Immár beléptem életem vélhetőleg utolsó harmadába. Ilyenkor - gondolom én - az emberek egy része elkezd valamilyen formában egyféle mérleget készíteni, illetve gondolkodik azon, hogyan képzeli el a még remélhetőleg hátralévő életét leélni.
Például csinál egy utolsó - vagy éppen első - bakancslistát, mit szeretne még megvalósítani......és kivel?!
Bennem is felmerül egyre gyakrabban, hogy immár időszerű egy "megvalósítási tanulmányt" készítenem, mi a lehetőségem - ha egyáltalán van - arra hogy emberhez méltó lehessen a zárójelenet.
Van-e olyan tervem, ami még megvalósíthatónak látszik, figyelembe véve az egyébként nem túl tágas mozgásteremet.
Mivel manapság egyedülálló embernek számítok, ehhez a projekttervhez még azt is figyelembe kell vennem, hogy egy esetleges társas fináléhoz nem elég egy "megfelelő" társ, számolnom kell azzal is, hogy az idők múlásával nekem is, és a lehetségesnek tartott társnak is kialakult egyféle szokásrendszerünk, ha úgy tetszik - rigolyánk, rigolyáink - amik megnehezíthetik az együttélést, sőt esetleg lehetetlenné teszik azt.
Lesz-e elégséges közös témánk, amivel elfoglalhatjuk egymást, lesz-e lehetőségünk arra, hogy mindazt még láthassuk, amit egyszer már szerettünk volna és még most is érdekelhet bennünket?
Hogyan tudjuk úgy megtölteni a hátralévő mindennapjainkat, hogy ne untassuk, ne bosszantsuk egymást, legyen elég türelmünk és toleranciánk egymáshoz.
Hogy egy hirtelen felindulásból odaszúrt szó, egy mondat ne okozhasson egy elkerülhetetlennek tűnő összeütközést, ami feltehetően életünk utolsó szakítását jelentené.
Aki huzamosabb ideje egyedül él, az feltehetően bizonyos szokásaitól már nehezen, vagy egyáltalán nem tud lemondani és bizony így nagyon nehéz az összecsiszolódás, már ha egyáltalán lehetséges.
Azt is tudom, vagy legalább is sejtem, sok esetben szeretnénk valakivel megosztani a remélhetőleg szép, sokszínű és családiasan meleg indián nyarunkat, mert úgy érezzük, a ránk váró jót-rosszat kettesben könnyebb megélni és a jót szeretnénk a számunkra kedvessel megosztani.
Persze vannak nem is kevesen, akik már nem akarnak és nem is mernek - egy páros befejezésben gondolkodni a fent említett okok miatt. Sokszor engem is elfog a bizonytalanság, úgy érzem, lehet, a másiknak kevés leszek-vagyok minden téren?! Vajon hogyan tudom tolerálni a másik esetleges hisztijeit - már ha azok - rigolyáit, a számomra furcsának tűnő manírjait?! Tudok-e a másik bújával-bajával, esetleg fizikai - egészségi problémájával úgy azonosulni, hogy a "kedves" támasza, segítsége, igazi társa legyek a végső úton?!
Tudok-e olyan türelmes lenni, amilyennek lennem kell adott esetben?! Mindez olyan kérdés, amire nem biztos, hogy tudom a jó választ. Pedig tudnom kell, mert enélkül nem szabad belefogni ebbe a finálé-duettbe!
Tudom, nehéz feladatot szeretnék megoldani, eléggé öntörvényű, bizonyos kérdésekben makacs és túlságosan kritikus vagyok, sok esetben a vélt - vagy valóságos - igazságérzetem arra késztet, hogy ne hagyjak annyiban valamit, ha úgy érzem, nincs igaza a másiknak. És ez bizony szinte mindig vitákat, összezördüléseket eredményezhet. Ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzak az általam megvalósítani óhajtott elképzeléssel, nekem is sokat kellene változnom - mint ahogy esetleg annak a bizonyos másiknak is.
Kérdés, hogy ennek a személyi változásnak a szükségességét, a kölcsönös alkalmazkodást mindkét fél komolyan gondolja-akarja-e?! Most itt tartok, kavarognak a fejemben a kérdések, gondolatok és egyenlőre teljes a zűrzavar, a bizonytalanság a jövőt illetően. Úgy gondolom, még érlelnem kell magamban a gondolatot: - mit és hogyan szeretnék?
Tudom, az időm múlik, de nem szabad sürgetni semmit, mert a kapkodás hibára késztet!
Frank Sinclaire
2015.03.25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése