esnek, és akármit is csinálnak, csak egy kedvező helyzetnek kell kialakulnia, már is bekövetkezik a „csúnya meglepetés”. Sajnos közülünk sokan hajlamosak arra, hogy a képzeletükben létrehoznak egy idealizált álomnőt, akit azután egész hátralévő életükben keresnek, de valahogy soha nem az „igazit” találják. Így a „meglepetés” bekövetkezte után, az esetek egy részében hosszabb-rövidebb időt a két fél megél egymással, vagy egymás mellet, de a legtöbb esetben válással végződik a „tündérmese”. 

Ha a frigyből gyermek is születik, nos bizony az nagy probléma, mert az igazi vesztes általában, sőt mondhatni, mindig a gyermek. Lehet, hogy érzelmileg nem nagyon sérül, ám az ideálisnak mondott férfi-nő kapcsolati minta helyett, egy érzelmileg viszonylag humánusan rendezett válást kap követendő példaként. Ezt, habár klasszisokkal jobb, mint az ilyen esetek többségében lezajló örökös „harmincéves háború”, azért sérülés nélkül nem lehet megúszni. Az elhagyott fél mindig személyes – főleg érzelmi - veszteségként éli meg a helyzetet. Ezen csak halvány gyógyír lehet egyféle anyagi kompenzáció, már amennyire a fájdalmat ez ellensúlyozhatja.

Bár tudjuk, a pénz időnként csodákra is képes, de azért a sértett büszkeségen keletkezett sebek csak nagyon lassan (lehet, hogy soha nem) gyógyulnak. Ám azt is meg kell jegyeznem, hogy a válások többségében általában a női nem jeles képviselői kapnak kisebb-nagyobb, vagy esetleg hatalmas nagy anyagi kárpótlást az elvesztegetett „leányságukért”, bár ennek a jogosságát némely sorstársam erősen megkérdőjelezi. Vannak „hölgyek”, akik egyes esetekben akkora asszonytartást kapnak a bíróságok jóvoltából, hogy az egy kisebb ország éves nemzeti költségvetését is meghaladhatja.

Az óceánon túl már régi gyakorlat ez, és szinte külön iparággá nőtte ki magát, de manapság itt, az öreg kontinensen is egyre gyakoribbak az efféle jelenségek. Sőt, az egyik, szinte kizárólag válóperekre szakosodott hazai ügyvédnőnk egy vele készült riport alkalmából elmondta, a honi milliárdosok körében zajló válások vagyonmegosztási pereiben, átlagembernek elképzelhetetlen nagyságrendű vagyonokat zsebelnek be egyes „hölgyek” asszonytarás, vagy  esetleg végkielégítés címén.

Egy példát is elmondott, amikor a „hölgy” követelése már odáig terjedt – és a bíróság a javára döntött – hogy több mint másfél milliós havi tartásdíjat követelt, mert a két gyermekének a környékbeli csemegeboltos házhoz szállítja naponta a különböző nyalánkságokat, amiket a szegény gyerkőcök nem tudnának nélkülözni, mert már annyira hozzászoktak. Nagy az isten állatkertje, és az emberi mohóság végtelenebb, mint az űr!  Egyszóval már nálunk is nagy biznisz a „jó pénzes madarat fogj lányom” nevű össznépi társasjáték, meg az „otp”, azaz: „odatartottam a p..ám”, és ehhez mi, hígagyú férfinép, mint ügyeletes balekok, megüdvözült mosollyal orcánkon, még lelkesen asszisztálunk is .

És a nők, az isten adta (de így kicseszni velünk?!) nők, a férfiúi hiúságunkat alaposan ki is használják. Persze mindezt jól megideologizált szakértői, jogászi segedelemmel, és az éppen hatályban lévő jogszabályok segítségével. 

De azért nem ez az általános kép. Kis hazánkban ma még (sajnos) a milliárdosok nincsenek többségben, inkább látszik általánosnak, hogy kettévágják a bútorokat, a tévét, meg a stelázsit, vagy a volt férj egy nylon szatyorban, esetleg jobb esetben, egy sporttáskában a személyes holmijával balra el(kullog), és a büdös életben nem jön helyre anyagilag.

Ez a törvényes kifosztásnak az egyik lehetséges módja. De tulajdonképpen a „győztes fél” is a vesztesek táborát növeli.  Egy-két, esetleg három gyerekkel a „tarsolyában”, ugyan mennyire fognak utána kapkodni a házasodni szándékozó mindenre elszánt „halálba menők”?! Nem hinném, hogy egy ilyen helyzetben lévő „sportlédy” sok eséllyel indulhatna a férjvadászati futóversenyen. (ez a „fuss az életedért” című „rubintréka aerobik” program) A legtöbb esetben a gyerekeivel egyedül maradó amatőr versenyzők „eredményes futamkísérletét” éppen a  „tartozékcsomagban” kapható, előregyártott családi idill akadályozza meg.

Például a gyermekes fél már régóta egyedül „kormányozza az oldalkocsis járművét”, és pont az „oldalkocsi utasai” gátolják meg esetről esetre, hogy új párra találjon, az amúgy is ritka madarak között.

Ha mégis pozitív eredménye van ennek a projektnek, még mindig ott a hibalehetőség, hogy a közös élethelyzetek során bukkannak elő bizonyos hibapontok.

Némely szokások a múltból olyan erősen rögzültek mind a két félben, hogy nagyon nehéz az összecsiszolódás, és az egymás iránti türelem nincs éppen a csúcson. Röviden, gátló tényező annyi van, mint a tenger. 

Ám, ma már tulajdonképpen alaposan fordult a helyzet, egy kevésbé szimpatikus irányba. Túlsúlyban (általában nem szó szerint) vannak azok a hölgyek, akik nem akarnak gyermeket, gyermekeket szülni ilyen-olyan indokok miatt, pusztán csak a „tollfosztás”, várhatóan csábító nagyságrendű eredménye miatt hagyják magukat elcsábulni, azaz úgy tesznek, mintha a mi ellenállhatatlan vonzerőnk miatt pazarolták volna ránk szűzies leányságukat. Ami a „tollfosztás” jelentését illeti, azt bizony szó szerint kell érteni, azaz, úgy leperelik a „teremtés koronájáról” még az utolsó gatyáját is, hogy beleőszül a sörénye.

A „szűziest” fenntartással kell érteni, mivel egyes hazai felmérések szerint az említett kategória -  mára -  tizenöt éves életkor felett, szinte teljesen kihalt. Ez persze nem gátolja, az egyébként valószínűleg makulátlan erényű „hölgyek” céltudatos törekvéseit, tervük megvalósítása tárgyában.

És mint az amerikai névrokon tornádók-hurrikánok, ők is hatalmas pusztítást hagynak maguk után, azaz:-„utánuk a vízözön”. Jelszavuk: „viszünk mindent”. Szóval szép kis fruskák. Még a hideg is kiráz. A kezdeti angyalarcból, egy „csodálatos” átlényegülést követően, ijesztő medúzafő bontakozik ki, a tengeri alvilág minden rémségével felékesítve.  Ilyen Uri Gellert idéző mutatványra ma már egyre több „hölgy” képes.

Ezek után megint felmerül a kérdés, vajon miért is ők a gyengébb nem? Mitől is gyengébbek? Nos, ahogy a fentieket végiggondolom, ez egy nagy megvezetés. Már csak azt kellene kinyomoznom, kiktől ered ez a félrevezető jellemzés. Vajon a nők terjesztették el ezt, egy már eleve megtévesztő taktikai húzás okán, vagy mi férfinép hitettük el magunkkal, önön nagyságunk és hiúságunk álságos legyezőjeként ezt a maszlagot?!  Mindenesetre most itt ülünk egy jó nagy gödör fenekén, ahová látszólag a saját akaratunkból másztunk le, és közülünk többen is elátkozták azt a pillanatot, amikor hallgattak a csábító szirének hangjára. „Késő bánat, most már utánam a vízözön…” énekli a nótáskedvű asszonykórus, és  hamiskás mosollyal, kuncogva elillan a „szánkból” kiénekelt bónuszsajttal.  Még számtalan variációt lehetne említeni az örök nő-férfi téma tárgykörében, a különböző megtörtént esetek kapcsán, ám a téma terjedelmes volta, valamint az idő-és helyszűke miatt kérem, nézzék el nekem, hogy erre most külön nem térek ki.

Szerintem már eddig is éppen elég ellenséget szerezhettem magamnak a „hölgyek” körében, ezzel a pár rövid gondolatommal.  Lehet, hogy engedélyezik a kilövetésemet? Talán azért ahhoz én mégiscsak egy kis vad vagyok. Kár a lőszerért.

Igazán találó a mondás: „aki hülye, haljon meg”, és Jenő (meg a többi) úgy is tesz. Meghal! Béke porainkra. (bár lehet, azt sem hagyják szó nélkül ezek a huncut kis nők)

És most itt a vége (ennek), de a dal folytatódik.  Az élet nevű revüműsor megy tovább. Új darabhoz, új férfi (áldozati ökör) kell!  Ki tudja meddig?!

Magyarország, 2013-01-11

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Az "Egyszemélyes Mérleg" / kórházi riport egy.....

Az „Egyszemélyes Mérleg”!

Kórházi interjú az egyik betegtársammal:

„Igazából nem is tudom, minek hívjam ezt az irományt. És azt sem tudom, minek, vagy kinek írom le ezeket a sorokat. Úgysem küldöm el senkinek, és hacsak nem kerül értő kezekbe ez a laptop, hát senki nem fogja elolvasni. Talán azzal kell kezdenem, hogy most – 2012, december sokadikán- – milyen érzések kavarognak bennem. A jelenlegi helyzetem semmi jóval nem kecsegtet, sőt, egészségi állapotomat felmérve reális esélyeim az életben maradáshoz nem túl jók, sőt egyenlők a nullával, és ha ehhez még azt is számításba vesszük, hogy barátaim köre jobbára már elég régen a négylábúakra korlátozódott, akkor értelemszerűen semmi keresni valóm nincs ebben az „emberi” világban.

Már jó ideje nem igen hiányzom senkinek, ha én nem keresek valakit csak úgy a telefonomon, akkor pusztán miattam senki nem keres, senkit nem érdekel a hogylétem. Általában csak akkor hív fel valaki, ha valamiről – tárgyról, bármilyen más dologról, - információt akar, az én személyem igazából senkinek sem fontos.

Valószínűleg ez jelentős mértékben az én hibám.

Fiatal (kamasz) koromban festő akartam lenni, impresszionista, Színekben láttam a világot, de a felnőtt világ már akkor is – mint az emberiség történetében oly sokszor - hazug volt, ezért kifelé elég zárkózott lettem, és soha nem mutattam az igazi arcomat, féltem az érzelmektől, mert védtelennek éreztem magam és egyre több csalódás ért.

Első nagy (és talán egyetlen igazi) szerelmem, menyasszonyom - Székelyhídi Kati – 1971-ben, mint stewardess, egy légiszerencsétlenségben életét vesztette. Azóta is bennem él. Tévelygéseim útjain is mindig mindenkiben Őt kerestem, de a mai napig nem találtam, és már nem is reménykedem, hogy rátalálok.

Amúgy utoljára gimnazista koromban volt egy igazán barátnak nevezhető iskolatársam – Völgyi Jancsi – de sajnos, amikor felnőtt korban -2007 - újra megtaláltuk egymást egy közösségi oldalon, személyes találkozónk előtt egy héttel, tragikus hirtelenséggel elhunyt.  Azóta is, hol társas, hol tényleges magányban „élem” a napjaimat és csak a négylábúakkal van „barátinak” nevezhető viszonyom. Ők magamért szerettek, szeretnek, pedig a jó szón, simogatáson kívül mást nem adhattam nekik. Amikor néha átmegyek a sógornőmhöz, vagy valamiért értem jön, hozza Turbót – a kiskutyát – is, aki őszintén örül nekem, vagy ha „hazamegyek” a bérelt szobámba, Kormi a koromfekete cica mindig belátogat hozzám és hangosan dorombolva az ölembe, fészkeli magát.

Ilyenkor mindig eszembe jut „Wiskas” a Leányfalui kedvencem, a tigriscsíkos kiscicám, akit elhoztunk, és a kutyussal együtt nőt fel. Aki, esténként, amikor hazafelé mentem a munkámból, az utcában mindig elém jött, és hazáig együtt mentünk, miközben Ő a maga sajátos módján mesélte aznapi élményeit nekem. Sajnos egy hosszabb, több hónapig tartó vidéki munkám alatt állítólag egyik napról a másikra eltűnt. Kifelé nem mutattam, de belül nagyon bántott az eltűnése, és sokszor jutott eszembe, hogy a sógornőmék esetleg szándékosan elüldözték valamilyen módon, mert a gyereke allergiás volt a macskaszőrre, és igazándiból egy macska nem tartozott a házi kedvenceik közé, de nem akartam kiélezni a dolgot.

