Az „Egyszemélyes Mérleg”!
Kórházi interjú az egyik betegtársammal:
„Igazából nem is tudom, minek hívjam ezt
az irományt. És azt sem tudom, minek, vagy kinek írom le ezeket a sorokat.
Úgysem küldöm el senkinek, és hacsak nem kerül értő kezekbe ez a laptop, hát
senki nem fogja elolvasni. Talán azzal kell kezdenem, hogy most – 2012,
december sokadikán- – milyen érzések kavarognak bennem. A jelenlegi helyzetem
semmi jóval nem kecsegtet, sőt, egészségi állapotomat felmérve reális esélyeim
az életben maradáshoz nem túl jók, sőt egyenlők a nullával, és ha ehhez még azt
is számításba vesszük, hogy barátaim köre jobbára már elég régen a négylábúakra
korlátozódott, akkor értelemszerűen semmi keresni valóm nincs ebben az „emberi”
világban.
Már jó ideje nem igen hiányzom senkinek,
ha én nem keresek valakit csak úgy a telefonomon, akkor pusztán miattam senki
nem keres, senkit nem érdekel a hogylétem. Általában csak akkor hív fel valaki,
ha valamiről – tárgyról, bármilyen más dologról, - információt akar, az én
személyem igazából senkinek sem fontos.
Valószínűleg ez jelentős mértékben az én
hibám.
Fiatal (kamasz) koromban festő akartam
lenni, impresszionista, Színekben láttam a világot, de a felnőtt világ már
akkor is – mint az emberiség történetében oly sokszor - hazug volt, ezért
kifelé elég zárkózott lettem, és soha nem mutattam az igazi arcomat, féltem az
érzelmektől, mert védtelennek éreztem magam és egyre több csalódás ért.
Első nagy (és talán egyetlen igazi)
szerelmem, menyasszonyom - Székelyhídi Kati – 1971-ben, mint stewardess, egy
légiszerencsétlenségben életét vesztette. Azóta is bennem él. Tévelygéseim
útjain is mindig mindenkiben Őt kerestem, de a mai napig nem találtam, és már
nem is reménykedem, hogy rátalálok.
Amúgy utoljára gimnazista koromban volt
egy igazán barátnak nevezhető iskolatársam – Völgyi Jancsi – de sajnos, amikor
felnőtt korban -2007 - újra megtaláltuk egymást egy közösségi oldalon,
személyes találkozónk előtt egy héttel, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azóta is, hol társas, hol tényleges magányban
„élem” a napjaimat és csak a négylábúakkal van „barátinak” nevezhető viszonyom.
Ők magamért szerettek, szeretnek, pedig a jó szón, simogatáson kívül mást nem
adhattam nekik. Amikor néha átmegyek a sógornőmhöz, vagy valamiért értem jön,
hozza Turbót – a kiskutyát – is, aki őszintén örül nekem, vagy ha „hazamegyek”
a bérelt szobámba, Kormi a koromfekete cica mindig belátogat hozzám és hangosan
dorombolva az ölembe, fészkeli magát.
Ilyenkor mindig eszembe jut „Wiskas” a
Leányfalui kedvencem, a tigriscsíkos kiscicám, akit elhoztunk, és a kutyussal
együtt nőt fel. Aki, esténként, amikor hazafelé mentem a munkámból, az utcában mindig
elém jött, és hazáig együtt mentünk, miközben Ő a maga sajátos módján mesélte
aznapi élményeit nekem. Sajnos egy hosszabb, több hónapig tartó vidéki munkám
alatt állítólag egyik napról a másikra eltűnt. Kifelé nem mutattam, de belül
nagyon bántott az eltűnése, és sokszor jutott eszembe, hogy a sógornőmék esetleg
szándékosan elüldözték valamilyen módon, mert a gyereke allergiás volt a macskaszőrre,
és igazándiból egy macska nem tartozott a házi kedvenceik közé, de nem akartam kiélezni
a dolgot.
Meg azután nem is voltam én sem igazán biztos
helyzetben, és csak annak köszönhettem a „fedelet” a fejem fölött, hogy
akkoriban még jó bérér dolgoztam és a keresetemre szüksége volt a
„költségvetésnek”. Mára viszont egyedül maradtam, és teljesen elegem lett a
földi életemből, fáj a törött gerincem, egyre nehezebben kapok levegőt, és
egyre inkább nem érzem jól magam. Tegnap sem hiányoztam senkinek. Még a lányom
sem hívott, sőt az „ünnepek alatt a többi gyerekem is „néma” volt, és ma is
kuka a telefonom, tehát, ha én nem hívok valakit, a kutya sem kíváncsi rám. Terhelni
senkit nem akarok, és igyekszem a hozzátartozóimat, ismerőseimet megkímélni a
„kényelmetlen személyemtől”. A „naplómat” is azért írom, hogy ne feszítsenek
belülről annyira azok a jelenségek, amelyekkel napról napra találkozom, és
lelkileg nem tudom őket feldolgozni. Igazán egyébként nem nagyon érdekel
senkit, vajon mit és miért írtam, ezért tulajdonképpen azt a célomat, hogy majd
én felrázom a fásult embereket, eddig nem értem el.
Amíg bírom erővel, próbálkozom, de
egyelőre hiába. Ráadásul egyre nehezebben viselem el saját magam. Kezd fogyni az erőm és az élniakarásom. A
természetben ez mennyivel bölcsebben van elrendezve. Ha egy öreg elefánt érzi,
hogy eljött az ideje, félrevonul az övéitől –akik egyébként tudják, miért megy
el, tiszteletben tartják az utolsó akaratát – és elmegy az elefánttemetőbe. Ezt
a teljesen logikus dolgot mi emberek vagy nem értjük kellőképpen, vagy valami
rosszul értelmezett „humanitárius” szempontból nem hagyják, hogy méltósággal
vessünk véget a földi életünknek. Most én is ilyen helyzetben érzem magam, és
el akarok menni a saját „elefánttemetőmbe”, mert úgy érzem, itt az időm.
Tulajdonképpen úgy érzem, ez már a földi
utam végét jelenti. Azt hiszem, gondolatban búcsút kell vennem a négylábú
„barátaimtól”, bár az egyik mostani „barátom” – Kormi – sajnos elment a
cicamennyországba. Meg a gyermekeimtől, unokáimtól, testvéreimtől, és
mindazoktól a nőktől, akikről azt hittem, hogy Ők az életem párjai, az ismerős emberektől
és ettől a gyönyörű természettől, amit az ember olyan ocsmányul tönkretett.
Tulajdonképpen a világ csodaszép, csak
az emberek nem kellenek bele. Mindent elrontanak!
Élőszóban, vagy levélben senkitől nem
búcsúzom. Már csak azért sem, mert igazán senki emberfiának nem hiányzom,
négylábú barátaim meg úgyis megérzik, hogy utoljára találkozunk, és remélem,
nem sokáig fogják érezni a hiányomat. Hiába na, mindig tudtam, hogy az állatok
empatikus lények! Nem úgy, mint a fajtám, nem is vagyok büszke, hogy ebbe a
fajba születtem.
Nagyon remélem, hogy most már, ha eljön
az utolsó időm, sikerül végleg elaludnom, „elmennem” és senki nem fog ebben
megakadályozni! Ennyi éppen elég volt!”
A riportalanyom mostanra már nagyon
elfáradt, és aludni tért. Ha valaki esetleg magára ismert, az csak a
véletlennek köszönhető.
(de mint tudjuk, véletlenek nincsenek)
Magyarország, 2013-01-09
Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése