Időnként, amikor éppen nincs jobb dolgom, elgondolkodom azon, hogy vajon mit ér a szabadság? Mit jelent nekünk átlagembereknek, ha a politikai életünk hangadó politikusai nagy csindadrattával nyakon öntenek bennünket ezzel a sokat sejtető, de nem sokat jelentő hangzatos frázissal. Merthogy immár annyira inflálódott ennek a szónak a mai jelentése, hogy csupán frázissá silányodott az eredeti tartalomhoz képest.
Próbálom megfejteni, vajon az én esetemben ez az eredeti értékét vesztett kifejezés mit jelenthet?! Így talán következtethetek arra is, hogy a hozzám hasonló átlagsenkik számára milyen lehetőséget tartalmazhat.
Kezdem magammal a mérlegelést: - szabad éhen halnom, - szabad hajléktalannak lennem, - szabad betegen elhaláloznom, sőt még el is temethetem magam a saját kezűleg kiásott sírgödörbe, -szabad a szabad ég alatt, vagy a kirándulók által nem ismert illetve nem látogatott barlangokban meghúzódnom, - szabad az idegenforgalom által nem érintett területeken esetleg - ha van - sátrat felvernem és életszerűen élnem, - szabad beszélnem......ha kérdeznek, ha nem kérdeznek,- szabad magamban beszélnem, de csak halkan, - szabad repülnöm, ha egy olyan magas sziklát találok, amit nem érintenek a turista útvonalak, sőt akár fel is akaszthatom magam valami magányos és távoli helyen.
Egyszóval végtelen - határtalan szabadsággal rendelkezem,.....és valószínűleg ezekkel a lehetőségekkel a többi átlagsenki is rendelkezik.
Tehát ha jól gondolom, én(mi átlagsenkik) a Kánaánban, az ígéret földjén szippantom-szippantjuk tele a tüdőnket a - most még - szabad levegőből. Ez már szabadság a köbön. Már csak az marad hátra, hogy körbejárjam a "morgás jogát", mert hiszen az önálló véleményhez, a kritikai észrevételhez emberként születésemtől fogva elvileg jogom van. Hiszen a megválasztott (vagy önjelölt) szószólóink, ideológusaink, vezérlő politikusaink erről is megerősítenek bennünket számtalan esetben.
Ám a saját - nem éppen optimista - véleményem alapján a morgáshoz, a magánvéleményemhez, a kritikai észrevételeimhez jogom .... az van, csak nem kíváncsi rá senki.
Sokszor a fejemhez vágták már, szinte fensőbbséges éllel: -neked mindig véleményed van! : - senki nem kíváncsi a véleményedre! : -miért nem hallgatsz inkább ahelyett, hogy véleményt mondasz! : - te csak ne beszélj, mert nem érdekel senkit, amit mondasz, vagy mondani akarsz!!!
Röviden az van: - ne szólj szám, nem bántunk! És ha már sokadszor nem lesz véleményem, akkor jön a másik véglet: - Mi van, most miért nem mondasz valamit? : - Ne húzódj félre, mond el, hogyan gondolod? : - ne csak én mondjak valamit! : -na tessék, veled nem lehet beszélni, hallgatsz mint egy kuka! : nem vagy kultúremberek közé való, mert csak hallgatsz, semmihez nem tudsz hozzászólni !
És szépen, módszeresen kiölnek belőlem minden szándékot, hogy nyilvánosan kimondjam amit gondolok, amiről véleményem van, és lassan behúzódok a magam belső világába, mert akikkel eddig általában dolgom volt-van - nagyon kevés kivételtől eltekintve - azok csak a saját hangjukra, a saját véleményükre kíváncsiak.
Amíg nem találok olyan embereket, akik kíváncsiak - de tényleg - az én véleményemre, gondolataimra is, addig megmaradok a saját "barlangomban"!
Ott is tudok annyi fényt csinálni, ami mellett látok!!!
Frank Sinclaire
2015. 03. 27
2015. március 27., péntek
2015. március 25., szerda
Az örök dilemma...
Immár beléptem életem vélhetőleg utolsó harmadába. Ilyenkor - gondolom én - az emberek egy része elkezd valamilyen formában egyféle mérleget készíteni, illetve gondolkodik azon, hogyan képzeli el a még remélhetőleg hátralévő életét leélni.
Például csinál egy utolsó - vagy éppen első - bakancslistát, mit szeretne még megvalósítani......és kivel?!
Bennem is felmerül egyre gyakrabban, hogy immár időszerű egy "megvalósítási tanulmányt" készítenem, mi a lehetőségem - ha egyáltalán van - arra hogy emberhez méltó lehessen a zárójelenet.
Van-e olyan tervem, ami még megvalósíthatónak látszik, figyelembe véve az egyébként nem túl tágas mozgásteremet.
Mivel manapság egyedülálló embernek számítok, ehhez a projekttervhez még azt is figyelembe kell vennem, hogy egy esetleges társas fináléhoz nem elég egy "megfelelő" társ, számolnom kell azzal is, hogy az idők múlásával nekem is, és a lehetségesnek tartott társnak is kialakult egyféle szokásrendszerünk, ha úgy tetszik - rigolyánk, rigolyáink - amik megnehezíthetik az együttélést, sőt esetleg lehetetlenné teszik azt.
Lesz-e elégséges közös témánk, amivel elfoglalhatjuk egymást, lesz-e lehetőségünk arra, hogy mindazt még láthassuk, amit egyszer már szerettünk volna és még most is érdekelhet bennünket?
Hogyan tudjuk úgy megtölteni a hátralévő mindennapjainkat, hogy ne untassuk, ne bosszantsuk egymást, legyen elég türelmünk és toleranciánk egymáshoz.
Hogy egy hirtelen felindulásból odaszúrt szó, egy mondat ne okozhasson egy elkerülhetetlennek tűnő összeütközést, ami feltehetően életünk utolsó szakítását jelentené.
Aki huzamosabb ideje egyedül él, az feltehetően bizonyos szokásaitól már nehezen, vagy egyáltalán nem tud lemondani és bizony így nagyon nehéz az összecsiszolódás, már ha egyáltalán lehetséges.
Azt is tudom, vagy legalább is sejtem, sok esetben szeretnénk valakivel megosztani a remélhetőleg szép, sokszínű és családiasan meleg indián nyarunkat, mert úgy érezzük, a ránk váró jót-rosszat kettesben könnyebb megélni és a jót szeretnénk a számunkra kedvessel megosztani.
Persze vannak nem is kevesen, akik már nem akarnak és nem is mernek - egy páros befejezésben gondolkodni a fent említett okok miatt. Sokszor engem is elfog a bizonytalanság, úgy érzem, lehet, a másiknak kevés leszek-vagyok minden téren?! Vajon hogyan tudom tolerálni a másik esetleges hisztijeit - már ha azok - rigolyáit, a számomra furcsának tűnő manírjait?! Tudok-e a másik bújával-bajával, esetleg fizikai - egészségi problémájával úgy azonosulni, hogy a "kedves" támasza, segítsége, igazi társa legyek a végső úton?!
Tudok-e olyan türelmes lenni, amilyennek lennem kell adott esetben?! Mindez olyan kérdés, amire nem biztos, hogy tudom a jó választ. Pedig tudnom kell, mert enélkül nem szabad belefogni ebbe a finálé-duettbe!
Tudom, nehéz feladatot szeretnék megoldani, eléggé öntörvényű, bizonyos kérdésekben makacs és túlságosan kritikus vagyok, sok esetben a vélt - vagy valóságos - igazságérzetem arra késztet, hogy ne hagyjak annyiban valamit, ha úgy érzem, nincs igaza a másiknak. És ez bizony szinte mindig vitákat, összezördüléseket eredményezhet. Ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzak az általam megvalósítani óhajtott elképzeléssel, nekem is sokat kellene változnom - mint ahogy esetleg annak a bizonyos másiknak is.
Kérdés, hogy ennek a személyi változásnak a szükségességét, a kölcsönös alkalmazkodást mindkét fél komolyan gondolja-akarja-e?! Most itt tartok, kavarognak a fejemben a kérdések, gondolatok és egyenlőre teljes a zűrzavar, a bizonytalanság a jövőt illetően. Úgy gondolom, még érlelnem kell magamban a gondolatot: - mit és hogyan szeretnék?
Tudom, az időm múlik, de nem szabad sürgetni semmit, mert a kapkodás hibára késztet!
Frank Sinclaire
2015.03.25
Például csinál egy utolsó - vagy éppen első - bakancslistát, mit szeretne még megvalósítani......és kivel?!
Bennem is felmerül egyre gyakrabban, hogy immár időszerű egy "megvalósítási tanulmányt" készítenem, mi a lehetőségem - ha egyáltalán van - arra hogy emberhez méltó lehessen a zárójelenet.
Van-e olyan tervem, ami még megvalósíthatónak látszik, figyelembe véve az egyébként nem túl tágas mozgásteremet.
Mivel manapság egyedülálló embernek számítok, ehhez a projekttervhez még azt is figyelembe kell vennem, hogy egy esetleges társas fináléhoz nem elég egy "megfelelő" társ, számolnom kell azzal is, hogy az idők múlásával nekem is, és a lehetségesnek tartott társnak is kialakult egyféle szokásrendszerünk, ha úgy tetszik - rigolyánk, rigolyáink - amik megnehezíthetik az együttélést, sőt esetleg lehetetlenné teszik azt.
Lesz-e elégséges közös témánk, amivel elfoglalhatjuk egymást, lesz-e lehetőségünk arra, hogy mindazt még láthassuk, amit egyszer már szerettünk volna és még most is érdekelhet bennünket?
Hogyan tudjuk úgy megtölteni a hátralévő mindennapjainkat, hogy ne untassuk, ne bosszantsuk egymást, legyen elég türelmünk és toleranciánk egymáshoz.
Hogy egy hirtelen felindulásból odaszúrt szó, egy mondat ne okozhasson egy elkerülhetetlennek tűnő összeütközést, ami feltehetően életünk utolsó szakítását jelentené.
Aki huzamosabb ideje egyedül él, az feltehetően bizonyos szokásaitól már nehezen, vagy egyáltalán nem tud lemondani és bizony így nagyon nehéz az összecsiszolódás, már ha egyáltalán lehetséges.
Azt is tudom, vagy legalább is sejtem, sok esetben szeretnénk valakivel megosztani a remélhetőleg szép, sokszínű és családiasan meleg indián nyarunkat, mert úgy érezzük, a ránk váró jót-rosszat kettesben könnyebb megélni és a jót szeretnénk a számunkra kedvessel megosztani.
Persze vannak nem is kevesen, akik már nem akarnak és nem is mernek - egy páros befejezésben gondolkodni a fent említett okok miatt. Sokszor engem is elfog a bizonytalanság, úgy érzem, lehet, a másiknak kevés leszek-vagyok minden téren?! Vajon hogyan tudom tolerálni a másik esetleges hisztijeit - már ha azok - rigolyáit, a számomra furcsának tűnő manírjait?! Tudok-e a másik bújával-bajával, esetleg fizikai - egészségi problémájával úgy azonosulni, hogy a "kedves" támasza, segítsége, igazi társa legyek a végső úton?!
Tudok-e olyan türelmes lenni, amilyennek lennem kell adott esetben?! Mindez olyan kérdés, amire nem biztos, hogy tudom a jó választ. Pedig tudnom kell, mert enélkül nem szabad belefogni ebbe a finálé-duettbe!
Tudom, nehéz feladatot szeretnék megoldani, eléggé öntörvényű, bizonyos kérdésekben makacs és túlságosan kritikus vagyok, sok esetben a vélt - vagy valóságos - igazságérzetem arra késztet, hogy ne hagyjak annyiban valamit, ha úgy érzem, nincs igaza a másiknak. És ez bizony szinte mindig vitákat, összezördüléseket eredményezhet. Ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzak az általam megvalósítani óhajtott elképzeléssel, nekem is sokat kellene változnom - mint ahogy esetleg annak a bizonyos másiknak is.
Kérdés, hogy ennek a személyi változásnak a szükségességét, a kölcsönös alkalmazkodást mindkét fél komolyan gondolja-akarja-e?! Most itt tartok, kavarognak a fejemben a kérdések, gondolatok és egyenlőre teljes a zűrzavar, a bizonytalanság a jövőt illetően. Úgy gondolom, még érlelnem kell magamban a gondolatot: - mit és hogyan szeretnék?
Tudom, az időm múlik, de nem szabad sürgetni semmit, mert a kapkodás hibára késztet!
Frank Sinclaire
2015.03.25
2015. március 24., kedd
Brókerbotrány balkáni módra
Hallgatom a híreket, nézem a tv riportokat az aktuális - szinte mindenkit érdeklő aktuális pénzügyi botrányról, ami éppen földrengést okozott kis hazánkban. Az egész probléma megint ráirányította a figyelmet egyrészt a hazai pénzügyi kulturálatlanságra, másrészt arra a szomorú tényre, hogy az elmúlt 25 év szabadsága illetve morális szabadossága kitermelte nálunk is a lelkiismeretlen, gátlástalan csaló üzletemberek, pénzügyi szakemberek, brókerek egy mára a politikai életünkkel szorosan összefonódó nemzedékét.
És ennek a levét mi, a mindennapok emberei, a választópolgárok és a szükséges ismeretek hiányában könnyen félrevezethető emberek isszuk meg.
Mert az érem egyik oldala, hogy nem tudunk még "arabusul", tehát még egyáltalán nem tudatosult az a más fejlett államokban közismert tény, hogy egy befektetés nem csak pozitív hozamot eredményezhet, hanem anyagi csőddel is járhat, és aki bizonytalan befektetésekbe teszi a pénzét, az bizony bukhat is ezen.
Ráadásul bizonyos lelkiismeretlen befektetési tanácsadók sok esetben még alaposan tévedésbe is ejtik a pénzügyi ismeretekkel és megfelelő gyakorlattal nem rendelkező ügyfeleiket. Bizony a tudás, a megfelelő ismeret hatalom, nem csak az információ.
Tehát az előállott probléma legalább is kétpólusú.
-Egy: az átlagemberek nem elégséges pénzügyi ismerete, ez irányú gyakorlatának hiánya.
-Kettő: másrészről a szakembernek tartott egyének lelkiismeretlen tevékenysége, és nem megfelelő szakmai tudása.
Sajnos ehhez az utóbbi opcióhoz a mindenkori regnáló kormányok - mint a mai is - a háttérben megfelelő körülményeket is biztosítottak és biztosítanak ma is. Hogy ennek a jelenségnek mi az oka és kik az esetleges haszonélvezői, az még sokáig tisztázatlan marad.
De egyet biztosan jelent;- ha a gazdasági, pénzügyi és politikai maffia egy ország életét, mindennapjait át-meg átszövi, az hosszú távon ellehetetleníti a normális emberi életet a többség számára. Amikor egy maffiaállam átveszi a köznapi életben a hatalmat, akkor sem egy prosperáló polgárság, sem egy normálisan működő vidéki gazdálkodó réteg nem tud életképessé válni, a haladó szellemű, nyílt gondolkodású, szabad szellemű értelmiségről és a művészetekről nem is beszélve. Következésképpen, az ilyen berendezkedésű államokban a normális, emberi társadalom kialakulásának esélye nulla.
Sajnos azt látom, hogy egyenlőre messze még a "kánaán" !
Frank Sinclaire
2015. 03. 24
És ennek a levét mi, a mindennapok emberei, a választópolgárok és a szükséges ismeretek hiányában könnyen félrevezethető emberek isszuk meg.
Mert az érem egyik oldala, hogy nem tudunk még "arabusul", tehát még egyáltalán nem tudatosult az a más fejlett államokban közismert tény, hogy egy befektetés nem csak pozitív hozamot eredményezhet, hanem anyagi csőddel is járhat, és aki bizonytalan befektetésekbe teszi a pénzét, az bizony bukhat is ezen.
Ráadásul bizonyos lelkiismeretlen befektetési tanácsadók sok esetben még alaposan tévedésbe is ejtik a pénzügyi ismeretekkel és megfelelő gyakorlattal nem rendelkező ügyfeleiket. Bizony a tudás, a megfelelő ismeret hatalom, nem csak az információ.
Tehát az előállott probléma legalább is kétpólusú.
-Egy: az átlagemberek nem elégséges pénzügyi ismerete, ez irányú gyakorlatának hiánya.
-Kettő: másrészről a szakembernek tartott egyének lelkiismeretlen tevékenysége, és nem megfelelő szakmai tudása.
Sajnos ehhez az utóbbi opcióhoz a mindenkori regnáló kormányok - mint a mai is - a háttérben megfelelő körülményeket is biztosítottak és biztosítanak ma is. Hogy ennek a jelenségnek mi az oka és kik az esetleges haszonélvezői, az még sokáig tisztázatlan marad.
De egyet biztosan jelent;- ha a gazdasági, pénzügyi és politikai maffia egy ország életét, mindennapjait át-meg átszövi, az hosszú távon ellehetetleníti a normális emberi életet a többség számára. Amikor egy maffiaállam átveszi a köznapi életben a hatalmat, akkor sem egy prosperáló polgárság, sem egy normálisan működő vidéki gazdálkodó réteg nem tud életképessé válni, a haladó szellemű, nyílt gondolkodású, szabad szellemű értelmiségről és a művészetekről nem is beszélve. Következésképpen, az ilyen berendezkedésű államokban a normális, emberi társadalom kialakulásának esélye nulla.
Sajnos azt látom, hogy egyenlőre messze még a "kánaán" !
Frank Sinclaire
2015. 03. 24
2015. március 20., péntek
A Megbélyegzett....
Milyen nehéz lehet egy valamikor rám ragasztott bélyegtől megszabadulni. Vajon hány esztendőnek kell eltelnie, hogy egy korábbi baklövésért, hibás cselekedetért feloldozást nyerjen valaki. Meddig, mennyi ideig kell még elviselnie valakinek a sanda gyanakvást, azt a sztereotípiát, hogy bármi rossz történik, bármi elromlik vagy éppen eltűnik és senki nem tudja hová, vagy nem emlékszik senki, hogy hová tette az éppen keresett tárgyat, csakis a megbélyegzett személy lehet a hibás?! Mert éppen az ő kezében volt az egyébként sok száz éves pohár, amikor eltört, ő ült arra a székre, aminek éppen kitörött a lába, éppen ő kapcsolta fel a világítást amikor kiégett a lámpa. Teljesen mindegy, hogy az esetek zömében az elromló tárgy, készülék, használati eszköz milyen állapotban volt, nála romlott el, ergo: csakis ő lehet a hibás! És vannak egyének, akik ezzel a sztereotípiával profi módon élnek annyira, hogy a korábban megbélyegzett ember felett akkor is beborul az ég, ha percekkel előbb még hétágra sütött a nap még rá is, most meg már a gyanú árnyékában csapkod körülötte a mennykő. És ha nem tudja fehéren-feketén és kézzelfoghatóan bizonyítani a vétlenségét, vagy éppen nem került elő ama bizonyos keresett valami, akkor csakis ő lehet a bűnös. Bár sokszor egy véletlen folytán igazolódik az ártatlansága, megkerül az "elveszett bárány", a legtöbb esetben az a megjegyzés: ....szerencséd, hogy megvan! ...vagy: ....legközelebb nem lesz ilyen szerencséd! ..vagy: .....figyelni foglak! Ideális esetben - és ez a ritkább - elnézést kérnek tőle a gyanúsításért, de a lélekben még sokáig ott marad a gyanúsítás méregfullánkja. Sokszor elgondolkodom, ezeket az eseteket az érintett hogyan tudja feldolgozni, egyáltalán lehet-e? Vajon hány életet tett és tesz tönkre egyszer és mindenkorra ez a megbélyegzés, mikor tudunk végre a múlt hibái felett - abból okulva- napirendre térni és legalább egy kicsit a jövőbe nézni?!
Igen, lehetne ez a világ szebb is...
Frank Sinclaire
2015.03 20
Igen, lehetne ez a világ szebb is...
Frank Sinclaire
2015.03 20
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)