Meg azután nem is voltam én sem igazán biztos helyzetben, és csak annak köszönhettem a „fedelet” a fejem fölött, hogy akkoriban még jó bérér dolgoztam és a keresetemre szüksége volt a „költségvetésnek”. Mára viszont egyedül maradtam, és teljesen elegem lett a földi életemből, fáj a törött gerincem, egyre nehezebben kapok levegőt, és egyre inkább nem érzem jól magam. Tegnap sem hiányoztam senkinek. Még a lányom sem hívott, sőt az „ünnepek alatt a többi gyerekem is „néma” volt, és ma is kuka a telefonom, tehát, ha én nem hívok valakit, a kutya sem kíváncsi rám. Terhelni senkit nem akarok, és igyekszem a hozzátartozóimat, ismerőseimet megkímélni a „kényelmetlen személyemtől”. A „naplómat” is azért írom, hogy ne feszítsenek belülről annyira azok a jelenségek, amelyekkel napról napra találkozom, és lelkileg nem tudom őket feldolgozni. Igazán egyébként nem nagyon érdekel senkit, vajon mit és miért írtam, ezért tulajdonképpen azt a célomat, hogy majd én felrázom a fásult embereket, eddig nem értem el.

Amíg bírom erővel, próbálkozom, de egyelőre hiába. Ráadásul egyre nehezebben viselem el saját magam.  Kezd fogyni az erőm és az élniakarásom. A természetben ez mennyivel bölcsebben van elrendezve. Ha egy öreg elefánt érzi, hogy eljött az ideje, félrevonul az övéitől –akik egyébként tudják, miért megy el, tiszteletben tartják az utolsó akaratát – és elmegy az elefánttemetőbe. Ezt a teljesen logikus dolgot mi emberek vagy nem értjük kellőképpen, vagy valami rosszul értelmezett „humanitárius” szempontból nem hagyják, hogy méltósággal vessünk véget a földi életünknek. Most én is ilyen helyzetben érzem magam, és el akarok menni a saját „elefánttemetőmbe”, mert úgy érzem, itt az időm.

Tulajdonképpen úgy érzem, ez már a földi utam végét jelenti. Azt hiszem, gondolatban búcsút kell vennem a négylábú „barátaimtól”, bár az egyik mostani „barátom” – Kormi – sajnos elment a cicamennyországba. Meg a gyermekeimtől, unokáimtól, testvéreimtől, és mindazoktól a nőktől, akikről azt hittem, hogy Ők az életem párjai, az ismerős emberektől és ettől a gyönyörű természettől, amit az ember olyan ocsmányul tönkretett.  

Tulajdonképpen a világ csodaszép, csak az emberek nem kellenek bele. Mindent elrontanak! 

Élőszóban, vagy levélben senkitől nem búcsúzom. Már csak azért sem, mert igazán senki emberfiának nem hiányzom, négylábú barátaim meg úgyis megérzik, hogy utoljára találkozunk, és remélem, nem sokáig fogják érezni a hiányomat. Hiába na, mindig tudtam, hogy az állatok empatikus lények! Nem úgy, mint a fajtám, nem is vagyok büszke, hogy ebbe a fajba születtem.

Nagyon remélem, hogy most már, ha eljön az utolsó időm, sikerül végleg elaludnom, „elmennem” és senki nem fog ebben megakadályozni! Ennyi éppen elég volt!”

A riportalanyom mostanra már nagyon elfáradt, és aludni tért. Ha valaki esetleg magára ismert, az csak a véletlennek köszönhető.

(de mint tudjuk, véletlenek nincsenek)

Magyarország, 2013-01-09

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Gondolatok a tömegközlekedésről..

Gondolatok a tömegközlekedésről…

Úton-útfélen hallom, hogy a tömegközlekedés minden vonalon csődközeli helyzetben van. Legfőképpen a fővárosban. Mint azt számos szakember megállapította, alaposnak tűnő vizsgálatok hosszú során keresztül, a metrón át a trolibuszokon keresztül, az egyéb felszíni tömegközlekedési eszközökig –(a 4-es, 6-os Combínókat kivéve) számos járaton kritikus állapotban van a jelenlegi járműpark, és a metró pályatestek egy jelentős része is. Hogy mást ne említsek, a 78-as, a 70-es, és a 74-es trolibuszok vonalán még olyan járművek is közlekedésbe vannak állítva, sőt a közelmúltban még utaztam is rajtuk, amelyeket még Sztálin elvtárs neve napja alkalmából kaptunk a nagy szovjet testvértől az ötvenes évek legelején.

Hát az sem most volt, ha az emlékeim nem csalnak meg. Az ön-és közveszélyes úgynevezett kettes metróvonalon közlekedő szerelvények mai állapotáról még az orosz szakértők véleménye is lesújtó volt. Arról nem is beszélve, hogy kiszámíthatatlan, mikor gyulladnak ki, esetleg pont két állomás között, (Földvár felé) félúton.  Mindennek tetejében a főváros kasszája olyan üres, hogy a templom egere ezekhez képest vagyonosnak számít.

Magyarán, nincs pénz a járműpark felújítására, de sokszor még az alkalmazottak bérének kifizetése is komoly gondokat okoz mostanság a BKK- nak(vagy mi a fene most a nevük)! Sőt régi probléma nem csak nekem, de sok-sok idős útitársamnak is a HÉV, vagy ahogy hivatalosan titulálják, a Helyiérdekű Villamosvasút, használata a lépcsők irdatlan magassága miatt csak kínkeservesen vehető igénybe. Kívánom az illetékeseknek, például Vitézi Dávidnak, hogy napjában százszor kelljen le-és felugrálnia, és közben büntetésből énekelje, hogy:”- anyám, én nem ilyen lovat akartam”. Istenemre mondom, megérdemelné, és ez még nem is sok!

Nos mindezeket végiggondolva az a kérdés merült fel bennem, hogy érdemes lenne megvizsgálni, vajon hány állami, azaz (közpénzből fenntartott) személygépjármű van nap-nap mellett forgalomban országszerte, hányhoz jár szolgálati sofőr, mennyi ezeknek az üzemeltetési és fenntartási költségük a sofőrök bérével és azok közterheivel együtt, és a „használatra jogosultak köre” vajon hány BKV, vagy VOLÁN, esetleg MÁV bérletet lennének kötelesek megvenni, ha a nagytiszteletű fenekük alól (legalább addig, amíg egy normális egyensúlyi helyzet ki nem alakul) kirántanák az úgynevezett szolgálati autót. Az „időre oda kell érni” című kifogás csak duma. A gyári dolgozóknak, és egyéb alkalmazottaknak is időre kell a munkahelyükre érniük, és ők sem mind rendelkeznek szgk-val. Pláne államilag, a mi kontónkra megvásárolt „négykerekű luxus esernyőkkel”.

