Az utolsó esély...

Az utolsó esély…

A kutya az ember legjobb barája…és az ember vajon.?

Budapest, 1975 tavasz vége! Egy németjuhász-kutyatenyésztő telepen ülök benn a kennelben az alig egy hónapos kölykök között. Vannak vagy hatan-heten.  Egyik szebb, mint a másik. Ahogy a tenyésztő, Gyuri okított, nem szóltam egyikhez sem, hagytam, had szaglásszanak, ismerkedjenek a fura kétlábú szagával. Időnként egyik-másik kipróbálta, milyen erős lehet a nadrágszáram, azután elrohant a többiekkel fogócskázni, hancúrozni. Az egyik – egy sötéthátú, kevésbé rajzos – odaült a cipőm orrához, hosszasan szaglászott, egy-kétszer körbesétált, odadörgölte a fejecskéjét a lábam szárához, majd leült mellém a földre, rámemelte a kis gombszemeit és egy nagy sóhajtással ráhajtotta a buksiját a lábfejemre. Akkor Gyuri a tenyésztő azt mondta: - lehet, hogy neked nem ő tetszik a legjobban, de hidd el, ő a jó választás, ő elfogadott téged és mostantól három hónapig, amíg el nem jössz érte, gyere ki hozzá, hozzánk, amilyen gyakran csak tudsz.

Hidd el nem fogod megbánni ezt a választást.

Hát így történt. Amikor csak tehettem, hazafelé mindig beugrottam, legalább egy simogatásra, egy kis beszélgetésre, és mire elröppentek a hetek-hónapok, eljött az idő, elszakadt a testvérektől, a mamától, és eljött velem az új otthonába. Nagyon ragaszkodó, hűséges és bátor „Barátom” lett az idők folyamán. De sajnos öt év múlva el kellett válnunk egymástól. Én igazából a feleségemtől váltam el, de még nekem sem volt fedél a fejem felett, és őt nem akartam kitenni egy bizonytalan jövőnek. Odaajándékoztam egy ismerősömnek, akiről úgy tudtam, szereti a kutyákat. Amikor elvittem hozzá és otthagytam, nem mertem visszanézni, mert attól tartottam, visszamegyek, és lesz, ami lesz, elviszem magammal. Valahogy majd csak megleszünk.

Mai fejemmel már bánom, hogy akkor és ott ezt nem tettem meg. De sajnos a megtörtént dolgokat már nem lehet meg nem történtté tenni. Azóta is sokszor gondolok Achmedre, az első Barátomra, akinek én nem voltam igazán hűséges barátja. Azóta volt jó pár lehetőségem szert tenni és megtartani a Barátaimat, de mindig fontosabbnak hittem azokat a személyeket és dolgokat, amik miatt lemondtam róluk, pedig mindegyik őszintén szeretett és mindent megtettek volna értem.

Ma öreg fejjel már tudom, senki, és semmi nem olyan fontos mint az igazi barátság, nincs az az igéző női szempár, amelyikért mégegyszer lemondanék a „Barátomról”.

Sok ilyen szempár megcsalt, becsapott, hűsége csak addig tartott, amíg az érdekei úgy kívánták, és én balga, ostoba alak ezekért a múló, mulandó kapcsolatokért, elporladó semmivé foszló tárgyakért, emberekért elárultam igazi barátaimat. Ma már csak a szégyen, égető, maró fájdalmas emléke maradt Barátaim után.

Az egyetlen maradék esélyem, ami még megmaradt, a házigazdám nálam lakó kiskutyája – Ricsi, a Yorki, aki méretei ellenére, hatalmas szívvel van megáldva, és amikor megjövök valahonnan- orvos, kórház, közért – (mert általában ma már csak ezekre a helyekre járok), őszintén örül nekem , hogy visszajöttem. Ha szólok neki, menjünk ki a kertbe, már boldogan ugrál körülöttem, és  türelmesen megvárja, hogy cipőt húzzak, melegítőt vegyek fel és a botomat vigyem. Egészen a bejárati ajtóig el sem megy mellőlem, és amikor a szélvédett oldalon megállok napozni, odaül mellém a falépcsőre, mint aki azt mondja: - a Barátod vagyok, itt vagyok melletted, ne félj!

Amikor reggelit készítek, amit természetesen együtt fogyasztunk el, vagy ebédnek valót, mindig mindent megbeszélünk. Mindent meg kell néznie, amit a hűtőből előveszek, sokszor a karomon ül, és a nyakamat átöleli, amíg a gázon főzök valamit. Most is, amikor e sorokat írom, szokása szerint itt ül a karosszékem háttámláján és a vállamon, kis fejét a vállamra hajtva nézi, hogy birkózok meg ezzel a masinával. Esténként megágyazok, és máris elhelyezkedik. Reggelente, amikor még hűvösek a hajnalok, oabújik mellém a takaró alá, fejét a karomra hajtja, hanyattfekszik, és szuszogva álmodik. Remélem, biztosan valami szépet. Ha kezdek ébredni, amíg ő szuszogva szundikál, nem mozdulok, hogy ne zavarjam, és amikor kinyitja két kis gombszemét, mintha a valaha volt Barátaim néznének vissza rám az ő szemével, figyelmeztetve, Öreg, nincs több esélyed, ezt el ne rontsd!

Valahol Magyarországon,2013-03-20

Kollányi Ferenc