A lehetőségek tárháza…Visegrádi képeslap!
Avagy: leleményes nép a magyar, pláne ha beteg!
Érdekes, hogy egyes intézmények (mint
például a Visegrádi Rehabilitációs kórház) mosdóinál a félautomata leeresztő
szelep elzáró alkalmatosságát, ami a leeresztő gumidugót van hivatva
felváltani, „gondos kezek” eltávolították, vagy esetleg óvatosságból be sem
helyezték a mosdókagylók lefolyójába. Keresem a lehetséges magyarázatot, és
ennek okán egy egész „bűnlajstrom” jutott eszembe. Nosza, csapjunk bele a
lecsóba:
-
A fürdőszobai felszereléseket forgalmazó szaküzletben
egyes mosdócsaptelepek csökkentett áron voltak beszerezhetőek, mert a leeresztő
szerkezet hiányos volt, így az intézmény jelentős megtakarítást könyvelhetett
el.
-
Az egyes megbízhatatlan betegek eltulajdonították, az
egyébként semmi másra nem használható automata leeresztő elzárót.
-
Az előrelátó műszaki vezető zsenialitása okán,
megakadályozandó a betegek részéről esetleg jelentkező szándékos károkozás
lehetőségét, eleve az ominózus alkatrész nélkül szerelték fel a leleményes
műszaki beosztottak a mosdókat. Ha valami beleesett (pl. egy arany nyaklánc,
egy gyűrű, netán egy kontaktlencse) az meg sem ált a „lejtő” aljáig. (na most
gyere ki, ha tudsz)
-
Vagy tényleg valamely magukról megfeledkezett betegek
tulajdonították el a köz eme becses és nélkülözhetetlen kincsét.
-
Meglehet az is, hogy egy mosdószereléskor történt
kivétel alkalmával a feledékeny dolgozó, egyéb bokros teendői mellett, észre
sem vette e fontos műszaki remekmű hiányát, és a mosdó azóta is tátongó
lefolyónyílással lesi a legközelebbi
áldozat aláhulló értéktárgyait.
Na meg itt van még a földszinti férfi WC
–és fürdő esete „tóthjanival”. Az még csak érthetőnek tűnne, hogy bizonyos
problémákat elkerülendő, a zuhanyozó állást és egy kapaszkodó korláttal
elválasztott, de szinte közvetlenül mellette elhelyezett mozgáskorlátozott WC-t
nem választja külön legalább egy műanyag zuhanyfüggöny. Egyébként itt fürdetik
a járóképtelen betegeket is, egy kerekes fürdetőszék segítségével, és egy
műanyag függöny laza mozdulattal félrehajtható lenne, ha éppen útban van, és a
használata esetén legalább nem úszna az egész fürdőhelység mindenestől együtt.
De az már kevésbé magyarázható, hogy a járóképes férfibetegek számára
kialakított WC fülke ajtaját miért nem lehet becsukhatóvá tenni?!
Egyes jólértesült hírforrások szerint
valamikor, még az „ántivilágban”, egy „beteg” úgy magára csukta az ajtót, hogy
bennszorult a zárószerkezet hibája miatt, és szabályszerűen kitépve a zárcímet az
ajtó tokjából, megszabadult szorult helyzetéből.
Más hitelesnek tűnő elbeszélések azt
rebesgetik, hogy az egyik „betegre” hirtelen rájött a szükség, s mivel zárva
találta a nevezetes fülke ajtaját és neki halaszthatatlan teendői lettek volna
itt, feltépte az ajtót, nem gondolva arra, hogy valaki már ül az „intim
szobában”. Ezt a szituációt elképzelve, csibészes mosoly ül még most is az
arcomra. Bár az ajtótok, szakszerűnek
tűnő, de kissé primitív fűrészelési nyomait látva a keret alumínium profiljain,
ezek a verziók csak részben tűnnek helytállónak.
A bezárhatatlan ajtó esete azt a tényt
látszik igazolni, hogy a műszaki karbantartók abból a megfontolásból nem hozzák
rendeltetésszerű állapotba az ominózus nyílászárót, mert szerintük a „betegek”
úgyis megint tönkreteszik. Nos ebben lehet némi igazság, de azért lássuk be, ez
egy nagyon erőltetett kifogás.