Járjanak ők is b.m.v.-vel, azaz busz –metró-villamos nevű közüzemi viszonylatokkal! ( ugye milyen szép is ez a kifejezés? Nem én találtam ki, ez a BKV csőre töltött agyhúgykövének kissé magyartalanra sikeredett torzszülöttje. 

Nos, ha minden politikus celeb és az ő csatlósaik mind rá lennének kényszerítve törvényileg ezeknek a közüzemi járműveknek a használatára és az így feleslegessé váló személyi használatú gépjárműveket  eladnánk, (mivel az állam mi vagyunk) és vennénk az árukból, meg az így megspórolt fenntartási és üzemeltetési költségeikből használható buszokat, metrószerelvényeket, és kifizetnénk az alkalmazottak jogos jussát, akkor talán máris rentábilisabbá tehetnénk a tömegközlekedésünket. (de csak akkor, ha az érintetteket is köteleznénk a bérlet, vagy jegyvásárlásra), de még így is szép summa ütné a markukat a különféle, számlás elszámolásra nem kötelezett juttatások révén.

Sőt azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ezek a „fejenagyok” ily módon legalább közelebb kerülhetnének a valósághoz, a választóikhoz,  HOZZÁNK, A NÉPHEZ!!!

Osztozhatnának a mindennapjainkban, részesei lehetnének az országunk életének, és nem az „Olümposz” csúcsáról csóválnák a fejüket, hogy odalenn messze tőlük milyen szörnyűséges állapotok uralkodnak.

Pedig elárulok valamit, ami tulajdonképpen már régen nem is olyan nagy titok: ezt az állapotot (sajnos a mi választói vakságunknak köszönhetően) TI  OKOZTÁTOK  ÉVTIZEDEK,  ÓTA!!!

Tehát ne csodálkozzatok, mintha nem lenne semmi közötök hozzá.

TI NEM MOSHATJÁTOK A KEZETEKET, NINCS ERKÖLCSI ALAPOTOK HOZZÁ!

Magyarország, 2012-11-16

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Történet a negyvenmillió ....

Történet a negyvenmillió esetéről!

Nemrég hallottam egy szavahihető ismerősömtől az alábbi történetet, és bevallom felállt a szőr a hátamon, ökölbe szorult a kezem, és első reakciómra nem vagyok ma sem büszke!

A történet pedig a következő:

Helyszín: délmagyarország egyik legpatinásabb, legszebb városa, Pécs.  Konkrétan az egyik itt üzemelő „menő” kaszinó. Az eset nemrégen játszódott le, „Fortuna” budoárjában,  a játékterem rabulejtően hangulatos világában. „Barátunk” játszott és vesztett. Majd megint játszott, és újra vesztett, nem volt jó passzban. Így azután kisebb vagyont hagyott a kaszinó „zsebében”, körülbelül akkorát, amekkora pénzt még egy jól kereső középvezető is egy év alatt kap, prémiummal együtt. A versenyszférában.  Konkréten húszmillió forintot veszített. 

Kissé felzaklatva távozott, majd egy kis idő múlva visszatért. Immár egy friss Audi 6-os verdával, amit löttyös indulatában vett, bánatát enyhítendő, a nem oly régen elszenvedett veszteség miatt. Igaz ez a kis vigasznyújtó csecsebecse tízmilliójába került, de a lelki békéje ennyit megért (legalább is neki). Ezek után, így megnyugodva új erőre kapott, és ismét kacérkodni kezdett „Fortuna” csalfa istennőjével, nem sejtve, hogy a huncut, ledér nőszemély nem éri be egy tízmillás Audival, meg a nem rég kiperkált húszmillióval, és legombolt a „barátunkról” egy újabb tízest, persze millióban. Naná, elvégre kicsiben nem játszunk.

Ezen egy kissé nekibúsulva „barátunk” felállt, és érezve, hogy ez most nem az ő napja, a csalfa „leányzó” most nem őt szereti, rezignáltan konstatálta, a kis szórakozása az új autóval együtt mindösszesen negyvenmillióba „fájt” neki ezen a napon. Mondhatni piti ügy, egy bohó kis semmiség, nem hiányzik a konyhapénzből, és egyébként is, ő egy „sukár csávó”, hát ennyit már csak megengedhet magának.

Elvégre ő a „helyiség kalapácsa”.  Ő a Helyi Vajda!

Utóirat:

Abba már bele sem merek gondolni, hány szegény sorsú, nyomorgó, éhező család nehéz munkával összerobotolt forintjai voltak ebben a laza, könnyed mozdulattal egy nap alatt elszórakozott negyvenmillióban.

Édes jó istenem, gyújtson már valaki gyertyát, vagy legalább csináljon egy kis  fényt, mert qrva nagy itt a sötétség!

Magyarország, 2012-10-07

Kollányi Ferenc, 06 30 408-9830, f.collany@gmail.com

Miért félünk...

Miért félünk?!

Tisztelt Bolgár úr, nemrég hallgattam az Árok Kornéllal készült riportot.

Igaza van Neki, ma egyre több ember él félelemben, de meg kell nézni, hogyan jutottunk idáig, és mi az, amit féltünk oly nagyon, mint egyének, mert szerintem ez nem kollektív félelem, hanem az egyén saját félelme.

Saját félelme maga és a szűk családja iránt, valamint  a kicsi, vagy valamivel nagyobb "vagyon" elvesztésének lehetősége miatt, amit az aktív évei során összedolgozott, vagy mellékesen "összeügyeskedett"

Mert annyira legyünk őszinték legalább ilyenkor, hogy tanultunk az általun egyébként joggal utált oligarcháktól, politikusoktól és egyéb "törzsi" sámánoktól, varázslóktól, mi is megtanultunk ügyeskedni, legalább is kicsiben, vagy egy-két fokkal nagyobb  léptékben, mint ők, de a lopás kicsiben is lopás és nagyban is lopás. Itt csak a nagyságrendek és az érte kiróható büntetési tételek között van különbség, de a lényeg ugyanaz.

Ne eufémizáljunk,  itt aki meg akar élni és ráadásul jól, sőt még annál is jobban meg akar élni, az  kivétel nélkül "ügyeskedik", azaz CSAL,LOP ÉS HAZUDIK!!! 

Nos elérkeztünk a lényeghez, azért nem akarjuk meglépni a szükséges dolgokat a gyökeres változtatás irányába, mert saját magunk is hibásak vagyunk abban, hogy ez idáig fajulhatott, és nem merünk szembe nézni saját gyarlóságunkkal. Kínos dolog, de nem lehetetlen, amikor valaki a tükre előtt kénytelen saját magát leköpni, ám sokaknak még ez sem megy. 

Tudja, van egy régi amerikai anekdota::  a New York-i bankárok este a munka végeztével beültek a Wall Street egy kis bárjába kipihenni egy-két korty ital mellett a napi fáradalmaikat, megbeszélni az aktuális problémáikat.

Egyik alkalommal az ifjú bankár - Joe - kéréssel fordult a legöregebb bankárhoz, Jim bácsihoz, adna neki tanácsot. Az öreg megkérdezte,  mi a probléma. Mire az ifjú bankár elmesélte, hogy mikor este zárta a bankot, átnézte a könyvelést meg a kasszát,  és hiányzott egy millió dollár. Az öreg egy ideig gondolkodott, majd így szólt "..- Tedd vissza édes fiam"!!!

Na itt is ezzel kellene kezdeni, minden rendű és rangú tolvaj tegye vissza a "közös asztalra" azt, amit jogtalanul és galádul ellopott,  amíg ez nem történik meg, addig nem lesz rend és nyugalom. Sajnálom, hogy Petőfi immár százhatvan éve íródott szavai a mai napig aktuálisak: "Amíg a bőség kosarából… amíg a jognak asztalánál" ugye ismerősek ezek a szavak?!

Magyarország, 2012-09-17 

Kollányi Ferenc 06 30 408-9830, f.collany@gmail.com

A mai átlagos internetfelhasználók...

A mai átlagos internethasználók sajátosságai!

Sokszor megfigyeltem már hogy van az Internetnek egy nem éppen rokonszenves adottsága, és mint régebbi hozzászólásaimban ezt meg is jegyeztem, nem túl korrekt viselkedés a különböző „nicknevek”, hamis személyiségű figurák álarca mögé bújva bármilyen kritikát, véleményt, hozzászólást egy adott tárgyhoz írni, nem vállalva azt, hogy valóságos személyek vagyunk.

Ez a bujócskásdi arra a régi gyerekjátékra emlékeztet, amikor egy gyerek hangosan kiabálja, hogy… „nem ér a nevem”. Nos, ha nem ér a neved drága barátom, akkor az felvet egy pár kérdést e tárgyban, legalább is bennem. Hogy erről másoknak mi a véleményük, hát azzal küzdjenek ők meg.

Én ma még úgy tudom, van nevem és arcom, ha véleményem van bármiről, és hozzá akarok szólni az adott tárgyhoz, azt mindig névvel teszem, nem kell bujkálnom senki elöl.  Tudomásom szerint demokráciában élünk, mégha olyan is, amilyen. Ha valaki jobban szeret félni, a véleményét sunyi álarcok mögé bújva elsusogni, annak valószínűleg van is félni valója, de erről neki kell tudnia.

Egy demokrata nem fél kimondani a véleményét, legfeljebb ha téved, akkor megvitatják a dolgot, mint ahogy értelmes kultúrlényeknél ez szokás.  Ha nem demokrácia párti, akkor valószínűleg egy kissé szolgalelkű, és csak akkor adja valamihez a nevét, ha egyéni érdekei ezt megkívánják, például alá kell írni a bérjegyzéket, vagy az átvett jutalomlistára oda kell körmölni a nevét. Viszont fél a hatalomtól eltérő véleményének hangot adni, mert akkor oda a csont, a „kavics”, vagy az egyéb kiváltság.

Egyébként ugyanilyen visszatetsző a közösségi oldalakon tapasztalható fiatalkorúakra jellemző kiközösítési, lejáratási „népszokás” is, na meg a teljesen érdektelen magánügyi kivagyiskodó bejegyzések tömkelege is. Hogy csak egy példát említsek, erről az oldalról tette közzé valaki, hogy most már teljes a szexuális élete, ez számomra nagy fontossággal bíró tudnivaló, nem is tudom, eddig hogy lehettem meg ezek nélkül a létfontosságú infók nélkül. Hála annak a magasságosnak ezeket a bejegyzéseket megtanultam nagyon gyorsan szelektálni, és hamar megszabadultam tőlük. A közösségi oldalak honi használata leginkább az általam mélyen „tisztelt”bulvársajtóra hajaz.

Visszatérve az álnév mögé rejtőző „rendkívül bátor” kommentelőkre, amennyiben ennyire félnek, hogy elveszítik a  nem is nagyon szimbolikus pórázukat és nyakörvüket valamint az ezzel járó pluszokat, maradjanak csak modern kori rabszolgák, de ha mégsem tetszik oly annyira ez a társadalmi „státusz”, akkor tegyenek róla, mert különben ott fognak ragadni a langyos sz….ban, és annak bizony kellemetlen szaga van, etc, ecetetrá, a többit majd a tömény kénsav elintézi. Gond egy szál se.

  

Magyarország, 2012-09-26

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

A Rossz kezdete...

A „Rossz”kezdete, ahogy én elképzelem

Van egy olyan érzésem, hogy az egész még az őskorban kezdődött. Akkor, amikor az emberek még viszonylag kis csoportokban, törzsi közösségekben éltek, amikor a családok még közösen nevelték az utódaikat, közösen jártak vadászni, bogyókat gyűjteni és egyáltalán, a fennmaradásuk érdekében még mindent közösen tettek, mindenki a képességei szerint kivette a részét a törzs mindennapi munkáiból.

Nos úgy gondolom, akkor alakult ki egy mutáns egyed, szinte egyidőben minden különálló törzsközösségben, aki úgy okoskodott, hogy márpedig ő nem fog dolgozni, tartsák el őt a többiek és kitalált egy ma is működő rendszert.

Elhitette a többiekkel, hogy ő a nagy varázsló, aki tud beszélni az akkor éppen aktuális istenekkel, sőt napi kapcsolatban áll velük. Tud esőt csinálni, kapcsolatai révén garantálni tudja a jó termést és az eredményes vadászatot, el tudja hozni az égi tüzet és ellenségeit az istenek villámával agyon is sújthatja.

Persze mindezt a csodát csak akkor tudja teljesíteni, ha a törzs tagjai ősámánságát megfelelően kiszolgálják, és valamilyen helytelen cselekedetükkel nem vonják magukra az istenek haragját. Tulajdonképpen ekkor alakult ki az első ingyenélő herék osztálya és az őket szolgai módon körüldöngicsélő rajongókból alakult ki a politikusok teljesen szükségtelen és gyakorlatilag öncélú, haszontalan csoportja is.  Ezek a sámánok, varázslók és egyéb néven nevezendő szélhámosok ugyanis még azt a jogot is megszavaztatták maguknak, hogy az ő egyetértésük kelljen a törzs vezetőjének kinevezéséhez, így azután már nem volt nehéz a törzsfőnök körül legyeskedő talpnyalók, tanácsadók és egyéb tisztségviselők kijelöltetése, persze a nagyon fontos önérdekeik szem előtt tartásával.

Tulajdonképpen, már ha a fejlődés technikai és a morális spiráljait megnézzük, a helyzet ma sem sokat változott. Amíg a technikai spirál már az eget veri, addig a morális spirál még mindig a bányászbéka alsó fertályától alig néhány lábnyira vergődik.  Már a jövő századot is elérő szintre vittük az ön- és közösségpusztító gyilkos módszerek egész arzenálját, ezzel szemben az etikai – morális szintünk megrekedt valahol a neandervölgy egyik zugában. Persze a mai varázslók, sámánok mostanság másképp hívatják magukat.  Egyesek a népvezér titulust használják, mások elnök úrnak szólíttatják magukat, megint mások a jól csengő miniszterelnök, államelnök, vagy esetleg a pártvezér elnevezést részesítik előnyben. Tulajdonképpen mindegy a név, csak a közös munkából ne kelljen kivenni a részüket. Ámde  annak gyümölcseit, hasznát elvenni,  azt  bőségesen.  És a nép, az istenadta nép több ezer, sőt több százezer éve tűri, hogy ez a kártékony emberi mutáns faj eltartassa magát és parancsolgasson a jelentős számú többségnek, a helyett, hogy egy űrhajóval beküldenénk őket egy úgynevezett „fekete lukba”, ahonnan azután a büdös életben nem kerülnének elő. 

Ezt a likvidálási kérdést annál is fontosabb lenne elkezdeni, mert ez a mutáció egyre szaporább és úgy fogunk járni, mint egyes influenzavírusok esetében, amikor a vírus egy már régóta használt gyógyászati eljárással szemben kifejleszt egy rezisztens fajt, amire a régi gyógymód hatástalan, de új nincs, és védtelenek leszünk ellene. 

Már ma is mutatkozik annak a jele, hogy a rezisztens mutáció fejlődése elkezdődött.

Ez azzal a veszéllyel járhat együtt, hogy az emberi faj, mindegy, hogy fekete, fehér, sárga vagy akármilyen, kipusztulhat,  és az csak sovány vigasz, hogy megfelelő életkörülményeik hiányában ezek a káros mutánsok is elpusztulnak, mert mint minden élősködőnek ennek a káros dögnek is szüksége van „gazdatestre” és ha ez elpusztul, akkor az élősködőnek is vége.

LEHET, HOGY ÚJRA KELLENE KEZDENI AZ EGÉSZET ?!

Magyarország,2012-09-18

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

A munkanélküliség diszkrét bája..

A munkanélküliség diszkrét bája!!!

Amiről szemérmesen hallgatunk, mintha nem is lenne, pedig itt van a mindennapjainkban, városainkban és falvainkban. Amiről mi is tehetünk.

Mi mégis úgy teszünk, mintha ez a jelenség nem is létezne. Bezzeg akkor, ha életünket, anyagi biztonságunkat valami kellemetlen atrocitás éri, akkor elővesszük a rasszizmus jól bevált, de az okokkal nem foglalkozó szófordulatait, sémáit. Az öregek még emlékezhetnek rá, hogyan és kiket toboroztak a bányamunkákra vájártanulónak, a kohászati melegüzemekbe, meleghengerművekbe, fizikai munkásnak, olvasztárnak, salakozónak, az akkoriban még dübörgő építőiparba szakembernek, a cigánylányokat culágernek. Még én is dolgoztam olyan beruházáson, ahol bizony ezek a lányok cipelték a nem könnyű hordsaroglyákat, tele téglával, vagy vitték az ideiglenesen összeácsolt pallókon a malterral tele hordládákat.

Nehogy azt hihesse bárki, hogy ez nem így volt, megemlítem a „Konverta” építkezéseit, vagy az akkori „Egyesült Izzó” vákuumtelepének Újpesti kivitelezését, ahol mindezekkel személyesen is volt alkalmam munkáim során szembesülni.  Sőt a Philaxia Kőbányai, akkor még Szállás utcai építkezésén egy komplett cigánybrigád dolgozott példamutató fegyelmezettséggel.  És ezek a munkások nagyon becsületesen dolgoztak mindaddig, amíg volt hol, volt mit, amíg be nem zárták a bányákat Komlón, Pécsett, Miskolcon, Ózdon, Putnokon, Bánrévén, és csak a jóisten tudja, hogy még hol. Mindehhez hozzáteszem, a többségi társadalomban az akkori úgynevezett középosztály gyermekei nem nagyon tolongtak azok után a szakmák után, amit a romák elvégeztek. Hiszen melyik átlagpolgárnak volt minden álma, hogy gyermeke kőművesnek, vagy vájárnak tanuljon, bizony nem ez volt akkor a szülők vágyálma. Rossz esetben autószerelő lett a gyerekből, vagy géplakatos, drehás, esztergályos, marós, de alább nem adták.

Már akkor is volt egyfajta társadalmi szegregáció, és ezt az akkori kormányok sem tudták megfelelően kezelni. Az akkori középosztály már akkor is megtartotta a három lépés távolságot a romákkal szemben, így egyfajta izoláció lépett fel. Ez kifejezetten káros volt a romák integrációjára. Ehhez még az is hozzájárult, hogy maga a cigányság is belülről több osztályra szakadt.

 Az már viszonylag régi dolog, hogy a zenész cigányság az egyik elit szegmenset jelentette, a másik réteg a színesfém kereskedő, seftelő, zsibárus mindennel üzletelő réteg, harmadiknak marad a munkásosztály, az elszegényedő és legsérülékenyebb, legkiszolgáltatottabb romák, a többi romához képest hatalmas létszám.

Ilyenkor az érzésem, hogy mindez nagyon hasonlít a gazdag arab és a szegény arab közötti esetre, mintha bennük sem lenne empátia szegényebb testvéreik iránt. Ezt szégyenletes viselkedésnek tartom a tehetős romák részéről.  És ezért jelenik meg egy új büntetőjogi fogalom, amivel jobb, ha egyelőre megbarátkozunk, amíg igazi megoldást nem találunk erre a társadalmi problémára, ez pedig a megélhetési bűnözés!!!

Az építőipar mai állapotáról már ne is beszéljünk, az áldatlan helyzet köztudott. A fentiek okán munka, állás, kereseti, családfenntartási lehetőség megszűnése miatt ezek az emberek családostól kilátástalan helyzetbe kerültek. Vidéken szétrúgtuk az Mgtsz-eket, amik egy angol közdazdász szerint az egyetlen jól működő rendszerek voltak, és ez nem az ő bűnük. Ez egy elhibázott demagóg politikai hülyeség következménye volt.

Nem az ő hibájuk, hogy egyik pillanatról a másikra szilárd talaj nélkül maradtak.

Amíg a fizikailag nehéz és fárasztó napi munkájukat végezték, nem volt lehetőségük a munka mellett még külön tanulmányokat folytatni, sőt akkoriban sok személyzetis nem is támogatta az ilyen törekvéseket, mondván,..mi az, nincs jó helyed? Ez is egy ok arra, hogy később az ilyen helyzeteket, mint a mai, nem tudták, tudják kezelni.  Az egyébként jóindulatú vidéki kísérletek, amikor kisnyulat, kiskacsát, takarmányt, uborka vetőmagot, és más hasonló adományokat adnak szegény családoknak, csak pillanatnyi megoldásnak egyfajta tűzoltásnak tűnnek. Szemléletváltásra van szükség mind a munkáltatók, mind a munkavállalók részéről.

Ebbe erősen beletartozik a tanuláshoz való jog (amit az alkotmány is deklarál) és a tanuláshoz szükséges anyagi lehetőség biztosítása is.

A gazdag romák is nyúljanak a jó vastagon tömött tárcájukba, ne királyi pompát is megszégyenítő ötvenmilliós esküvőket rendezzenek akkor, amikor. az egyébként tehetséges, de szegény cigánygyereknek, sem cipőre, ruhára, de még csak ennivalóra sem telik.

A jómódú cigányság ne csak az államtól várja el a szociális jótékonykodást, maga is vegye ki a részét ebből az integrációs munkából. 

Név szerint ne csak Mága Zoltán segítsen, akiről köztudott, hogy a saját vagyonából nem keveset adományoz tehetséges cigányfiatalok iskoláztatására! De mondjuk, vegye ki a részét ebből a tevékenységből a Zámbó Jimmy családja, vagy a „jónevű” Jónás Imre építőipari nagyvállalkozó, aki a kislányának olyan esküvőt rittyentett, hogy egy valamire való Európai uralkodóházé sem különb, bele is került vagy úgy ötven millába a cécó, a többi sallangról már nem is szólva. Ez az úri muri a You Tube-on is megnézhető. Egy átlagos szegénységben élő roma munkás ezer év alatt sem keresi meg ezt a pénzt, amit Jónás „úr” egy laza kézmozdulattal a mellényzsebéből és a ki nem fizetett alvállalkozók pénzéből odavetett erre a rendezvényre.

Ehhez a jelenséghez még hozzájárul az a teljesen undorító gyakorlat, amikor a gazdag roma iszonyúan magas uzsorakamatra ad kölcsönt a roma társának, maximálisan és gátlástalanul, aljas módon kizsákmányolva saját fajtársát. 

Én jártam Ózd legelmaradottabb helyein, Várkonyon, Sátán, Velencén, Farkaslyukban, a Gyújtón,  Putnokon, Sajószentpéteren, Diósgyőrben, Miskolcon, ajánlom a szociográfusoknak, politikusainknak, egy kicsit alaposabban nézzenek körül, beszélgessenek a legszegényebb bükki falvak lakóival, mint például Botsodnádasd, vagy Bekölce, éljenek velük egy hétig abban a viskóban, ahol ők, egyenek a főztjükből, ha egyáltalán van nekik mit enniük. Ne őket, hanem magukat szégyelljék, és vigyék magukkal az elit romákat is, hadd tanuljanak. Ezeket az embereket nem láttam a magyarországi vajdák főúri pompával megrendezett országos díszvacsoráján, csak szónokoltak a nevükben, de nem tesznek semmit,  a súlyos aranylánc  viszont lehúzza a nyakukat a herendi készletbe.

A fentiek után egyáltalán nem meglepő az alábbi adat:

A fogvatartott jogerősen elítéltek 90 százalékát cigány bűnözők teszik ki.

 Van olyan magyar falu Borsodban – Arló – ahol a törvény szigorával sem tudják az idős emberek testi épségét, életét megmenteni a cigánybűnözőktől, és ez csak egy ismert példa, ami az országunkban egyre jellemzőbb társadalmi kép.

A közmunkára pár hónapja felvett ember ügyesen felmérte, hogy a takarításai során honnan tudott értékes templomi kegyszereket, gyertyatartókat ellopni, amiket az után a színesfém kereskedő némi ügyeskedés után – az ő megbízására -  fillérekér átvett, miközben milliós károkat okoztak egy-egy falu közösségének.

Vagy nézzük csak a hírhedtté lett Gellérthegyi képlopás ügyét, aminek az utolsó megkerült két darabját az 5-ös főút mellett egy árokba hajítva találták meg, az előzőeket pedig, félve a lebukástól el akarták égetni, és tudjuk milyen család, milyen lakásából, és milyen módon kerültek elő.

Nos ennyit a felzárkóztatásról és a rendcsinálásról, a társadalmi igazságosságról és jogszolgáltatásról már nem is szólva. Hát én ezek ellen a jelenségek ellen akarok a saját lehetőségeimmel TENNI, és felrázni a társadalmat, hogy ne legyünk ezek a jelenségek iránt érzéktelenek, ne halásszunk helyettük, de tanítsuk meg őket horgászni.

De hogy teljesebb legyen a korántsem mindent megmutató kép, a munkanélküliség rémes valósága már a nem roma lakosságot is napról-napra sújtja, válogatás nélkül. Akár építőipari szakember, akár élelmiszeripari szakmunkás, akár mérnök, tanár, vagy egyéb értelmiségi.

Ha nem ért a „virtuális valóság kiterjesztése”nevű újkeletű szemfényvesztéshez, elmúlt negyvenöt-ötven éves, és már nincs rá szükségük a tojáshéjtól ragacsos seggű ifjú zseniknek, ugyanúgy kikerül az évek alatt jól megtanult munkája világából ő is, mint a roma vájár.  

De itt a soha vissza nem térő alkalom, a közhasznú munka óriási lehetősége. Egy elektromérnök akár még marokszedő, vagy utcaseprő is lehet, már ha jól viseli magát.

És nagyfejű tudorok megmagyarázzák, hogy újra, most már vén fejjel üljön be egy OKJ-s bizonyítványt adó képzésre, például a földrajz tanárnő legyen végzett műkörmös, és az egyébként még mindig kiváló mérnök sajátítsa el a biztosítási (humbug) befektetési üzletág rejtelmeit.

 A mai világban most a befektetési tanácsadók, a tőzsdecápák, a kis és nagy manipulátorok és a világot a mindenkori globális csődbe vezető „buborékgyártó” pénzügyi szakemberek, valamint a médiabohócok és az egyéb csepűrágók és  szórakoztatóipari médiaszerepkők, na meg a celebek kora jött el.     

Egy nagy tanulsága mindenesetre van részemre ennek a rémtörténetnek:

Mintha a mai világ nem kicsit a feje tetejére állt volna, és az észkerék visszafelé forogna. Lehet, hogy elölről kellene kezdeni az egészet?!

Mindenesetre több empátia, értelem,  kevesebb előítélet és rengeteg munka!

Magyarország, 2012-09-24

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

A hatalom arroganciája

 A hatalom arroganciája!

„….”Van az a pénz …”, de kinek a pénzéből?!

Gondolatok egy szobor apropójából.  Adva van a főváros egyik elit kerületében egy nagyon agilis polgármester, aki kellő arroganciával bír ahhoz, hogy az érdekeit és az akaratát, a (remélhetőleg ideiglenes) teljhatalma birtokában, érvényesíteni tudja.

Ez a polgármester márpedig a fejébe vette egy szép napon, hogy az ő vezetése alatt lévő kerületnek okvetlenül szüksége van egy köztéri szoborra. Egy olyan szoborra, amely „művészi alkotás” az ezerkilencszázhúszas évek Kálvin téri rikkancsfiúját hivatott ábrázolni. Hóna alatt egy köteg újsággal, jobb kezében a kihordott lap egy példányával. Persze mindezt közpénzből.

És most jön a csavar ebben a történetben. A rikkancsfiú kezében lévő újság címlapján nem a korabeli lap neve van kidomborítva, hanem egy mai bulvárlap logója, mégpedig mindenki számára nagyon is szembeötlően.

Az idős (100 éves) szobrászművész az érdeklődő tv riporter kérdésére azt válaszolta, hogy a mai bulvárlap neve a polgármester kifejezett kérésére került az alkotásra. Ő az eredeti, korhű feliratot akarta az agyagmintában megjeleníteni, mint a „Pester Lloyd”, vagy a „Friss Újság”, „Az Est”, a „Pesti Hírlap”, minthogy akkoriban ezek alapok jelentek meg nálunk.

De amikor elvitték a művész műterméből az agyagból készült szoboralakot, hogy gipsz öntőmintát csináljanak róla, felsőbb utasításra már a „Blikk” feliratot applikálta egy cég az öntőformául szolgáló gipszmintába. És ez a turpisság csak a szobor avatásakor derült már ki. Pedig a korabeli adatok szerint a húszas években, hazánkban a „Blikk” nevű újság még nem létezett. Az idős művész nemet mondott erre a nyilvánvalóan stílszerűtlen kérésre, mert ez nem fért össze Lajos bácsi szellemiségével, mint mondotta a névtelenséget kérő segítő szobrászművész. De Zsigmond Attila, a „Budapest Galéria” főigazgatója szerint, ha a polgármester fizet, akkor joga van meghatározni, mi szerepeljen a szobron.  

Persze, azt én is tudom, hogy a hosszú élet titka az alkalmazkodó képesség, nyilván ez a titka annak, hogy később, amikor már felállították az alkotását, nem nagyon tiltakozott a „merénylet” ellen. Lehet, ez a türelmes természete tette lehetővé, hogy ilyen tiszteletre méltó kort tudott megérni a szellemileg és fizikailag még ma is jó karban lévő művész.

És tulajdonképpen meg is tudom érteni, hiszen több mint négy év telt el azóta, hogy köztéri szobrot rendelt tőle a főváros.

Ha most rosszhiszeműen nézném ezt az esetet, azt mondanám, hogy ez egyfajta szellemi prostitúció, azaz, „van az a pénz, amitől korpásodhat a hajam”, de ez a megállapítás az idős művészre nem vonatkozik. Ebben a mocskos kis trükkben Ő teljesen vétlen.

A „plebejusok” viszont rögtön sanda szemekkel méregették a szobrot, sőt egyesek nem átallottak párhuzamot vonni a bulvárlap és a polgármester között.

Arra céloztak, hogy a neves sajtóorgánumban az idén már több mint hatvan cikk jelent meg a polgármester személyének pozitív megjelenítésével. Ennek ellentételezése a „rossz nyelvek” szerint, az ingyen reklám.

Közpénzből!!!

Persze „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen”, suttogták erre a „sötétben bujkáló rémhírterjesztők”, célozgatva arra, hogy ez a reklám azért mégsem volt teljesen ingyen. A „terrorista tollforgató”, riporternek álcázott „ellenzéki martalócok” a polgármesternek nem hagytak békét, faggatva „szegényt” a felirat hogyan és mikéntjéről, pedig mondta nekik, hogy erről ne kérdezzék, ő most egy állami esemény apropójából van itt jelen.

Talán ha erről az eseményről kérdeznék inkább?!

Erre mondta a nagyszerű, és korán megboldogult Hofi Géza, „… szopok, nyalok, gombot varrok”. Remélem az égi kabaréban készít majd ebből egy jó kis, csattanós jelenetet a fenti közönség nem kis mulatságára.

Csak a teljesség kedvéért, az idős művész neve: SZŐKE LAJOS, a bejegyzésben szereplő polgármester a főváros ötödik kerületének vezetője, arROGÁNs ANTAL. A műalkotást 2012, szeptember 27-én avatták fel, az „Idősek Világnapja” előtti hét csütörtökén. Amit az ENSZ közgyűlés egyhangú határozatával minden év október 01-én ünnepelnek az egész világon. Az ünnepélyes szoboravatás helyszíne az V. kerületi Hild tér.                                

Úgy gondolom, a fentiek önmagukért beszélnek. Ez a történet több kommentárt az én részemről már nem is igényel.

Magyarország, 2012-10-08

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com