Az utolsó esély...

Az utolsó esély…

A kutya az ember legjobb barája…és az ember vajon.?

Budapest, 1975 tavasz vége! Egy németjuhász-kutyatenyésztő telepen ülök benn a kennelben az alig egy hónapos kölykök között. Vannak vagy hatan-heten.  Egyik szebb, mint a másik. Ahogy a tenyésztő, Gyuri okított, nem szóltam egyikhez sem, hagytam, had szaglásszanak, ismerkedjenek a fura kétlábú szagával. Időnként egyik-másik kipróbálta, milyen erős lehet a nadrágszáram, azután elrohant a többiekkel fogócskázni, hancúrozni. Az egyik – egy sötéthátú, kevésbé rajzos – odaült a cipőm orrához, hosszasan szaglászott, egy-kétszer körbesétált, odadörgölte a fejecskéjét a lábam szárához, majd leült mellém a földre, rámemelte a kis gombszemeit és egy nagy sóhajtással ráhajtotta a buksiját a lábfejemre. Akkor Gyuri a tenyésztő azt mondta: - lehet, hogy neked nem ő tetszik a legjobban, de hidd el, ő a jó választás, ő elfogadott téged és mostantól három hónapig, amíg el nem jössz érte, gyere ki hozzá, hozzánk, amilyen gyakran csak tudsz.

Hidd el nem fogod megbánni ezt a választást.

Hát így történt. Amikor csak tehettem, hazafelé mindig beugrottam, legalább egy simogatásra, egy kis beszélgetésre, és mire elröppentek a hetek-hónapok, eljött az idő, elszakadt a testvérektől, a mamától, és eljött velem az új otthonába. Nagyon ragaszkodó, hűséges és bátor „Barátom” lett az idők folyamán. De sajnos öt év múlva el kellett válnunk egymástól. Én igazából a feleségemtől váltam el, de még nekem sem volt fedél a fejem felett, és őt nem akartam kitenni egy bizonytalan jövőnek. Odaajándékoztam egy ismerősömnek, akiről úgy tudtam, szereti a kutyákat. Amikor elvittem hozzá és otthagytam, nem mertem visszanézni, mert attól tartottam, visszamegyek, és lesz, ami lesz, elviszem magammal. Valahogy majd csak megleszünk.

Mai fejemmel már bánom, hogy akkor és ott ezt nem tettem meg. De sajnos a megtörtént dolgokat már nem lehet meg nem történtté tenni. Azóta is sokszor gondolok Achmedre, az első Barátomra, akinek én nem voltam igazán hűséges barátja. Azóta volt jó pár lehetőségem szert tenni és megtartani a Barátaimat, de mindig fontosabbnak hittem azokat a személyeket és dolgokat, amik miatt lemondtam róluk, pedig mindegyik őszintén szeretett és mindent megtettek volna értem.

Ma öreg fejjel már tudom, senki, és semmi nem olyan fontos mint az igazi barátság, nincs az az igéző női szempár, amelyikért mégegyszer lemondanék a „Barátomról”.

Sok ilyen szempár megcsalt, becsapott, hűsége csak addig tartott, amíg az érdekei úgy kívánták, és én balga, ostoba alak ezekért a múló, mulandó kapcsolatokért, elporladó semmivé foszló tárgyakért, emberekért elárultam igazi barátaimat. Ma már csak a szégyen, égető, maró fájdalmas emléke maradt Barátaim után.

Az egyetlen maradék esélyem, ami még megmaradt, a házigazdám nálam lakó kiskutyája – Ricsi, a Yorki, aki méretei ellenére, hatalmas szívvel van megáldva, és amikor megjövök valahonnan- orvos, kórház, közért – (mert általában ma már csak ezekre a helyekre járok), őszintén örül nekem , hogy visszajöttem. Ha szólok neki, menjünk ki a kertbe, már boldogan ugrál körülöttem, és  türelmesen megvárja, hogy cipőt húzzak, melegítőt vegyek fel és a botomat vigyem. Egészen a bejárati ajtóig el sem megy mellőlem, és amikor a szélvédett oldalon megállok napozni, odaül mellém a falépcsőre, mint aki azt mondja: - a Barátod vagyok, itt vagyok melletted, ne félj!

Amikor reggelit készítek, amit természetesen együtt fogyasztunk el, vagy ebédnek valót, mindig mindent megbeszélünk. Mindent meg kell néznie, amit a hűtőből előveszek, sokszor a karomon ül, és a nyakamat átöleli, amíg a gázon főzök valamit. Most is, amikor e sorokat írom, szokása szerint itt ül a karosszékem háttámláján és a vállamon, kis fejét a vállamra hajtva nézi, hogy birkózok meg ezzel a masinával. Esténként megágyazok, és máris elhelyezkedik. Reggelente, amikor még hűvösek a hajnalok, oabújik mellém a takaró alá, fejét a karomra hajtja, hanyattfekszik, és szuszogva álmodik. Remélem, biztosan valami szépet. Ha kezdek ébredni, amíg ő szuszogva szundikál, nem mozdulok, hogy ne zavarjam, és amikor kinyitja két kis gombszemét, mintha a valaha volt Barátaim néznének vissza rám az ő szemével, figyelmeztetve, Öreg, nincs több esélyed, ezt el ne rontsd!

Valahol Magyarországon,2013-03-20

Kollányi Ferenc

Újabb találkozásom Visegrádi riportalanyommal...

Újabb találkozásom a Visegrádi riportalanyommal:

Legutóbbi találkozásunk alkalmával nem a legvidámabban búcsúztunk el egymástól. Tartottam is tőle, legközelebb majd valami rosszhírt hallok esetleg felőle. Mivel tudtam, hol lakik, felkerestem. Szerencsére egyelőre az egészségi állapota nem romlott jelentősen, és lelkileg is mintha egy kissé nyugodtabb képet mutatott volna. Lehet, ez annak is betudható, hogy a házigazdái – merthogy albérletben él, viszonylag rendezett körülmények között – a saját kis kutyájukat az általa bérelt házban tartják, és az új kis barátja megnyugtatóan hat rá. Bár ami a közéleti érzékenységét illeti, hát az bizony a régi. Az abnormális társadalmi-szociográfiai-politikai jelenségekre ugyanolyan hévvel reagál, mintha húsz éves,  nem pedig egy hetven felé járó öreglegény lenne.

Mivel sokat van a „kiskutyájával” egyedül, vele beszéli meg a lelkét leginkább kiborító-felháborító történeteket, és mivel kis barátja egy nagyon értelmes és érző kis lény, mélyen egyetértenek a legtöbb vitás kérdésben. Persze ez leginkább a játék, a dédelgetés és a„kismanóval” – így becézi sokszor –  közösen eltöltött időben nyilvánul meg. Amikor este öreg barátom ágyazni készül, alig várja a kis törpe, hogy a takaró a helyére kerüljön, és ő már el is foglalja az őt megillető helyet. Befészkeli magát, és ahogy hallom, reggelente odabúvik az öreg karjához, ráhajtja a kis buksiját, hanyatt veti a lábait, és édesdeden szuszog, sőt még horkol is. Ez szerintem a legnagyobb bizalom jele, nem fél, biztonságban érzi magát az öreg karjaiban, és ő is érzi, hogy kell még valakinek, számít rá valaki, a maga kis kutyahűségével, akkor is ha éppen nem kap valami csemegét!  

De öreg barátom dohog, most igazán maga alá zuhant lelkileg.

Először nem is akart nagyon beszélni róla, de egyszerre csak kiszakadt belőle egy átkozódás, szinte egyfajta önvád. Íme ami kihozta őt a béketűrésből és az addigi, viszonylagos nyugalmából:

„Meghalt egy általam nagyon nagyra tartott, és szeretett énekes, Bódi Laci – Cipő – és szinte szemtelenül fiatalon. Pedig biztosan lett volna még mondanivalója a dalaival, szövegeivel ennek, és az összes nemzedéknek.

Ha megoldható lett volna, cserébe inkább nekem kellett volna találkoznom az Öreggel, Laci még nagyon ráért erre a „személyes látogatásra”. Ez azért is fáj, és nagyon bosszantó, ha lehet ezt így mondani, mert egyre fogy az értelmes, nem gyáva, és a demokrácia elveiért bátran, bárhol kiálló emberek száma. Én tulajdonképpen csak a magam öreges módján, írásaimban dohogok egy szűk körnek, ha egyáltalán olvassa valaki, a blogomban, amit időnként megosztok a Facebook-on - bár egyelőre sok értelmét nem látom, mert ez a közösségi oldal egyre inkább egy pletykarovat képét idézi fel bennem. Persze az itt lévő irogató, „lájkoló”, érdekességeiket közkinccsé tevő embereket is bizonyos fokig megértem. De csak bizonyos fokig, mert ha egy ország átlagos polgárai ennyire félnek az általuk hatalomba ültetett rezsimtől, akkor ott tudatilag valami ménkű nagy baj van. Tulajdonképpen a saját gondolatainkat félünk kimondani – HANGOSAN – és inkább azokra bízzuk ezt a fajta „megmondó” szerepet, mint Cipő és együttese, Koncz Zsuzsa, és még egy-két értelmesen gondolkodó és nem a nagy többségnek számító beszari alakokra. Igaz, én is könnyen beszélek, immár öregen, betegen, és a kis barátomat meg azt a nagyon kevés emberi barátomat leszámítva, tulajdonképpen magányosan élek, mit veszíthetek, ha a diktatórikus hatalomnak útjában vagyok?! Az egyébként sem túl fényes életemet, a munkás évek alatt elveszített egészségemet, azt a hatalmas vagyonomat, ami szerint Lázár János besorolt a pusztulásra ítéltek közé?

Maximum annak a kevés barátomnak fogok hiányozni, akiket még ma annak nevezhetek. De nagyon remélem, rájuk talán nem borul az én, a mostani hatalom által ellenszenvesnek tartott személyem árnyéka. Tehát én viszonylag bátran pofázhatok, az én időm már lassan lejár, és egy öreg fecske nem csinál nyarat – sem forradalmi tavaszt. Ahhoz más emberi közegben kellene élnünk. Egy összetartó közösségnek kellene lennünk, közös emberi célokért, egy élhetőbb Magyar Demokratikus Köztársaságért, ahol nem az erkölcstelenül és jogtalanul, de utólag törvényesített, összeharácsolt javak mennyisége dönti el, kinek van itt joga élni! Próbáltam más, olvasottabbnak tűnő Internet orgánumhoz csatlakozni a bolgommal, de egy, véletlenül éppen a közölt írásomat elolvasó, jóindulatú ember figyelmeztetett, hogy ez az oldal, nem az az oldal, amire én gondolok, ide is elsősorban csak a „bennfentesek” írhatnak. A többiek írásait általában a moderátornak nevezett cenzorok kitiltják. Így hát marad a vakvéletlen, és talán akad egy-két életunt olvasó, aki tévedésből belenéz az írásaimba. Hát most itt tartok, figyelem a körülöttem „zajló” világot, sajnálom a leendő ifjúságot és a hazánkban még élő embereket. Itt már nagyon rossz napok felé közeledünk és senki nem akarja kinyitni a szemét, a száját, és egyszerre felállni kényelmes üldögélő pozícióból, hogy egyszerre kiáltsa: ebből elég, ELÉG!!!  Hát kedves Feri barátom, ha nevezhetlek így, ez mostanság velem a helyzet. Várom a dolgok végkifejletét, de nem biztos, hogy szeretném megérni a jövő tavasz választási cirkuszait, mert ha megint a hatalom birtoklása, és nem az ország, az emberek jövője a fontos –ahogy most látom – ezt én már odaátról sem akarom látni. Akkor inkább keresek odaát egy négylábú jóbarátot, aki elfogad,  és majd kettecskén elsétálgatunk az örök vadászmezőkön! Ne haragudj, sajnos ez most egy kicsit hosszúra nyúlt, és elfáradtam. Köszönöm, hogy meglátogattál bennünket, és remélem lesz még alkalom az idén egy találkozásra. Isten áldjon! „

Hát eddig tartott, és akkor most én is zárom soraimat, abban a reményben, hogy az öreg szavainak azért lesz valahol pozitív hatása, és nem írt eddig hiába!

Magyarország,2013-03-14

Kollányi Ferenc,  60 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Egy vagyonosodás margójára

Egy vagyonosodás margójára

Most olvasom az Index Gazdasági rovatában, hogy bekeményít a NAV, és megnehezíti a vagyonosodási vizsgálat alá vont adófizető állampolgárok különféle védekezési manővereit, vagyis nem fognak mindenféle mondvacsinált indokokat, és őskori hivatkozásokat elfogadni a vagyongyarapodást illetően, bizonyos eseteket kivéve. Azaz a következő a helyzet, jelentősen leszűkült a vizsgált személyek által felhasználható bizonyítékok köre.

Egy 2006-os törvénymódosítás következtében ugyanis egy úgynevezett kötött bizonyítási rendszer lép életbe azokban az esetekben, amikor a magánszemély a vagyonosodásának forrásaként olyan fedezetet jelöl meg, amelyet 2006, szeptember 15-e után szerzett, tehát a kötött bizonyítási rendszer esetében, az elévülési időn kívüli jövedelemszerzés forrásának, a szerzés tényének és időpontjának igazolása csak közhiteles nyilvántartás, jogerős bírósági, vagy hatósági határozat, illetve egyéb közokirat, bankszámlakivonat adatai szolgálhatnak. Viszont a 2006 szeptember 15.-e előtti vagyonszerzés estében a szabad bizonyítási forma marad érvényben, tehát a jövedelem megszerzésének a bizonyítására elviekben bármilyen bizonyítási eszköz, tanúvallomás, nyilatkozat, magánokirat is felhasználható. Magyarul megint jönnek a „rég lerágott tehén csontjai”, mint a dzsungel könyvében, amire majd minden érintett fél felesküszik! Szép lesz!

Mindezek ismeretében kíváncsian várom, hogy az illetékes szakhatóság – NAV – hogyan fogja elbírálni egyes országgyűlési képviselők 2006 szeptember 15.-e utáni hirtelen vagyongyarapodását, ismerve az illető urak legális jövedelemszerzési lehetőségeit, valamint a 2012-ben nagyhírtelen kifizetett banki tartozásaik nagyságrendjét.

Tulajdonképpen most el kellene dönteniük a felelős döntéshozóknak, akarnak-e rendet tenni ebben a gazdasági ingoványban, hogy mocsarat már ne is említsek, és egyáltalán tényleg célja ez a mindenkori politikai alakulatoknak, vagy csak egy jól megkreált kampányfogás, amivel a „hőzöngők” száját be lehet fogni, hogy: - „lám azért itt működik a jogállam, lecsapunk a gazdasági bűnözőkre, még ha ez fejekbe kerül is”.

Az már más kérdés, hogy ebbe a „halászlébe” csak az apróhalak feje kerül bele, mert a nagyhalak mindig megússzák a „kondért”!

„De példát, azt statuálunk keményen. Minden engedély nélküli kukázóra, köztörvényt sértő hajléktalanra, és nem Fidess-hű kisvállalkozóra a törvény teljes szigorával lecsapunk (amíg mi vagyunk hatalmon). Addig csináljuk mindezt, amíg csak lehet és az általunk gerjesztett félelemtől még az is összecsinálja magát, akinek három éve szorulása van.

És mi az a pimaszság, hogy egyesek az alkotmánybírósághoz el mernek menni, panaszkodni ránk, az isten jobb és balkezére?! Sőt, ez a tetves csürhe még nekik ad igazat. Nos ez így nem mehet tovább! Honnan veszik a bátorságot, hogy kételkedni mernek az általunk hozott döntésünkben?! Úgy látszik, nem kaptak még elég pofont, de majd teszünk róla, hogy megismerjék a kezünk erejét!”

Hát én nagyon remélem, az illetékes hatóság ezt a „rendcsinálást” nem a Fidess-hű talpnyalók és szekértolóik érdekeiért, hanem ennek a kisemmizett ország, kivéreztetett népéért, az ő az érdekeiért fogja használni a jogosítványai által kezébe kapott eszközeit. Ne tűrjük el tovább a korrupción hízott pártkatonák és csatlósaik gátlástalan rablóhadjáratát, amit ez a „választási kétharmadot” hazudó kormányzat úgymond, számukra jogerőre emelt, sőt törvényesített! A két vállalkozó megmutatta, nem kell minden jogtalanságot lenyelni, és az igazunkért szót kell emelnünk a kellő helyen és időben!

 Most már nagyon itt az idő!

Magyarország,2013-03-09

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Ki kivel parolázik...

Ki kivel parolázik, és kivel van jóban?

Tényleg téved Vadai Ágnes, amikor az ominózus fényképen egy TEK- es munkatársat vélt felfedezni?!

Már az is érdekes, hogy egy idős házaspárt azért inzultált nem is akármilyen módon egy Habony Árpád nevű jó kötésű fiatalember, mert az idős pár szerinte túl lassan haladt át a gyalogátkelő helyen, sőt szerinte meg akarták támadni kirablási szándékkal, a terepjáróval közlekedő egykori utcai harcost, és ma is aktív japán harcművész kendóst. Methogy nevezett „sértettnek” volt egy ilyen előélete, ami után nem tudom elképzelni, hogy két nyugdíjas öregembertől való félelmében azonnal úgy érezte, hogy neki most azonnal retorziót kell a vélt rablótámadás megelőzése érdekében foganatosítania.

Ez annyira jól sikerült, hogy a bíróság, az ilyenkor szokásos rabosítás, azaz (bűnügyi nyilvántartásba vétel mellett), méltányolva ebbéli cselekedetét két éves felfüggesztett börtönbüntetéssel jutalmazta a „az életét védelmező” néhai utcai harcost, aki most is igen jó fizikai állapotnak örvend a képek tanúsága szerint, amint Rogán képviselő úrral éppen nagyon fontos dolgot beszélnek meg.

És ez az egyébként bizonyára birkatürelmű, sőt bárányszelídségű jóember nem kevésbé fontos funkciót tölt be a mi Orbán Viktorunk mellett már a 2006-os évben a kampány egyik meghatározó stábtagja volt, és ma is a miniszterelnök belső köréhez tartozó személyi tanácsadó. Visszatérve az ominózus fényképre, lehet, Vadai Ágnes tévedett, de nem valószínű, és nem is ez a szépségfoltja a történetnek. Ez csak egy mellékes epizód. A történetünk főszereplőjének eme szerepe még tisztázásra vár, bár a történtek óta bizonyára őszintén megbánta a mit tett, és az összes szembejövő idős nyugdíjasnak kezet csókolva kiveszi a nehéz cekkert a kezéből, átsegíti a túloldalra, és alkalom adtán Semjén miniszterelnökhelyettes tiszteletes úrnak meggyónja éppen aktuális bűneit. Legalább is így tudom a további életvitelét elképzelni. (mint az árgyélus királyfi meséjében)

Magyarország,2013-03-01

Kollányi Ferenc,06 30/408-9830, f.collany@gmail.com