Vagy megemlítem még a kórtermek könnyebb
szellőztethetősége érdekében előre kialakított „zseniális” rendszert. A
vadonatúj nyílászárók (ablakok) tömítése eleve úgy került beszerelésre, hogy
teljesen zárt ablakok esetén sem fulladhatnak meg a bentlévők, mert ebben az
esetben is kellő levegőmennyiség jut be az „elmés szerkezeten” keresztül. Magyarán
mondva, csukott bejárati ajtó és ablak esetén is olyan huzat van egyes
kórtermekben, ami csak egy alapos szellőztetés esetén fordulna elő. (lásd:
kereszthuzat)
De, hogy az ápoltak részéről közvetlenül
tapasztalható viselkedési abnormitásokról is essen szó, említést érdemelnek
olyan esetek, amiknek a magyarázatát sehol nem lelem.
Például elvisznek olyan berendezési
tárgyakat, amikre semmi szükségük, sőt egy bizonyos funkción túl semmire sem
használhatók. Vittek itt már el fürdőszobai fogast, szappantartót, „kacsát”, WC
magasítót, na meg „Visegrádi emlékként” tányért, poharat, sótartókat,
evőeszközöket, meg lehetne sorolni vég nélkül, mit még, ahogy mondani szokták, mindent,
ami a malomkőnél könnyebb és a levegőnél sűrűbb! És az is megér egy misét, hogy
minden figyelemfelhívás ellenére is keményen füstölnek a bagósok a
mellékhelységekben, és egyesek a huszonegyedik században még mindig nem tudják
a vízöblítéses WC-t rendeltetésszerűen használni. Volt delikvens, aki kiment a
mellékhelységbe, megállt a WC csésze előtt, és laza nemtörődömséggel a csésze
elé, a padlóra ürítette hólyagja teljes tartalmát. Amikor ezt szóvá tették,
értetlen és ártatlan mosollyal arcán bámult a jóindulatú figyelmeztetőre.
Magam is megelégelve a hasonló jelenségeket,
nagy, vastag betűkkel nyomtatott írást ragasztottam ki a férfi mosdó ajtajára
belülről, amiben a vízöblítéses angol WC rendeltetésére és szabályszerű használatára,
hívtam fel a nagyérdemű figyelmét. A gyengébbek kedvéért itt nincs két bot,
mint a „modern tajgaklozetben”, ahol az egyikbe kapaszkodik, a másikkal meg esetleg
elkergeti a kóbor farkasokat a bátor szükségét végző egyén. Ez egy szimpla, egyszerű de nagyszerű fajansz
„műtárgy”.
A közösségi tv készülékek használata is
megér egy misét. A több helyen is látható helyen kifüggesztett házirend elég
alaposan leírja e készülékek használatát, s bár kéretik a „tisztelt beteg”,
hogy ne állítgassa át az előre betáplált programot, egyesek tesznek a
házirendre, elállítgatják a készüléket, majd amikor az már végképp nem
élvezhető minőségű képet jelenít meg, laza legyintéssel: - „sz.r ez az egész”
felkiáltással elegánsan elvonulnak, más áldozatok után nézve. Mintha a „fekete
özvegyek” vonulnának. (ez egy pókfajta, és nemére jellemző módon megeszi a
hímet)
Lám, csupán mutatóban egy-két apróság a
sok közül, és mégis legalább öt lehetséges magyarázatot találtunk hirtelen. És
mennyit találhattunk volna még, ha tényleg keresünk?!
De ez csak egy pár, szinte jelentéktelen
apróság, ami minden kicsinysége ellenére megkeserítheti a mindennapokat, pláne
azok számára, akik egy kicsit érzékenyebben reagálnak az emberi társadalom nem
éppen normális jelenségeire. Most a bőség zavarával küzdök, mert hirtelenjében
nem is tudom, van-e értelme, hogy folytassam a sort, mert a fentiek alapján a
lehetőségek száma végtelen.
Ez csupán egy lokális észlelés, de nem
csak itt érvényes.
Hogy írjak valami jót is, csodálatos a
természeti környezet, a Dunakanyar, nagyon jók, hasznosak a kezelések, remek a
gyógytornász csapat, kedvesek az orvosok és az ápolónők, sőt a kosztra sem
lehet panasz.
Ez, hála az istennek, némileg
ellensúlyozza a negatívumokat. Azt hiszem, ebből a kedvező felsorolásból csak
„mi” betegek lógunk ki, nem kis mértékben.
Magyarország-Visegrád, 2013-01-13
(de lehet bárhol az országban)
Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése