És egyáltalán minek?
Írjak a többfelé szakított országról, az önjelölt nemzetvezető diktátorról és tucatnyi oligarchájáról akikkel tönkreteszi és kifosztja az országot, a nemzetet?! Akiknek köszönhetően nincs itthon jövőjük a fiataloknak, .......az öregekről már nem is szólva?! Unom már a prédikálást, hogy nálam fizikailag szellemileg, és anyagilag is sokkal jobb lehetőséggel rendelkező emberek szemét próbálom látásra bírni. Én már az életem "kenyeréből" jó darabot feléltem és talán félig nyomorékon, nem nekem kellene eljátszanom a vén zászlótartó - egyébként nagyon hősies - szerepét. És nagyon bánt a hazai értelmiség egy jelentős részének az elvtelen, szolgalelkűsége, az árulása, ahogyan félrevezette a rájuk felnéző emberek nagy számát! Eljátszották előttem a becsületüket, és foglalkozzon az velük, akinek hat anyja volt, mert itt a szó már semmit nem ér, itt vagy tesz még valamit az ország értelmesebb része, vagy menthetetlenül elmerülünk az erkölcsi, morális válság mocsarába.
Nos ezért a továbbiakban erről inkább nem írok.........halottról jót, vagy semmit!
Inkább ülök a gondjaimra bízott kiskutyával -Turbóval - a teraszon, vagy nézünk ki az ablakon..... és fülembe cseng egy régi Szörényi dal pár szava, dallama:" - Ősz van már, füstöt kerget szét a szél...Ősz van már száraz levelet küld felém, itt ülök a szobám ablakában, és figyelem, hogy múlik az élet....."
Ilyenkor visszarévedek az elmúlt telekre, átélt évszakokra, a tavaszra, ahogy a szelek játékosan és tavaszi záport hozóan kergetik a felhőket az égen, a rekkenő nyári melegekre, amelyektől cserepesre száradt a föld, és a tavainkban tízezrek kerestek felüdülést, a sokszínű tarka ruhájú őszre, a szőlőérlelőre, ami magával hozta a hajnali ködöket és az egyre koraibb estéket.
És jöttek a telek, nagy zimankók, hajnali fagyok, a kopogós jégtől síkos lépcsők és utak.
A sokszor derékig érő hóval belepett ösvények, erdei utak Madchendorfban, amikor hétvégeken a kisfiaimmal és a kedvenc kutyáikkal, Burkussal és Mackóval gázoltunk kötésig a hóban és akkor bizony nagyon élveztük a telet, nem éreztünk hideget, de azért este visszatérve az erdei házunkba, jól esett leülni a meleget árasztó kandalló elé, nézni az égő fahasábok tűztáncát, hallgatni az erdei fenyők között cikázó éjjeli szelek játékát. Elnéztem olyankor a gyerekek kipirosodott arcát, csillogó szemüket, ahogy végtelen gyermeki szeretettel ölelték át kutyabarátaik nyakát. És a két hű baráton is láttam, hogy akár az életüket is adnák kisgazdáikért.
És ez nem a "Téli Rege", ezekről az időkről fényképem is van. Amikor ezeket a képeket előveszem, mindig jóleső érzés fog el,......azért voltak szép napok az életünkben, amikre szívesen emlékszünk vissza őszülő fejjel is. Bár nem tudom, hány telet fogok még megélni, de a Madchendorfi erdei házban a kisfiaimmal és barátaival töltött időszak a legszebb marad az életemben. Csak azt sajnálom, nem élhetem át újra velük ugyanott, és ugyanúgy azokat at időket. Nem tudom, - ha van egyáltalán ilyen - a sors könyvében, vajh hány lap jut még nekem ebből az életből, csak azt tudom, visszagondolva az életem szép pillanataira, lehet hogy megérte......még akkor is, ha több már nem lesz.
Most itt ülünk egymás mellett, Turbó és én, a két öregecske, és nézzük egymást kérdően, mi lesz még, egyáltalán lesz e még valami? Hiszen már mindketten benne járunk a korban. Ő most tizenegy éves, ami a kinológusok számítása szerint kb. nyolcvan éves emberi kornak felel meg. Bevallom én csak hatvannyolc vagyok, de ő a frissebb, még mindig van kedve játszani, és úgy tud örülni, ha megjövök valahonnan, mint egy kisgyerek. Sokszor néz rám, és szinte szégyenlem, hogy nem értem, pedig tudom, látom a szemén, valamit szeretne velem tudatni.
Azt hiszem, ők jobban tudnak emberül, mint mi kutyául. Hát igen, a kutya az ember legjobb barátja.......de vajon ez fordítva is igaz?!
Frank Sinclaire
2015. 09.12.
Még itt......
2015. szeptember 12., szombat
2015. szeptember 7., hétfő
Visszapillantó......
Késztetést éreztem arra, hogy a gondolataim írására fordított utóbbi éveimre visszatekintsek, vajon mi változott a kezdeti naplóírásom óta bennem, az érzéseimben , a körülményeimben, a általam meg-és átélt köz- és magánéleti dolgaimban, a véleményem alakulásában és szomorúan kellett konstatálnom, hogy derűlátásra - már ami a jövőképet illeti - nincs túl sok okom.
Ahogy átolvastam egy -két korábbi írásomat, gondolatomat az akkori eseményekről, most sem írnék mást és máshogy. Az alapvető véleményem az akkori dolgokról most sem változott, főleg ami a társadalmi visszásságokat és az ezekből fakadó magánéleti problémák halmazát illeti, sőt az emberi lét sorsának pozitív alakulásával kapcsolatos - egyébként sem túl rózsás képzetem - még inkább elkomorulni látszik.
És az a legkevésbé vigasztal, hogy ez teljesen független a magánéleti problémáimtól, mert a "nagy egész" szempontjából tulajdonképpen lényegtelen az egyén sorsa, bár az egyetemes egészhez ez az apróság is hozzátartozik.
Mert egy adott történelmi pillanatot egy apró - szinte elhanyagolható - részlet is gyökeresen megváltoztathat, mint az a bizonyos lepkeszárny csapkodás egy adott korban és időben, térben. De ilyen messzire azért ne menjünk, maradjunk a lehetőségek szintjén, ott ahol esetleg még lehet tenni valami értelmeset, bár magányos dzsungelharcosként ez nem fog menni, az egyszemélyes "Rambók" kora lejárt.
Csak egy kollektív döntés, egy határozott irányú közös cselekvés adhat esélyt ebben a Magyarországnak nevezett minikozmoszban egy gyökeres és igazságosabb, jobb élethez, ami minden embernek jár.
Igen, ez a következtetés kissé sommásra sikeredett, de több szóval ezt nem is kell jellemezni.
Ez van.
Most egy ideig nem fárasztok senkit a gondolataimmal.
Frank Sinclaire
2015, 09, 07.
Ahogy átolvastam egy -két korábbi írásomat, gondolatomat az akkori eseményekről, most sem írnék mást és máshogy. Az alapvető véleményem az akkori dolgokról most sem változott, főleg ami a társadalmi visszásságokat és az ezekből fakadó magánéleti problémák halmazát illeti, sőt az emberi lét sorsának pozitív alakulásával kapcsolatos - egyébként sem túl rózsás képzetem - még inkább elkomorulni látszik.
És az a legkevésbé vigasztal, hogy ez teljesen független a magánéleti problémáimtól, mert a "nagy egész" szempontjából tulajdonképpen lényegtelen az egyén sorsa, bár az egyetemes egészhez ez az apróság is hozzátartozik.
Mert egy adott történelmi pillanatot egy apró - szinte elhanyagolható - részlet is gyökeresen megváltoztathat, mint az a bizonyos lepkeszárny csapkodás egy adott korban és időben, térben. De ilyen messzire azért ne menjünk, maradjunk a lehetőségek szintjén, ott ahol esetleg még lehet tenni valami értelmeset, bár magányos dzsungelharcosként ez nem fog menni, az egyszemélyes "Rambók" kora lejárt.
Csak egy kollektív döntés, egy határozott irányú közös cselekvés adhat esélyt ebben a Magyarországnak nevezett minikozmoszban egy gyökeres és igazságosabb, jobb élethez, ami minden embernek jár.
Igen, ez a következtetés kissé sommásra sikeredett, de több szóval ezt nem is kell jellemezni.
Ez van.
Most egy ideig nem fárasztok senkit a gondolataimmal.
Frank Sinclaire
2015, 09, 07.
Jut eszembe....
Most az a vád érhet: megint nagyképűsködöm! Méghogy jut eszembe, mintha volna hová?!
Pedig ez a baleset történt velem...... és mostanság egyre többször. Mert ahogy a költő mondotta volt:- "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek....!"
Igaz, általában az emberek nagy többsége nem szeret oly dolgokat, dolgokról olvasni, amelyek esetleg továbbgondolásra késztetik őket, mert az macerás, meg talán nekik is eszükbe jut valami, valami amit meg kellett volna, vagy meg kellene tenniök. De akkor ki kell kászálódni a jó langymeleg pocsolyából, ahol olyan kényelmesen lehetett heverészni és csak a saját kis világunk minél kényelmesebbé tétele volt a mindennapi elfoglaltságunk.
Na de ne legyünk teljesen igazságtalanok, sok embernek ez is nagyon megterhelő feladatott jelenthet.......különösen a mai önző világban, amikor a szociális érzékenység, a másokkal is törődés, a segítő szándék, az erre való akarat egyre inkább hiányzik. Hiszen minden erről szól: valósítsd meg önmagad, tedd teljessé a saját életedet, törődj többet magaddal, légy sikeres, légy anyagilag gazdag, hogy megvehesd ezt, vagy azt, hogy úgy élj, mintha te is azok közé tartoznál, akik mindezt megtehetik.
Tegyél szert sokra- nagyon sokra, hogy még többet fogyaszthass, hogy amit pénzért meg lehet kapni, azt meg is vehesd, hiszen így leszel hasznos és elismert tagja korunk fogyasztói társadalmának. Annak a társadalomnak, ahol a pénz az isten, s az ember az ő rabszolgája. Mert hiszen egy kiló kenyér is pénzbe kerül, hát még egy luxusjacht!
És micsoda különbség......a kenyér, egy falat étel,vagy ahogy a régi öregek hívták: az életke, a mindennapok túléléséhez kell .......és a mérleg másik tányérjában a luxusjacht, ami igazából nem létfontosságú. És sokaknak csak azért nem jut kenyér, hogy legyen valakinek egy luxusjachtja.
Vannak akik azt mondják, amióta világ a világ, ez mindig így volt, mindig voltak és lesznek szegények és gazdagok. Bár ennek ellentmondani látszik a ma már egyre ritkábban fellelhető, természetes életmódot folytató, az ősvadonok mélyén rejtőzködő kislétszámú embercsoportok léte, ahol nincsenek kirívóan szegény és gazdag emberek, csak emberek, családtagok, emberi közösségek vannak, akik csak annyit használnak el a természet adományaiból, amire okvetlenül szükségük van. Nem halmoznak fel, és nincsenek kereskedelmi céljaik a természet kincseivel, azért nem építenek egy embernek öt kunyhót, hogy többre tartsák, mint a többieket.
Ez csak az úgynevezett civilizált társadalmak vadhajtása, legyen hatvannégy szobás palotám, bár csak egyben lakom, legyen huszonnégy luxusautóm, bár csak egyet használok, legyen öt bundám, bár egyszerre csak egyet tudok felvenni, inkább dobjam ki a felesleges ételeimet, vagy adjam őket a vadászkutyáimnak, de ne adjak belőle a rászorulóknak.
A mai civilizált ember mottója:" - Ne mutassak részvétet senki iránt, mert az a gyengeség jele, legyek fontos önmagamnak, hogy mások is annak tartsanak. Vagyok én, én és megint csak én..............és utánam hosszú néma csend."
Ez bizony undorító!
És a lehetőség nem túl lelkesítő, sőt hátborzongató, mert hiszen milyen világot hagyunk az utódainkra?! Ha egyáltalán lesz még ezek után egy élhető világ!!!
Frank Sinclaire
2015, 09.06.
Még itt a ......
Pedig ez a baleset történt velem...... és mostanság egyre többször. Mert ahogy a költő mondotta volt:- "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek....!"
Igaz, általában az emberek nagy többsége nem szeret oly dolgokat, dolgokról olvasni, amelyek esetleg továbbgondolásra késztetik őket, mert az macerás, meg talán nekik is eszükbe jut valami, valami amit meg kellett volna, vagy meg kellene tenniök. De akkor ki kell kászálódni a jó langymeleg pocsolyából, ahol olyan kényelmesen lehetett heverészni és csak a saját kis világunk minél kényelmesebbé tétele volt a mindennapi elfoglaltságunk.
Na de ne legyünk teljesen igazságtalanok, sok embernek ez is nagyon megterhelő feladatott jelenthet.......különösen a mai önző világban, amikor a szociális érzékenység, a másokkal is törődés, a segítő szándék, az erre való akarat egyre inkább hiányzik. Hiszen minden erről szól: valósítsd meg önmagad, tedd teljessé a saját életedet, törődj többet magaddal, légy sikeres, légy anyagilag gazdag, hogy megvehesd ezt, vagy azt, hogy úgy élj, mintha te is azok közé tartoznál, akik mindezt megtehetik.
Tegyél szert sokra- nagyon sokra, hogy még többet fogyaszthass, hogy amit pénzért meg lehet kapni, azt meg is vehesd, hiszen így leszel hasznos és elismert tagja korunk fogyasztói társadalmának. Annak a társadalomnak, ahol a pénz az isten, s az ember az ő rabszolgája. Mert hiszen egy kiló kenyér is pénzbe kerül, hát még egy luxusjacht!
És micsoda különbség......a kenyér, egy falat étel,vagy ahogy a régi öregek hívták: az életke, a mindennapok túléléséhez kell .......és a mérleg másik tányérjában a luxusjacht, ami igazából nem létfontosságú. És sokaknak csak azért nem jut kenyér, hogy legyen valakinek egy luxusjachtja.
Vannak akik azt mondják, amióta világ a világ, ez mindig így volt, mindig voltak és lesznek szegények és gazdagok. Bár ennek ellentmondani látszik a ma már egyre ritkábban fellelhető, természetes életmódot folytató, az ősvadonok mélyén rejtőzködő kislétszámú embercsoportok léte, ahol nincsenek kirívóan szegény és gazdag emberek, csak emberek, családtagok, emberi közösségek vannak, akik csak annyit használnak el a természet adományaiból, amire okvetlenül szükségük van. Nem halmoznak fel, és nincsenek kereskedelmi céljaik a természet kincseivel, azért nem építenek egy embernek öt kunyhót, hogy többre tartsák, mint a többieket.
Ez csak az úgynevezett civilizált társadalmak vadhajtása, legyen hatvannégy szobás palotám, bár csak egyben lakom, legyen huszonnégy luxusautóm, bár csak egyet használok, legyen öt bundám, bár egyszerre csak egyet tudok felvenni, inkább dobjam ki a felesleges ételeimet, vagy adjam őket a vadászkutyáimnak, de ne adjak belőle a rászorulóknak.
A mai civilizált ember mottója:" - Ne mutassak részvétet senki iránt, mert az a gyengeség jele, legyek fontos önmagamnak, hogy mások is annak tartsanak. Vagyok én, én és megint csak én..............és utánam hosszú néma csend."
Ez bizony undorító!
És a lehetőség nem túl lelkesítő, sőt hátborzongató, mert hiszen milyen világot hagyunk az utódainkra?! Ha egyáltalán lesz még ezek után egy élhető világ!!!
Frank Sinclaire
2015, 09.06.
Még itt a ......
2015. augusztus 7., péntek
Autósok és emberek......
Előrebocsájtom, én is közlekedem gyalog..és személyautóval is....amikor éppen van, és pénzem is akad egy kis üzemanyagra. Tehát látom a visszásságokat innen is meg onnan is. Persze közlekedési módoktól függetlenül, ami az egyik üzemmódban nem tetszik, azzal a másikban sem vagyok kibékülve, vagyis az önzés, a pofátlanság, a tapintatlanság, az önző magatartás sem az egyik sem a másik mivoltomban nem tetszik, és bizony hangot is adok ebbéli haragomnak. Sajnos azt kell lássam,hogy ez a "nemtörődömamásbajával", "csakénénénésén" viselkedési szindróma össztársadalmi jelenség. Valamikor még az ántivilágban azt mondottuk: -ez csak kirívó jelenség, az emberek többsége nem ilyen! De mára ilyen lett, főleg a városi ember. Nincs együttérzés, empátia, segítő szándék, csak végtelen önzés.
2015. augusztus 1., szombat
Az előkelő idegen, aki szereti a magyarokat....
A hír lenyűgöző, mondhatnám mellbevágó!
O.V. mint orbanisztán - egyenlőre - teljhatalmú ura szereti a magyarokat!
És mindezt tényként belevágja a nyugat és a magyarok képébe, bátran, ellentmondást nem tűrően. Mint egy előkelő idegen, aki bár nem magyar, de nagyon szereti őket. Kiváltképpen akkor, ha tapsolnak neki Tusványfürdőn, vagy különböző más rendezvényeken .....mert hogy meghívják őkegyelmességét a magyarországi és az erdélyi hívői, a magyarhoni rezidensei, mondhatnám úgy is, csatlósai, udvaroncai, talpnyalói.
Nagyon szereti a magyarokat, kivált amikor önként és dalolva adják át minden javaikat,amikre csak ácsingózik, megengedik neki, hogy legyen e honban egy saját stadionja, egy házi kisvasútja, legyen e föld egy részéből egy saját orbanisztánja, cselédekkel, szolgákkal, csatlósokkal és minden rendű és rangú szolgája.
Röviden, szereti a magyarokat. Persze a magyar alapjában egy vendégszerető nép.....illetve, nagyra becsüli a külhoniakat.
Boldog emlékű Hofi Géza szavaival élve a magyar szája elé mindig kell idegen segg, amit nyalhat!
Nos......még itt van, .....lehet nyalni!
Frank Sinclaire
2015.08.01.
O.V. mint orbanisztán - egyenlőre - teljhatalmú ura szereti a magyarokat!
És mindezt tényként belevágja a nyugat és a magyarok képébe, bátran, ellentmondást nem tűrően. Mint egy előkelő idegen, aki bár nem magyar, de nagyon szereti őket. Kiváltképpen akkor, ha tapsolnak neki Tusványfürdőn, vagy különböző más rendezvényeken .....mert hogy meghívják őkegyelmességét a magyarországi és az erdélyi hívői, a magyarhoni rezidensei, mondhatnám úgy is, csatlósai, udvaroncai, talpnyalói.
Nagyon szereti a magyarokat, kivált amikor önként és dalolva adják át minden javaikat,amikre csak ácsingózik, megengedik neki, hogy legyen e honban egy saját stadionja, egy házi kisvasútja, legyen e föld egy részéből egy saját orbanisztánja, cselédekkel, szolgákkal, csatlósokkal és minden rendű és rangú szolgája.
Röviden, szereti a magyarokat. Persze a magyar alapjában egy vendégszerető nép.....illetve, nagyra becsüli a külhoniakat.
Boldog emlékű Hofi Géza szavaival élve a magyar szája elé mindig kell idegen segg, amit nyalhat!
Nos......még itt van, .....lehet nyalni!
Frank Sinclaire
2015.08.01.
2015. július 30., csütörtök
Mi is az a művészet..?
A politika művészete?
Hallgattam és néztem a minap az ATV-ben Kálmán Olga riportját G Fodor Gáborral, a Századvég nevű orbaniáda gyártó cég vezetőjével. Az a manapság szinte már-már megszokott kép alakult ki bennem a "beszélgetés" során, hogy a műsorvezető minden igyekezete ellenére sem lehetett egy egyszerű igen-nem válaszra bírni a riportalanyt.
G Fodor Gábor a Fidesz-KDNP stílusához hűen igazodva, a feltett kérdések megválaszolása helyett folyamatosan terelt, mint egy kígyó, mindig kisiklott az egyenes válaszadás elől.
Ez a politikai "párbeszédet" ma minden kormányközeli, vagy kormánypárti szereplő szinte már majdnem profi módon elsajátította.
Nem az a lényeg, hogy igazat mondjon egy adott kérdésben, hanem az, hogy a sok mellébeszélés közben a lényeggel már senki ne törődjön.
Az a "mesterszakács" jut erről az eszembe, aki egy nagyon mutatós-divatos nagy lapos tányérra egy kávéskanálnyi ínyencfalatocskát tesz és gazdagon körüldíszíti egy-két trendi kenceficével. Magyarul: bekoszolja a tányért. Mintha egy ebédet, vagy vacsorát tálalt volna fel a kedves vendégnek..Mintha....
Ez az ország mára egy "mintha" ország lett, kormánypárti politikusaink úgy tesznek, mintha a nemzetért a népért,az országért cselekednének........pedig a valóságban előbb a saját zsebüket tömik, a saját érdekeiket szolgálják ki, a bankok mintha értünk lennének.....pedig fő a saját profitjuk, az egészségügyi intézmények, kórházak mintha az egészségünkért, a gyógyulásunkért dolgoznának éjjel-nappal.......pedig, tisztelet a kivételnek, főleg tűzoltás és látszattevékenység folyik tragikomikus körülmények között. Lakásoknak épületeknek kinéző tárgyakat építünk,........pedig jobbára inkább színházi díszletek.
Egy sem fog több száz évet megérni. És a felsorolást még napestig lehetne folytatni, de semmi értelme.
Az írásom címében a "politika művészete" kifejezést használtam, mert a napokban egy riportalany így minősítette ezt a néphülyítést. Ha ez a tevékenység a művészet szóval illethető, akkor mit szóljanak azok, akik tényleg művészek voltak, vannak és esetleg még lesznek? Az írók, költők, festők, szobrászok, zenészek és zeneszerzők, építészek és iparművészek, a népművészek .....stb!
Egy nagyon régi kínai bölcselem azt jegyezte fel az utókor számára, hogy :- a politika és a diplomácia a hazugság ""művészete"!
Ebből egy megállapítás feltétlenül igaz; a HAZUGSÁG!!!
Frank Sinclaire
2015, 08.01.
Eljött az idő....
Eltöprengtem a minap azon, hogy mi is az a túlnépesedés?! Vajon mi az oka annak a demográfiai robbanásnak, ami ma a Földünk leginkább elmaradott, szegény emberek lakta vidékeit sújtja?
Miért nem a gazdaságilag és technikailag fejlett országokban következik be ez a jelenség? Hiszen ezekben az országokban látszólag könnyebb lenne eltartani egy megnövekedett népességet. Nagyobb anyagi lehetőségek, infrastrukturális kiépítettség minden szinten........szinte minden, oktatás, egészségügy, művelődés, szociális háló, és még ezernyi eszköz egy növekvő populáció emberhez méltó életvitelhez.
Nos ez a látszat, ám ahogy én érzékelem, a technikai - gazdasági fejlettség nem jelent feltétlenül etikai - morális fejlettséget, nem feltétlenül jár együtt a szolidáris érzékenység kifejlődésével.
Ráadásul a mostani már-már katasztrofális demográfiai robbanásnak és az ezzel egy időben jelentkező migrációnak az egyik alapvetése az a tény hogy az évszázadokon keresztül kifosztott volt gyarmatok népe most egyszerre csak benyújtja a számlát a technikailag fejlett jóléti társadalmak felé.....akik még most is a régmúlt elorzott javak birtokában dúskálhatnak a földi javakban. Az oly sokáig fosztogatott gyarmatok népe most feláll,és azt kiáltja:- Most mi jövünk!!! És nincs gát, ami megállíthatja ezt az áradatot.
Eljött az idő, fizetni kell a múlt bűneiért!!!
Frank Sinclaire
2015. 07. 29.
Miért nem a gazdaságilag és technikailag fejlett országokban következik be ez a jelenség? Hiszen ezekben az országokban látszólag könnyebb lenne eltartani egy megnövekedett népességet. Nagyobb anyagi lehetőségek, infrastrukturális kiépítettség minden szinten........szinte minden, oktatás, egészségügy, művelődés, szociális háló, és még ezernyi eszköz egy növekvő populáció emberhez méltó életvitelhez.
Nos ez a látszat, ám ahogy én érzékelem, a technikai - gazdasági fejlettség nem jelent feltétlenül etikai - morális fejlettséget, nem feltétlenül jár együtt a szolidáris érzékenység kifejlődésével.
Ráadásul a mostani már-már katasztrofális demográfiai robbanásnak és az ezzel egy időben jelentkező migrációnak az egyik alapvetése az a tény hogy az évszázadokon keresztül kifosztott volt gyarmatok népe most egyszerre csak benyújtja a számlát a technikailag fejlett jóléti társadalmak felé.....akik még most is a régmúlt elorzott javak birtokában dúskálhatnak a földi javakban. Az oly sokáig fosztogatott gyarmatok népe most feláll,és azt kiáltja:- Most mi jövünk!!! És nincs gát, ami megállíthatja ezt az áradatot.
Eljött az idő, fizetni kell a múlt bűneiért!!!
Frank Sinclaire
2015. 07. 29.
A hagyaték.....
Valahogy elegem van mindenből.....
Legidősebb öcsém három hete halt meg. Kissé váratlanul, a hatvanhatodik évében járva. Én éppen most leszek hatvannyolc, tehát nekem kellett volna elmennem előbb. Bár a negyedik testvérem már ötvennégy évesen itt hagyta ezt a földi árnyékvilágot, tehát ő is megelőzött a halandósági sorban, ami, valljuk be,nem szép dolog.
Mivel a még élő testvéreim, mint legidősebbre, rám hárították a hagyatéki eljárás során szükséges ügyintézéseket, és mivel elhunyt testvérem gyermektelen agglegényként halt meg, az örökösök a még élő testvérek lettek. Engem most csak az inspirál, hogy minden örökös megkapja azt ami méltán és joggal megilleti.
De már most az elején nagyon unom az egészet. Legszívesebben jó mélyen és hosszan,....nagyon-nagyon hosszan elaludnék.....örökre, hogy ne kelljen örökséggel, pénzzel, különböző jussokkal és igényekkel foglalkoznom. Pedig én is, mint a legidősebb még életben lévő testvér, szintén örökös vagyok, de teszek rá.
Ha nincs is semmim, és nem is lesz semmim, nem baj, legalább becsukom a "boltot",és végre kialszom magam,illetve átalszom magam egy ennél sokkal jobb világba......ahol az ember a szó legnemesebb értelmében EMBER és nem csúcsragadozó, hanem a természetnek szerves, de nem a legfontosabb része!!!
Frank Sinclaire
2015.07.30.
Legidősebb öcsém három hete halt meg. Kissé váratlanul, a hatvanhatodik évében járva. Én éppen most leszek hatvannyolc, tehát nekem kellett volna elmennem előbb. Bár a negyedik testvérem már ötvennégy évesen itt hagyta ezt a földi árnyékvilágot, tehát ő is megelőzött a halandósági sorban, ami, valljuk be,nem szép dolog.
Mivel a még élő testvéreim, mint legidősebbre, rám hárították a hagyatéki eljárás során szükséges ügyintézéseket, és mivel elhunyt testvérem gyermektelen agglegényként halt meg, az örökösök a még élő testvérek lettek. Engem most csak az inspirál, hogy minden örökös megkapja azt ami méltán és joggal megilleti.
De már most az elején nagyon unom az egészet. Legszívesebben jó mélyen és hosszan,....nagyon-nagyon hosszan elaludnék.....örökre, hogy ne kelljen örökséggel, pénzzel, különböző jussokkal és igényekkel foglalkoznom. Pedig én is, mint a legidősebb még életben lévő testvér, szintén örökös vagyok, de teszek rá.
Ha nincs is semmim, és nem is lesz semmim, nem baj, legalább becsukom a "boltot",és végre kialszom magam,illetve átalszom magam egy ennél sokkal jobb világba......ahol az ember a szó legnemesebb értelmében EMBER és nem csúcsragadozó, hanem a természetnek szerves, de nem a legfontosabb része!!!
Frank Sinclaire
2015.07.30.
2015. június 27., szombat
Kései sirató.....
Elmélkedem, hogy miként alakulhatott volna az életem, ha ...........!
De ez ma már csak megkésett, pusztába kiáltott szó csupán. És nem is egy szó, egy egész zuhatag az élet, a sors sokszor nagyon is igazságtalan mivoltáról.
A történet 1961-ben esett meg.
Gyermekkoromban római-katolikus vallási nevelést kaptam. Na nem túl szigorúan, de az alapok megismeréséhez nélkülözhetetlen verbális és írott tudnivalókkal viszonylag korán megismertettek szüleim, és a hittant oktató papok, ami tulajdonképpen szellemileg nem vált hátrányommá. Bár a későbbiekben elszenvedett fiaskóim egy részét is ennek köszönhettem.
Édesanyám példamutatóan imádkozott minden nap, sőt könyörögve fohászkodott Istenhez, talán segíthetne rajtunk, hogy ne kelljen annyit nélkülöznünk, ám nem hogy jobbra fordult volna a sorsunk, a szegénységünk egyre csak nőtt.. Legalább is anyagilag. Habár sokszor nem volt elég ennivalónk, naponta csak egyszer ettünk, bennünket nagyobbakat ez a helyzet nem viselt meg annyira, mint kisebb testvéreimet, akik sokszor éhesen sírták magukat esténként álomba. Mert hogy szavam ne felejtsem, hatan voltunk testvérek, és mind fiúk, na meg édesanyám és édesapám, tehát egy nagy család voltunk.
Szüleink sokszor inkább nem ettek, de nekünk legalább a napi egy étkezésre futotta a nem túl bő költségkeret. Viszont szellemi táplálékunk akadt bőséggel. Az akkori úgynevezett olcsó könyvtári kiadásokban - 3, 4, 5 Ft-os kötetenkénti áron - megjelent magyar és külföldi remekírók műveivel már kora gyermekkorunkban megismerhettük, lévén hogy szüleink még iskolás korunk előtt megtanítottak bennünket olvasni, írni. Esténként szüleinkkel felváltva olvastunk hangosan a kisebbeknek, meséket, történeteket, ifjúsági regényeket, mint egy folytatólagos rádiójátékot.
Így ők is hamar rákaptak a könyv, az olvasás ízére.
Ezeknek az éveknek a szellemileg jótékony utóhatását ma is érzem
Az ötvenes évek elején még nem érzékeltük annyira, hogy származásunkból eredően nemkívánatos emberkék vagyunk. Az akkori osztálytársaim még nem voltak elrontva a szüleik által, hogy kiközösítsenek.
Tudomásul vették, hogy szegények vagyunk, hiszen közöttük is akadt sok hasonló anyagi helyzetben lévő gyerek. A későbbi években azután már lehetett érezni, hogy egyes szülők szinte napiparancsba adták gyerekeiknek, hogy ne barátkozzanak velünk, osztályidegen elemek sarjai vagyunk, és ez rájuk nem vet jó fényt.
Hogy ezek az akkori politikai beskatulyázások mennyire komoly és életeket meghatározó , sorsdöntő dolgok voltak, arra a saját esetem az egyik legjobb példa.
Az általános iskola utolsó három éve gyökeresen megváltoztathatta volna az életemet, ha.....!
De ne szaladjunk előre az időben, vegyük sorba az eseményeket.
A rajztanárom - Pártay István festőművész - úgy találta, hogy van tehetségem a rajzhoz és a festészethez.
Ez azért is volt felettébb érdekes, mert rövidlátó gyerek lévén - akinek soha nem volt egy ép, törésmentes szemüvege - mindig a fény-árnyék, a színek természetes egyensúlya segítségével láttam és láttattam
az általam észlelt világot.A fények és az árnyékok, meg a velük párosuló színek adták a kontúrokat, vonalakat, az alakokat nekem és ezekből a pontok és ellenpontok halmazából, szinte magától értetődően öltöttek testet az aquarell papíromon az általam látott alakzatok.Pont a látásom gyengesége segített ahhoz, hogy mind jobban kifejlődjön a szín és fényérzékenységem.
Tizenhárom-tizennégy évesen rendszeresen jártam a várost , a Duna-partot, Budát, a hajnali utcákat egy átalakított fényképezőgép állvánnyal, amihez egy csavar segítségével ráerősíthettem a rajztáblámat és a mappámban lévő méretre vágott aquarell papírokat egy papírragasztó csík segítségével felragasztottam a rajztáblámra. A vászontarisznyámban - amit egy szomszéd nénitől kaptam - tartottam az ecsettáljaimat, az aquarell festékkészletemet - "Rembrant" aquarell - nagyon jó minőségű "Rubens" nyest ecseteimet, a magammal vitt üvegnyi vizet, szivacsot, törlőruhát. Szóval mindent ami kellett.
Amíg a velem egykorúak mozira , vidám parkra, vagy egyéb szórakozásra költöttek, addig én a nálam fiatalabb diákok korrepetálásáért kapott óradíjakból megvásároltam a nekem szükséges festékeket, ecseteket, és aquarell papírokat az akkori Képzőművészeti Alap Budapesti VI. Izabella utcai boltjában. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy képzőművészeti törekvéseimet megvalósíthassam, szüleim ezen a módon tudtak anyagilag segíteni, mert a korrepetálásokból kapott pénzt nem kérték el, pedig ezer helye lett volna otthon is.
Tanáraim - Pártay Pista bácsi és a szintén festőművész felesége, Éber Anna - nagyon tehetségesnek tartottak, többek között ők szereztek nekem korrepetitori munkát, és különféle festői megrendeléseket is az iskolám részére. Így festettem meg egész nagy méretben iskolánk névadójának -Karikás Frigyesnek - a portréját, ami évtizedekig az igazgatói irodában függött fő helyen. És megfestettem az iskolánk alapításkori képét is, az eredeti korabeli képek alapján, nem kevés utánjárást követően. Ez a kép nagyon sokáig a tanárihoz vezető folyosó főfalát díszítette.Hozzáteszem, amikor végzős növendékként az utolsó évemet töltöttem, az évzárón megkaptam az iskola emlékérmét, amit a végzős növendékek öt legkiemelkedőbb diákjának az elért tanulmányi eredményéért, valamint különösen kiemelkedő tevékenységéért ítélnek oda minden évben..
Ekkor már fél éve a Képzőművészeti Gimnázium előkészítőjére jártam, ami a jeles középiskola felvételi vizsgáját előzi meg, és ahová a már előzőekben említett tanárom, Pártay István és Éber Anna festőművészek ajánlottak be. Somogyi József mester volt ennek a vezetője, aki bekérte és megnézte az előző munkáimat, figyelte az első két órás foglalkozáson elkészített grafikáimat, majd ezt követően a következőket mondotta: - "Fiam, neked már csak csiszolódnod kell technikailag, ezért az előkészítőn azt rajzolsz, ami akarsz, a többit majd a következő négy évben elsajátítod". A tanáraim szinte biztosra vették, hogy e patinás belvárosi- Török Pál utcai - intézményben folytathatom tovább a tanulmányaimat .
A felvételi vizsgára el kellett készítenem két festményt, amit én nem festékkel, mert akkor éppen nem volt, hanem egy barátomtól kölcsönkapott pasztell kréta készlettel oldottam meg,de ez nem okozott gondot. Hiszen amikor beadtam a két munkát, a vizsgabiztos jó hangosan meg is jegyezte, hogy máskor a saját munkáimat hozzam, ne pedig a tanáromét.
De nem ez döntött....hanem az a jellemzés amit az általános iskolám párttitkára és úttörő csapatvezetője írt a káderlapomra, amit egy A 4-es nagy barna borítékba tett leragasztva, hogy majd másnap a felvételi vizsga elnökének adjam át, azaz nem tudhattam, mi áll a jellemzésben! Én aznap, amikor kézhez kaptam a borítékot, otthon megmutattam édesapámnak: - itt a titkos káderlap. Apám megnézte a borítékot és azt mondta: - most megnézzük, mit is írtak rólad?! Felrakott a tűzhelyre egy fazék vizet forrni,és amikor gőzölögni kezdett, engedni kezdett a halenyv és óvatosan a gőz fölött kinyitotta a borítékot.
És jött a hideg zuhany, az emlékéremmel jutalmazott végzős diákot egy tollvonással lenullázta az "illetékes elvtárs". Idézem a káderlapot szó szerint: -" Nevezett tanuló a klérus befolyása alatt álló, deklasszált elem sarja,az úttörő mozgalomban nem vesz részt, továbbtanulását nem javaslom!"
Aláírás; Dr.Petrus Györgyné Párttttitkár, úttörő csapatvezető
A káderlapot visszaraktuk, a borítékot "Mühlpick Halenyv" segítségével újra leragasztottuk, úgy hogy a kibontás meg sem látszott és Apám rámnézett, most mihez fogsz kezdeni?
Beraktam a rajzmappámba a két lefixált pasztellrajzot, meg a barna borítékot ,és másnap remegő gyomorral, vegyes érzelmekkel mentem a felvételi vizsgára. A vizsgabiztosnak leadtam a borítékomat - nem vette észre semmit - kinyitotta, figyelmesen elolvasta, majd elkérte a két vizsgamunkát a már előzőleg említett intelmei kíséretében, és egy helyre mutatott, hogy kezdjek hozzá a helyi vizsgamunkám elkészítéséhez.
Egy hétig szorongó szívvel vártam a felvételi vizsga eredményét..........kár volt!
A felvételi vizsgán maximális pontszámot ért el, helyhiány miatt elutasítva!!!
Frank Sinclaire
2015, június 27
Valahol Európában
De ez ma már csak megkésett, pusztába kiáltott szó csupán. És nem is egy szó, egy egész zuhatag az élet, a sors sokszor nagyon is igazságtalan mivoltáról.
A történet 1961-ben esett meg.
Gyermekkoromban római-katolikus vallási nevelést kaptam. Na nem túl szigorúan, de az alapok megismeréséhez nélkülözhetetlen verbális és írott tudnivalókkal viszonylag korán megismertettek szüleim, és a hittant oktató papok, ami tulajdonképpen szellemileg nem vált hátrányommá. Bár a későbbiekben elszenvedett fiaskóim egy részét is ennek köszönhettem.
Édesanyám példamutatóan imádkozott minden nap, sőt könyörögve fohászkodott Istenhez, talán segíthetne rajtunk, hogy ne kelljen annyit nélkülöznünk, ám nem hogy jobbra fordult volna a sorsunk, a szegénységünk egyre csak nőtt.. Legalább is anyagilag. Habár sokszor nem volt elég ennivalónk, naponta csak egyszer ettünk, bennünket nagyobbakat ez a helyzet nem viselt meg annyira, mint kisebb testvéreimet, akik sokszor éhesen sírták magukat esténként álomba. Mert hogy szavam ne felejtsem, hatan voltunk testvérek, és mind fiúk, na meg édesanyám és édesapám, tehát egy nagy család voltunk.
Szüleink sokszor inkább nem ettek, de nekünk legalább a napi egy étkezésre futotta a nem túl bő költségkeret. Viszont szellemi táplálékunk akadt bőséggel. Az akkori úgynevezett olcsó könyvtári kiadásokban - 3, 4, 5 Ft-os kötetenkénti áron - megjelent magyar és külföldi remekírók műveivel már kora gyermekkorunkban megismerhettük, lévén hogy szüleink még iskolás korunk előtt megtanítottak bennünket olvasni, írni. Esténként szüleinkkel felváltva olvastunk hangosan a kisebbeknek, meséket, történeteket, ifjúsági regényeket, mint egy folytatólagos rádiójátékot.
Így ők is hamar rákaptak a könyv, az olvasás ízére.
Ezeknek az éveknek a szellemileg jótékony utóhatását ma is érzem
Az ötvenes évek elején még nem érzékeltük annyira, hogy származásunkból eredően nemkívánatos emberkék vagyunk. Az akkori osztálytársaim még nem voltak elrontva a szüleik által, hogy kiközösítsenek.
Tudomásul vették, hogy szegények vagyunk, hiszen közöttük is akadt sok hasonló anyagi helyzetben lévő gyerek. A későbbi években azután már lehetett érezni, hogy egyes szülők szinte napiparancsba adták gyerekeiknek, hogy ne barátkozzanak velünk, osztályidegen elemek sarjai vagyunk, és ez rájuk nem vet jó fényt.
Hogy ezek az akkori politikai beskatulyázások mennyire komoly és életeket meghatározó , sorsdöntő dolgok voltak, arra a saját esetem az egyik legjobb példa.
Az általános iskola utolsó három éve gyökeresen megváltoztathatta volna az életemet, ha.....!
De ne szaladjunk előre az időben, vegyük sorba az eseményeket.
A rajztanárom - Pártay István festőművész - úgy találta, hogy van tehetségem a rajzhoz és a festészethez.
Ez azért is volt felettébb érdekes, mert rövidlátó gyerek lévén - akinek soha nem volt egy ép, törésmentes szemüvege - mindig a fény-árnyék, a színek természetes egyensúlya segítségével láttam és láttattam
az általam észlelt világot.A fények és az árnyékok, meg a velük párosuló színek adták a kontúrokat, vonalakat, az alakokat nekem és ezekből a pontok és ellenpontok halmazából, szinte magától értetődően öltöttek testet az aquarell papíromon az általam látott alakzatok.Pont a látásom gyengesége segített ahhoz, hogy mind jobban kifejlődjön a szín és fényérzékenységem.
Tizenhárom-tizennégy évesen rendszeresen jártam a várost , a Duna-partot, Budát, a hajnali utcákat egy átalakított fényképezőgép állvánnyal, amihez egy csavar segítségével ráerősíthettem a rajztáblámat és a mappámban lévő méretre vágott aquarell papírokat egy papírragasztó csík segítségével felragasztottam a rajztáblámra. A vászontarisznyámban - amit egy szomszéd nénitől kaptam - tartottam az ecsettáljaimat, az aquarell festékkészletemet - "Rembrant" aquarell - nagyon jó minőségű "Rubens" nyest ecseteimet, a magammal vitt üvegnyi vizet, szivacsot, törlőruhát. Szóval mindent ami kellett.
Amíg a velem egykorúak mozira , vidám parkra, vagy egyéb szórakozásra költöttek, addig én a nálam fiatalabb diákok korrepetálásáért kapott óradíjakból megvásároltam a nekem szükséges festékeket, ecseteket, és aquarell papírokat az akkori Képzőművészeti Alap Budapesti VI. Izabella utcai boltjában. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy képzőművészeti törekvéseimet megvalósíthassam, szüleim ezen a módon tudtak anyagilag segíteni, mert a korrepetálásokból kapott pénzt nem kérték el, pedig ezer helye lett volna otthon is.
Tanáraim - Pártay Pista bácsi és a szintén festőművész felesége, Éber Anna - nagyon tehetségesnek tartottak, többek között ők szereztek nekem korrepetitori munkát, és különféle festői megrendeléseket is az iskolám részére. Így festettem meg egész nagy méretben iskolánk névadójának -Karikás Frigyesnek - a portréját, ami évtizedekig az igazgatói irodában függött fő helyen. És megfestettem az iskolánk alapításkori képét is, az eredeti korabeli képek alapján, nem kevés utánjárást követően. Ez a kép nagyon sokáig a tanárihoz vezető folyosó főfalát díszítette.Hozzáteszem, amikor végzős növendékként az utolsó évemet töltöttem, az évzárón megkaptam az iskola emlékérmét, amit a végzős növendékek öt legkiemelkedőbb diákjának az elért tanulmányi eredményéért, valamint különösen kiemelkedő tevékenységéért ítélnek oda minden évben..
Ekkor már fél éve a Képzőművészeti Gimnázium előkészítőjére jártam, ami a jeles középiskola felvételi vizsgáját előzi meg, és ahová a már előzőekben említett tanárom, Pártay István és Éber Anna festőművészek ajánlottak be. Somogyi József mester volt ennek a vezetője, aki bekérte és megnézte az előző munkáimat, figyelte az első két órás foglalkozáson elkészített grafikáimat, majd ezt követően a következőket mondotta: - "Fiam, neked már csak csiszolódnod kell technikailag, ezért az előkészítőn azt rajzolsz, ami akarsz, a többit majd a következő négy évben elsajátítod". A tanáraim szinte biztosra vették, hogy e patinás belvárosi- Török Pál utcai - intézményben folytathatom tovább a tanulmányaimat .
A felvételi vizsgára el kellett készítenem két festményt, amit én nem festékkel, mert akkor éppen nem volt, hanem egy barátomtól kölcsönkapott pasztell kréta készlettel oldottam meg,de ez nem okozott gondot. Hiszen amikor beadtam a két munkát, a vizsgabiztos jó hangosan meg is jegyezte, hogy máskor a saját munkáimat hozzam, ne pedig a tanáromét.
De nem ez döntött....hanem az a jellemzés amit az általános iskolám párttitkára és úttörő csapatvezetője írt a káderlapomra, amit egy A 4-es nagy barna borítékba tett leragasztva, hogy majd másnap a felvételi vizsga elnökének adjam át, azaz nem tudhattam, mi áll a jellemzésben! Én aznap, amikor kézhez kaptam a borítékot, otthon megmutattam édesapámnak: - itt a titkos káderlap. Apám megnézte a borítékot és azt mondta: - most megnézzük, mit is írtak rólad?! Felrakott a tűzhelyre egy fazék vizet forrni,és amikor gőzölögni kezdett, engedni kezdett a halenyv és óvatosan a gőz fölött kinyitotta a borítékot.
És jött a hideg zuhany, az emlékéremmel jutalmazott végzős diákot egy tollvonással lenullázta az "illetékes elvtárs". Idézem a káderlapot szó szerint: -" Nevezett tanuló a klérus befolyása alatt álló, deklasszált elem sarja,az úttörő mozgalomban nem vesz részt, továbbtanulását nem javaslom!"
Aláírás; Dr.Petrus Györgyné Párttttitkár, úttörő csapatvezető
A káderlapot visszaraktuk, a borítékot "Mühlpick Halenyv" segítségével újra leragasztottuk, úgy hogy a kibontás meg sem látszott és Apám rámnézett, most mihez fogsz kezdeni?
Beraktam a rajzmappámba a két lefixált pasztellrajzot, meg a barna borítékot ,és másnap remegő gyomorral, vegyes érzelmekkel mentem a felvételi vizsgára. A vizsgabiztosnak leadtam a borítékomat - nem vette észre semmit - kinyitotta, figyelmesen elolvasta, majd elkérte a két vizsgamunkát a már előzőleg említett intelmei kíséretében, és egy helyre mutatott, hogy kezdjek hozzá a helyi vizsgamunkám elkészítéséhez.
Egy hétig szorongó szívvel vártam a felvételi vizsga eredményét..........kár volt!
A felvételi vizsgán maximális pontszámot ért el, helyhiány miatt elutasítva!!!
Frank Sinclaire
2015, június 27
Valahol Európában
2015. április 30., csütörtök
A személyi hiba....
Na nem a kosárlabdából ismert szabályról van szó. Ez egy kimondottan civil, mondhatni már-már általánosnak mondható és sajnos egyáltalán nem a szó valódi értelmében vett sporttémájú jelenség, amiről szeretnék egy kis eszmefuttatást közzétenni.
Bár lehet, ezután az írás után egyesek szeretnének megkergetni, nem tudván rólam, hogy nem vagyok hajlandó elfutni. Két okból sem, - na jó, legyen három -, az első ok: nem tulajdonságom a menekülés, második ok: már nem is tudok futni, a harmadik ok: ha igazam van,miért kellene nekem szaladnom?!
Szóval az esetemben - mint jeleztem - a személyi hibámnak nincs semmilyen sportszabályhoz köze. Egyszerűen egy olyan hibáról van szó, amely sok-sok hozzám hasonló embert érint, érinthet. És ez a "hiba" bennünk, a nevünkben van. S ebből a "hibánkból"egyesek már-már sportot űznek.
Bennünket nem a másik fél által oly nagyrabecsült Tamásnak, Andrásnak, Lacikának, vagy éppen Alexnek (magyarul Sándornak, bár az túl pórias) hívnak, és hiányzik belőlünk mindaz a felettébb becses tulajdonság, ami ezeket a névtulajdonosokat hozzánk képest az egekbe emeli.
Nem vagyunk egy szinten ezekkel a héroszokkal, ezek tudnak viselkedni, csacsogni, a semmiről órák hosszat rendkívül érdekfeszítően csevegni. Értenek az éppen aktuális divathoz, szeretik a teleregényeket és a celebhíradó képesújságokat, a magazinokat, és mindezen kiváló tulajdonságok mellett - nem elhanyagolható módon - jelentős, sőt még annál is jelentősebb bankszámlával és-vagy társadalmi ranggal, esetleg a nevük előtt egy kétbetűs jelzéssel is rendelkeznek.
Bár mint azt az utóbbi időben tapasztaltam, ezen két betű nem feltétlenül jelenti azt, hogy annak viselője tényleg érdemes e megkülönböztető előjelre. De ezt csak az aljas irigységem mondatja velem, mert én nem vagyok olyan jelentős ember, mint Farkward nagyúr! Persze ezt Fiona mondotta a Shrek című filmben. Na mindegy!
Minket anno a szüleink - eléggé rövidlátó módon,és nem sejtve az idők szavát - nem a megfelelő névvel ruháztak fel. Persze ezért nem lehet teljesen őket okolni,mert az vesse rájuk az első követ, aki jövőbe látó módon biztosan tudhatta, mi is lesz az aktuális viselkedési, társasági trend, és melyek lesznek azon dicső személynevek, amik viselőjét megkülönböztetett imádat fogja koszorúval övezni. Na nem teljesen érdemtelenül,mert mint fentebb említettem volt, nagyon sok olyan tulajdonsággal bírnak, mely személyüket kívánatossá teszi bizonyos irány -és mérvadó társadalmi körökben (különösen a hölgyek körében).
Itt ugyanis az első alapszabály az, hogy a hölgyeknek mindig igazuk van, ha mégsem....akkor a második szabály lép életbe, amely szerint automatikusan az első lép életbe.
Nos én megint - és most már dafke(csakazértis) - elkövettem azt a megbocsájthatatlan hibát, hogy amit nem követtem el, azt nem vagyok hajlandó magamra vállalni. Sőt még meg is fejeltem egy öntevékeny tettemmel: egy elektromos eszközből kéretlenül eltávolítottam a működésképtelen, és kifolyt belsejű ceruzaelemeket, sőt még a kütyüt is kitisztítottam ENGEDÉLY NÉLKÜL, ezzel aljas módon megsértettem a magánszféra oltáriszentségét: Tudomásul veszem, ott rohadjon meg az a koszlott elektromos kütyü,ahol van, nem az enyém. Akkor meg mit törődöm vele, de tényleg.
Miért fáj az nekem, ha egyébként nem az enyém. Miért szorul össze a szívem, ha szenvedni látok valakit, akin egyébként segíteni lehetne, ha volna egy kis közösségi érzés. Miért fáj az nekem, ha lelketlen bánásmód miatt szenved egy gyermek, egy felnőtt, egy öreg embertársam, egy kutya - az ember legjobb barátja - ha nem az én rokonom, nem az én testvérem, nem az én szülém, és nem az én kedvenc kutyám?!
Ez egy nagyon farizeus képlet; "- szeresd önmagad, hogy mások is szeressenek"................törődj önmagaddal - de csak magaddal ? - hogy mások is törődjenek veled?
Nem hiszem, hogy akkor több törődést, figyelmet, segítő szándékot, jóakaratot kapnál.
Én legalábbis nem tartom követendő példának a magam számára, hogy csak a magam dolgával törődjek, csak a saját érdekemet nézzem.
Lehet,hogy ezek olyan rossz tulajdonságok, amelyek az élhetetlen és kellemetlen alakok közé sorolnak, de ezt a személyi hibát vállalom,......és ha ezért a magasságos BÍRÓ kiállít, hát legyen, lelke rajta!
Frank Sinclaire
2015. 04.30
Itt a Földön....
Bár lehet, ezután az írás után egyesek szeretnének megkergetni, nem tudván rólam, hogy nem vagyok hajlandó elfutni. Két okból sem, - na jó, legyen három -, az első ok: nem tulajdonságom a menekülés, második ok: már nem is tudok futni, a harmadik ok: ha igazam van,miért kellene nekem szaladnom?!
Szóval az esetemben - mint jeleztem - a személyi hibámnak nincs semmilyen sportszabályhoz köze. Egyszerűen egy olyan hibáról van szó, amely sok-sok hozzám hasonló embert érint, érinthet. És ez a "hiba" bennünk, a nevünkben van. S ebből a "hibánkból"egyesek már-már sportot űznek.
Bennünket nem a másik fél által oly nagyrabecsült Tamásnak, Andrásnak, Lacikának, vagy éppen Alexnek (magyarul Sándornak, bár az túl pórias) hívnak, és hiányzik belőlünk mindaz a felettébb becses tulajdonság, ami ezeket a névtulajdonosokat hozzánk képest az egekbe emeli.
Nem vagyunk egy szinten ezekkel a héroszokkal, ezek tudnak viselkedni, csacsogni, a semmiről órák hosszat rendkívül érdekfeszítően csevegni. Értenek az éppen aktuális divathoz, szeretik a teleregényeket és a celebhíradó képesújságokat, a magazinokat, és mindezen kiváló tulajdonságok mellett - nem elhanyagolható módon - jelentős, sőt még annál is jelentősebb bankszámlával és-vagy társadalmi ranggal, esetleg a nevük előtt egy kétbetűs jelzéssel is rendelkeznek.
Bár mint azt az utóbbi időben tapasztaltam, ezen két betű nem feltétlenül jelenti azt, hogy annak viselője tényleg érdemes e megkülönböztető előjelre. De ezt csak az aljas irigységem mondatja velem, mert én nem vagyok olyan jelentős ember, mint Farkward nagyúr! Persze ezt Fiona mondotta a Shrek című filmben. Na mindegy!
Minket anno a szüleink - eléggé rövidlátó módon,és nem sejtve az idők szavát - nem a megfelelő névvel ruháztak fel. Persze ezért nem lehet teljesen őket okolni,mert az vesse rájuk az első követ, aki jövőbe látó módon biztosan tudhatta, mi is lesz az aktuális viselkedési, társasági trend, és melyek lesznek azon dicső személynevek, amik viselőjét megkülönböztetett imádat fogja koszorúval övezni. Na nem teljesen érdemtelenül,mert mint fentebb említettem volt, nagyon sok olyan tulajdonsággal bírnak, mely személyüket kívánatossá teszi bizonyos irány -és mérvadó társadalmi körökben (különösen a hölgyek körében).
Itt ugyanis az első alapszabály az, hogy a hölgyeknek mindig igazuk van, ha mégsem....akkor a második szabály lép életbe, amely szerint automatikusan az első lép életbe.
Nos én megint - és most már dafke(csakazértis) - elkövettem azt a megbocsájthatatlan hibát, hogy amit nem követtem el, azt nem vagyok hajlandó magamra vállalni. Sőt még meg is fejeltem egy öntevékeny tettemmel: egy elektromos eszközből kéretlenül eltávolítottam a működésképtelen, és kifolyt belsejű ceruzaelemeket, sőt még a kütyüt is kitisztítottam ENGEDÉLY NÉLKÜL, ezzel aljas módon megsértettem a magánszféra oltáriszentségét: Tudomásul veszem, ott rohadjon meg az a koszlott elektromos kütyü,ahol van, nem az enyém. Akkor meg mit törődöm vele, de tényleg.
Miért fáj az nekem, ha egyébként nem az enyém. Miért szorul össze a szívem, ha szenvedni látok valakit, akin egyébként segíteni lehetne, ha volna egy kis közösségi érzés. Miért fáj az nekem, ha lelketlen bánásmód miatt szenved egy gyermek, egy felnőtt, egy öreg embertársam, egy kutya - az ember legjobb barátja - ha nem az én rokonom, nem az én testvérem, nem az én szülém, és nem az én kedvenc kutyám?!
Ez egy nagyon farizeus képlet; "- szeresd önmagad, hogy mások is szeressenek"................törődj önmagaddal - de csak magaddal ? - hogy mások is törődjenek veled?
Nem hiszem, hogy akkor több törődést, figyelmet, segítő szándékot, jóakaratot kapnál.
Én legalábbis nem tartom követendő példának a magam számára, hogy csak a magam dolgával törődjek, csak a saját érdekemet nézzem.
Lehet,hogy ezek olyan rossz tulajdonságok, amelyek az élhetetlen és kellemetlen alakok közé sorolnak, de ezt a személyi hibát vállalom,......és ha ezért a magasságos BÍRÓ kiállít, hát legyen, lelke rajta!
Frank Sinclaire
2015. 04.30
Itt a Földön....
2015. április 21., kedd
Belső hang, avagy....
Már nagyon sok éve, de legalább 1990 óta egy hol erősebb, hol gyengébb, monoton zúgást hallok a koponyámon belül. Általában nap közben csak ritkán vettem észre, mert mindig valamilyen tevékenységem lekötött.
Csak estefelé, a nyugalmi állapot idején erősödött fel ez a jelenség. Ma már sokkal erősebb, mint a kezdetekkor volt. Ha jópofán akarom felfogni a dolgot, egy saját vízesés hangját hallom, vagy egy sebes folyású patak parthoz verődő hullámainak sűrű csobbanását....belülről. Vagy a szelek játékos kergetőzését figyelhetem egy fenyveserdő közepén. Ámbár kissé fémesebben hangzik a zúgás, nem oly lágyan csobogó, vagy időnként felerősödő, majd lecsendesedő, mint általában a természet hangjai. Ha jobban figyelem és megkísérlem valamihez hasonlítani, akkor inkább egy milliárdnyi szúnyograjra emlékeztető sziszegő zúgásra tippelnék.
Ám tudom a jelenség okát ami nagyon is prózai. Cseppet sem oly romantikus, mint valaki is gondolhatná. Nem egy Isteni belső hang, nem is valami okkult, természetfeletti jelenség, még csak nem is az ördög szállt meg (bár egyesek szerint ez sem lehetetlen). A valóság sokkal egyszerűbb, egy nagyfokú érelmeszesedés a nyaki érben, ami kétoldalt - mint egy előremenő és egy visszatérő épületgépészeti csőhálózat két eleme - szállítja a vérvörös éltető nedűt. És nem véletlenül említem példaként a gépészeti vezetéket, ami ha vizet szállít, a vízkőlerakódás következtében hasonló hangokra képes.
Nos itt is ez a helyzet, az érfal belső oldalán helyenként lerakódó plakkok, meszes lerakódások és esetenként odacsapódó trombusok, vérrögöcskék - amíg nem okoznak esetleg érelzáródást, rosszabb esetben trombózist vagy stroke-ot - akadályozzák a nyomás alatt lévő véráramlat súrlódásmentességét, így hozva létre a bevezetőben említett belső hangzavart. Ami - nem mellesleg - nehézzé teszi időnként a tisztán-hallást is. Na nem lettem süketebb mint egyébként vagyok, bár egyesek szívesen illetnek a nem éppen hízelgő "süket alak" jelzővel - de ezeken a pimf dolgokon közismert nagyvonalúságommal átsiklom. Mint az előzőekben említettem, az utóbbi időben estefelé, de sokszor már nap közben is, egyre erősebb ez a zúgás. Néha - ha éppen nem köti le valami nagyon figyelmemet - kimondottan zavar ez a monoton, nagyon egyhangú zúgás.
Éppen ezért keltette fel a figyelmemet egy az internetet megjelent írás, ami szerint mindenféle orvosi beavatkozás nélkül csodálatos gyorsasággal - szinte hetek alatt - megszabadít a nemkívánatos belső hangversenytől és egy csapásra megkönnyíti az életemet. Nosza nézzük csak, mit javasol a cikk írója, micsoda csoda segíthetne a bajomon?!
Nem akarom sokáig feszíteni az olvasói türelem húrját, ezért röviden: - hosszú oldalakon át csak azt tudtam kihámozni ezen veretes írásműből, hogy szerzője az emberiség javára és okulására, pénzt és fáradtságot nem kímélve kutatott, tanulmányozott minden lehetséges helyen és időben, aminek eredményeképpen egy jeles írásmű született könyv formájában..... ami természetesen eladó, megvehető, sőt melegen ajánlott. Csak tőle -és a terjesztőtől - csak nekünk, csak most, és egyébként miért.......? Csak!
Csak vegyem meg jutányos áron, mert itt a szokásos orvostudomány már tehetetlen. Soha a büdös életben nem fogok a könyve segítsége nélkül megszabadulni a zavaró belső hangoktól., és egyébként is hülyén fogok meghalni, ha ezt a szenzációs irodalmi remekművet nem veszem meg azonnal. Az nem baj, ha nem olvasom el, csak vegyem meg. Mert egyébként - mint írtam fentebb - egy sor nem sok, de annyi sem szólt a probléma tényleges megoldásáról, hacsak az nem, hogyan kell egy terméket eladni, azt a látszatot keltve, ez az emberiség jelenlegi legnagyszerűbb találmánya. És ennek ismerője, szerzője, az önzetlenség megelevenedett szobra íme most ezt nekünk, a szenvedő emberiségnek eme jelképes párezer forintér most közkincsé teszi.
Nem tudom, hány embertársam rohanta meg az írót, a terjesztőt egy biztos megkönnyebbülés reményében. Úgy vélem ez a módszer egy nem is olyan újkori ornitológiai technika: "- Hogyan fogjunk minél több palimadarat"!
És bizony mondom néktek palimadarak sűrű raja sötétíti el az égboltot....hosszú tömött sorokban..........még sok - sok évig!
Frank Sinclaire
2015. 04. 21
Csak estefelé, a nyugalmi állapot idején erősödött fel ez a jelenség. Ma már sokkal erősebb, mint a kezdetekkor volt. Ha jópofán akarom felfogni a dolgot, egy saját vízesés hangját hallom, vagy egy sebes folyású patak parthoz verődő hullámainak sűrű csobbanását....belülről. Vagy a szelek játékos kergetőzését figyelhetem egy fenyveserdő közepén. Ámbár kissé fémesebben hangzik a zúgás, nem oly lágyan csobogó, vagy időnként felerősödő, majd lecsendesedő, mint általában a természet hangjai. Ha jobban figyelem és megkísérlem valamihez hasonlítani, akkor inkább egy milliárdnyi szúnyograjra emlékeztető sziszegő zúgásra tippelnék.
Ám tudom a jelenség okát ami nagyon is prózai. Cseppet sem oly romantikus, mint valaki is gondolhatná. Nem egy Isteni belső hang, nem is valami okkult, természetfeletti jelenség, még csak nem is az ördög szállt meg (bár egyesek szerint ez sem lehetetlen). A valóság sokkal egyszerűbb, egy nagyfokú érelmeszesedés a nyaki érben, ami kétoldalt - mint egy előremenő és egy visszatérő épületgépészeti csőhálózat két eleme - szállítja a vérvörös éltető nedűt. És nem véletlenül említem példaként a gépészeti vezetéket, ami ha vizet szállít, a vízkőlerakódás következtében hasonló hangokra képes.
Nos itt is ez a helyzet, az érfal belső oldalán helyenként lerakódó plakkok, meszes lerakódások és esetenként odacsapódó trombusok, vérrögöcskék - amíg nem okoznak esetleg érelzáródást, rosszabb esetben trombózist vagy stroke-ot - akadályozzák a nyomás alatt lévő véráramlat súrlódásmentességét, így hozva létre a bevezetőben említett belső hangzavart. Ami - nem mellesleg - nehézzé teszi időnként a tisztán-hallást is. Na nem lettem süketebb mint egyébként vagyok, bár egyesek szívesen illetnek a nem éppen hízelgő "süket alak" jelzővel - de ezeken a pimf dolgokon közismert nagyvonalúságommal átsiklom. Mint az előzőekben említettem, az utóbbi időben estefelé, de sokszor már nap közben is, egyre erősebb ez a zúgás. Néha - ha éppen nem köti le valami nagyon figyelmemet - kimondottan zavar ez a monoton, nagyon egyhangú zúgás.
Éppen ezért keltette fel a figyelmemet egy az internetet megjelent írás, ami szerint mindenféle orvosi beavatkozás nélkül csodálatos gyorsasággal - szinte hetek alatt - megszabadít a nemkívánatos belső hangversenytől és egy csapásra megkönnyíti az életemet. Nosza nézzük csak, mit javasol a cikk írója, micsoda csoda segíthetne a bajomon?!
Nem akarom sokáig feszíteni az olvasói türelem húrját, ezért röviden: - hosszú oldalakon át csak azt tudtam kihámozni ezen veretes írásműből, hogy szerzője az emberiség javára és okulására, pénzt és fáradtságot nem kímélve kutatott, tanulmányozott minden lehetséges helyen és időben, aminek eredményeképpen egy jeles írásmű született könyv formájában..... ami természetesen eladó, megvehető, sőt melegen ajánlott. Csak tőle -és a terjesztőtől - csak nekünk, csak most, és egyébként miért.......? Csak!
Csak vegyem meg jutányos áron, mert itt a szokásos orvostudomány már tehetetlen. Soha a büdös életben nem fogok a könyve segítsége nélkül megszabadulni a zavaró belső hangoktól., és egyébként is hülyén fogok meghalni, ha ezt a szenzációs irodalmi remekművet nem veszem meg azonnal. Az nem baj, ha nem olvasom el, csak vegyem meg. Mert egyébként - mint írtam fentebb - egy sor nem sok, de annyi sem szólt a probléma tényleges megoldásáról, hacsak az nem, hogyan kell egy terméket eladni, azt a látszatot keltve, ez az emberiség jelenlegi legnagyszerűbb találmánya. És ennek ismerője, szerzője, az önzetlenség megelevenedett szobra íme most ezt nekünk, a szenvedő emberiségnek eme jelképes párezer forintér most közkincsé teszi.
Nem tudom, hány embertársam rohanta meg az írót, a terjesztőt egy biztos megkönnyebbülés reményében. Úgy vélem ez a módszer egy nem is olyan újkori ornitológiai technika: "- Hogyan fogjunk minél több palimadarat"!
És bizony mondom néktek palimadarak sűrű raja sötétíti el az égboltot....hosszú tömött sorokban..........még sok - sok évig!
Frank Sinclaire
2015. 04. 21
2015. április 5., vasárnap
Itt van Amerika.... de kiknek???
Tényleg itt van Amerika? És kinek, kiknek.....?
Kérdések tucatjai merülnek fel bennem, amikor új és újabb híreket dob be a köztudatba a média a brókerbotrányokkal kapcsolatban. Vajon hol van ennek a "tengeri kígyókat" megszégyenítő Laokoón szoborcsoportnak a vége?
Igaz a költségvetési szervezetek - mint pl. a minisztériumok, az önkormányzatok, stb....nem követtek el jogszabályba ütköző cselekedetet amikor a "megtakarításaikat" brókercégeknél helyezték el. Mert erre vonatkozóan nincs írott jogi parancs bizonyos megtakarítások elhelyezésére vonatkozóan, ám van a költségvetési gazdálkodás alapelve, melyet minden költségvetési szervnek kötelessége alkalmazni.
.A közpénzeknek ugyanis nem az a feladatuk, hogy hasznot hozzanak, hanem hogy közfeladatokat finanszírozzanak, vagyis a felelős, takarékos állami gazdálkodásba nem fér bele, hogy kockázatos pénzügyi eszközökben vagy kockázatos gazdasági társaságoknál legyen állami pénz, még állampapír-formában sem.
Ezek után már csak az a kérdés maradt fenn: - Ki vagy kik adtak arra utasítást, engedélyt ezeknek a károsult (és nem károsult) szerveknek arra, hogy kockázati tőkeelhelyezés gyanánt profitot (és vajon kinek, kiknek az egyéni érdekében) akarjanak elérni ily módon?! És ezt módszert eddig hány alkalommal játszották meg?!
Mert így már könnyebben lehet magyarázatot találni egyesek villámgyors - munka nélküli -meggazdagodására!!!
A fentiek tudatában már meg sem lepődöm azon a tényen, hogy tavaly 31500 magyar választott új megélhetési "hazát", hogy a tisztességes munkájából megéljen, megélhessen családjával együtt. És ez a kivándorlási szám ötven százalékkal nagyobb, mint a 2013-évi. Ehhez már csak egy kis adalék: a jelenlegi migránsok 44 %-a harminc év alatti, 77 %-a pedig még nincs negyven éves.
Ezek az emberek - honfitársaim - már nem tudnak hinni a szép szavakban, a politikusi frázis pufogtatásban, a soha be nem teljesített kormányzati ígéretekben.
Biztos jövőt, megélhetési és jogbiztonságot akarnak, és nem egy diktátort a talpnyaló tehetségtelen csatlósaival a martalócaival egy sosem-volt futbóliában!!!
Frank Sinclaire
2015. 04. 05.
Kérdések tucatjai merülnek fel bennem, amikor új és újabb híreket dob be a köztudatba a média a brókerbotrányokkal kapcsolatban. Vajon hol van ennek a "tengeri kígyókat" megszégyenítő Laokoón szoborcsoportnak a vége?
Igaz a költségvetési szervezetek - mint pl. a minisztériumok, az önkormányzatok, stb....nem követtek el jogszabályba ütköző cselekedetet amikor a "megtakarításaikat" brókercégeknél helyezték el. Mert erre vonatkozóan nincs írott jogi parancs bizonyos megtakarítások elhelyezésére vonatkozóan, ám van a költségvetési gazdálkodás alapelve, melyet minden költségvetési szervnek kötelessége alkalmazni.
.A közpénzeknek ugyanis nem az a feladatuk, hogy hasznot hozzanak, hanem hogy közfeladatokat finanszírozzanak, vagyis a felelős, takarékos állami gazdálkodásba nem fér bele, hogy kockázatos pénzügyi eszközökben vagy kockázatos gazdasági társaságoknál legyen állami pénz, még állampapír-formában sem.
Ezek után már csak az a kérdés maradt fenn: - Ki vagy kik adtak arra utasítást, engedélyt ezeknek a károsult (és nem károsult) szerveknek arra, hogy kockázati tőkeelhelyezés gyanánt profitot (és vajon kinek, kiknek az egyéni érdekében) akarjanak elérni ily módon?! És ezt módszert eddig hány alkalommal játszották meg?!
Mert így már könnyebben lehet magyarázatot találni egyesek villámgyors - munka nélküli -meggazdagodására!!!
A fentiek tudatában már meg sem lepődöm azon a tényen, hogy tavaly 31500 magyar választott új megélhetési "hazát", hogy a tisztességes munkájából megéljen, megélhessen családjával együtt. És ez a kivándorlási szám ötven százalékkal nagyobb, mint a 2013-évi. Ehhez már csak egy kis adalék: a jelenlegi migránsok 44 %-a harminc év alatti, 77 %-a pedig még nincs negyven éves.
Ezek az emberek - honfitársaim - már nem tudnak hinni a szép szavakban, a politikusi frázis pufogtatásban, a soha be nem teljesített kormányzati ígéretekben.
Biztos jövőt, megélhetési és jogbiztonságot akarnak, és nem egy diktátort a talpnyaló tehetségtelen csatlósaival a martalócaival egy sosem-volt futbóliában!!!
Frank Sinclaire
2015. 04. 05.
2015. március 27., péntek
Mit ér a szabadság és a jog az átlagember esetében...?!
Időnként, amikor éppen nincs jobb dolgom, elgondolkodom azon, hogy vajon mit ér a szabadság? Mit jelent nekünk átlagembereknek, ha a politikai életünk hangadó politikusai nagy csindadrattával nyakon öntenek bennünket ezzel a sokat sejtető, de nem sokat jelentő hangzatos frázissal. Merthogy immár annyira inflálódott ennek a szónak a mai jelentése, hogy csupán frázissá silányodott az eredeti tartalomhoz képest.
Próbálom megfejteni, vajon az én esetemben ez az eredeti értékét vesztett kifejezés mit jelenthet?! Így talán következtethetek arra is, hogy a hozzám hasonló átlagsenkik számára milyen lehetőséget tartalmazhat.
Kezdem magammal a mérlegelést: - szabad éhen halnom, - szabad hajléktalannak lennem, - szabad betegen elhaláloznom, sőt még el is temethetem magam a saját kezűleg kiásott sírgödörbe, -szabad a szabad ég alatt, vagy a kirándulók által nem ismert illetve nem látogatott barlangokban meghúzódnom, - szabad az idegenforgalom által nem érintett területeken esetleg - ha van - sátrat felvernem és életszerűen élnem, - szabad beszélnem......ha kérdeznek, ha nem kérdeznek,- szabad magamban beszélnem, de csak halkan, - szabad repülnöm, ha egy olyan magas sziklát találok, amit nem érintenek a turista útvonalak, sőt akár fel is akaszthatom magam valami magányos és távoli helyen.
Egyszóval végtelen - határtalan szabadsággal rendelkezem,.....és valószínűleg ezekkel a lehetőségekkel a többi átlagsenki is rendelkezik.
Tehát ha jól gondolom, én(mi átlagsenkik) a Kánaánban, az ígéret földjén szippantom-szippantjuk tele a tüdőnket a - most még - szabad levegőből. Ez már szabadság a köbön. Már csak az marad hátra, hogy körbejárjam a "morgás jogát", mert hiszen az önálló véleményhez, a kritikai észrevételhez emberként születésemtől fogva elvileg jogom van. Hiszen a megválasztott (vagy önjelölt) szószólóink, ideológusaink, vezérlő politikusaink erről is megerősítenek bennünket számtalan esetben.
Ám a saját - nem éppen optimista - véleményem alapján a morgáshoz, a magánvéleményemhez, a kritikai észrevételeimhez jogom .... az van, csak nem kíváncsi rá senki.
Sokszor a fejemhez vágták már, szinte fensőbbséges éllel: -neked mindig véleményed van! : - senki nem kíváncsi a véleményedre! : -miért nem hallgatsz inkább ahelyett, hogy véleményt mondasz! : - te csak ne beszélj, mert nem érdekel senkit, amit mondasz, vagy mondani akarsz!!!
Röviden az van: - ne szólj szám, nem bántunk! És ha már sokadszor nem lesz véleményem, akkor jön a másik véglet: - Mi van, most miért nem mondasz valamit? : - Ne húzódj félre, mond el, hogyan gondolod? : - ne csak én mondjak valamit! : -na tessék, veled nem lehet beszélni, hallgatsz mint egy kuka! : nem vagy kultúremberek közé való, mert csak hallgatsz, semmihez nem tudsz hozzászólni !
És szépen, módszeresen kiölnek belőlem minden szándékot, hogy nyilvánosan kimondjam amit gondolok, amiről véleményem van, és lassan behúzódok a magam belső világába, mert akikkel eddig általában dolgom volt-van - nagyon kevés kivételtől eltekintve - azok csak a saját hangjukra, a saját véleményükre kíváncsiak.
Amíg nem találok olyan embereket, akik kíváncsiak - de tényleg - az én véleményemre, gondolataimra is, addig megmaradok a saját "barlangomban"!
Ott is tudok annyi fényt csinálni, ami mellett látok!!!
Frank Sinclaire
2015. 03. 27
Próbálom megfejteni, vajon az én esetemben ez az eredeti értékét vesztett kifejezés mit jelenthet?! Így talán következtethetek arra is, hogy a hozzám hasonló átlagsenkik számára milyen lehetőséget tartalmazhat.
Kezdem magammal a mérlegelést: - szabad éhen halnom, - szabad hajléktalannak lennem, - szabad betegen elhaláloznom, sőt még el is temethetem magam a saját kezűleg kiásott sírgödörbe, -szabad a szabad ég alatt, vagy a kirándulók által nem ismert illetve nem látogatott barlangokban meghúzódnom, - szabad az idegenforgalom által nem érintett területeken esetleg - ha van - sátrat felvernem és életszerűen élnem, - szabad beszélnem......ha kérdeznek, ha nem kérdeznek,- szabad magamban beszélnem, de csak halkan, - szabad repülnöm, ha egy olyan magas sziklát találok, amit nem érintenek a turista útvonalak, sőt akár fel is akaszthatom magam valami magányos és távoli helyen.
Egyszóval végtelen - határtalan szabadsággal rendelkezem,.....és valószínűleg ezekkel a lehetőségekkel a többi átlagsenki is rendelkezik.
Tehát ha jól gondolom, én(mi átlagsenkik) a Kánaánban, az ígéret földjén szippantom-szippantjuk tele a tüdőnket a - most még - szabad levegőből. Ez már szabadság a köbön. Már csak az marad hátra, hogy körbejárjam a "morgás jogát", mert hiszen az önálló véleményhez, a kritikai észrevételhez emberként születésemtől fogva elvileg jogom van. Hiszen a megválasztott (vagy önjelölt) szószólóink, ideológusaink, vezérlő politikusaink erről is megerősítenek bennünket számtalan esetben.
Ám a saját - nem éppen optimista - véleményem alapján a morgáshoz, a magánvéleményemhez, a kritikai észrevételeimhez jogom .... az van, csak nem kíváncsi rá senki.
Sokszor a fejemhez vágták már, szinte fensőbbséges éllel: -neked mindig véleményed van! : - senki nem kíváncsi a véleményedre! : -miért nem hallgatsz inkább ahelyett, hogy véleményt mondasz! : - te csak ne beszélj, mert nem érdekel senkit, amit mondasz, vagy mondani akarsz!!!
Röviden az van: - ne szólj szám, nem bántunk! És ha már sokadszor nem lesz véleményem, akkor jön a másik véglet: - Mi van, most miért nem mondasz valamit? : - Ne húzódj félre, mond el, hogyan gondolod? : - ne csak én mondjak valamit! : -na tessék, veled nem lehet beszélni, hallgatsz mint egy kuka! : nem vagy kultúremberek közé való, mert csak hallgatsz, semmihez nem tudsz hozzászólni !
És szépen, módszeresen kiölnek belőlem minden szándékot, hogy nyilvánosan kimondjam amit gondolok, amiről véleményem van, és lassan behúzódok a magam belső világába, mert akikkel eddig általában dolgom volt-van - nagyon kevés kivételtől eltekintve - azok csak a saját hangjukra, a saját véleményükre kíváncsiak.
Amíg nem találok olyan embereket, akik kíváncsiak - de tényleg - az én véleményemre, gondolataimra is, addig megmaradok a saját "barlangomban"!
Ott is tudok annyi fényt csinálni, ami mellett látok!!!
Frank Sinclaire
2015. 03. 27
2015. március 25., szerda
Az örök dilemma...
Immár beléptem életem vélhetőleg utolsó harmadába. Ilyenkor - gondolom én - az emberek egy része elkezd valamilyen formában egyféle mérleget készíteni, illetve gondolkodik azon, hogyan képzeli el a még remélhetőleg hátralévő életét leélni.
Például csinál egy utolsó - vagy éppen első - bakancslistát, mit szeretne még megvalósítani......és kivel?!
Bennem is felmerül egyre gyakrabban, hogy immár időszerű egy "megvalósítási tanulmányt" készítenem, mi a lehetőségem - ha egyáltalán van - arra hogy emberhez méltó lehessen a zárójelenet.
Van-e olyan tervem, ami még megvalósíthatónak látszik, figyelembe véve az egyébként nem túl tágas mozgásteremet.
Mivel manapság egyedülálló embernek számítok, ehhez a projekttervhez még azt is figyelembe kell vennem, hogy egy esetleges társas fináléhoz nem elég egy "megfelelő" társ, számolnom kell azzal is, hogy az idők múlásával nekem is, és a lehetségesnek tartott társnak is kialakult egyféle szokásrendszerünk, ha úgy tetszik - rigolyánk, rigolyáink - amik megnehezíthetik az együttélést, sőt esetleg lehetetlenné teszik azt.
Lesz-e elégséges közös témánk, amivel elfoglalhatjuk egymást, lesz-e lehetőségünk arra, hogy mindazt még láthassuk, amit egyszer már szerettünk volna és még most is érdekelhet bennünket?
Hogyan tudjuk úgy megtölteni a hátralévő mindennapjainkat, hogy ne untassuk, ne bosszantsuk egymást, legyen elég türelmünk és toleranciánk egymáshoz.
Hogy egy hirtelen felindulásból odaszúrt szó, egy mondat ne okozhasson egy elkerülhetetlennek tűnő összeütközést, ami feltehetően életünk utolsó szakítását jelentené.
Aki huzamosabb ideje egyedül él, az feltehetően bizonyos szokásaitól már nehezen, vagy egyáltalán nem tud lemondani és bizony így nagyon nehéz az összecsiszolódás, már ha egyáltalán lehetséges.
Azt is tudom, vagy legalább is sejtem, sok esetben szeretnénk valakivel megosztani a remélhetőleg szép, sokszínű és családiasan meleg indián nyarunkat, mert úgy érezzük, a ránk váró jót-rosszat kettesben könnyebb megélni és a jót szeretnénk a számunkra kedvessel megosztani.
Persze vannak nem is kevesen, akik már nem akarnak és nem is mernek - egy páros befejezésben gondolkodni a fent említett okok miatt. Sokszor engem is elfog a bizonytalanság, úgy érzem, lehet, a másiknak kevés leszek-vagyok minden téren?! Vajon hogyan tudom tolerálni a másik esetleges hisztijeit - már ha azok - rigolyáit, a számomra furcsának tűnő manírjait?! Tudok-e a másik bújával-bajával, esetleg fizikai - egészségi problémájával úgy azonosulni, hogy a "kedves" támasza, segítsége, igazi társa legyek a végső úton?!
Tudok-e olyan türelmes lenni, amilyennek lennem kell adott esetben?! Mindez olyan kérdés, amire nem biztos, hogy tudom a jó választ. Pedig tudnom kell, mert enélkül nem szabad belefogni ebbe a finálé-duettbe!
Tudom, nehéz feladatot szeretnék megoldani, eléggé öntörvényű, bizonyos kérdésekben makacs és túlságosan kritikus vagyok, sok esetben a vélt - vagy valóságos - igazságérzetem arra késztet, hogy ne hagyjak annyiban valamit, ha úgy érzem, nincs igaza a másiknak. És ez bizony szinte mindig vitákat, összezördüléseket eredményezhet. Ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzak az általam megvalósítani óhajtott elképzeléssel, nekem is sokat kellene változnom - mint ahogy esetleg annak a bizonyos másiknak is.
Kérdés, hogy ennek a személyi változásnak a szükségességét, a kölcsönös alkalmazkodást mindkét fél komolyan gondolja-akarja-e?! Most itt tartok, kavarognak a fejemben a kérdések, gondolatok és egyenlőre teljes a zűrzavar, a bizonytalanság a jövőt illetően. Úgy gondolom, még érlelnem kell magamban a gondolatot: - mit és hogyan szeretnék?
Tudom, az időm múlik, de nem szabad sürgetni semmit, mert a kapkodás hibára késztet!
Frank Sinclaire
2015.03.25
Például csinál egy utolsó - vagy éppen első - bakancslistát, mit szeretne még megvalósítani......és kivel?!
Bennem is felmerül egyre gyakrabban, hogy immár időszerű egy "megvalósítási tanulmányt" készítenem, mi a lehetőségem - ha egyáltalán van - arra hogy emberhez méltó lehessen a zárójelenet.
Van-e olyan tervem, ami még megvalósíthatónak látszik, figyelembe véve az egyébként nem túl tágas mozgásteremet.
Mivel manapság egyedülálló embernek számítok, ehhez a projekttervhez még azt is figyelembe kell vennem, hogy egy esetleges társas fináléhoz nem elég egy "megfelelő" társ, számolnom kell azzal is, hogy az idők múlásával nekem is, és a lehetségesnek tartott társnak is kialakult egyféle szokásrendszerünk, ha úgy tetszik - rigolyánk, rigolyáink - amik megnehezíthetik az együttélést, sőt esetleg lehetetlenné teszik azt.
Lesz-e elégséges közös témánk, amivel elfoglalhatjuk egymást, lesz-e lehetőségünk arra, hogy mindazt még láthassuk, amit egyszer már szerettünk volna és még most is érdekelhet bennünket?
Hogyan tudjuk úgy megtölteni a hátralévő mindennapjainkat, hogy ne untassuk, ne bosszantsuk egymást, legyen elég türelmünk és toleranciánk egymáshoz.
Hogy egy hirtelen felindulásból odaszúrt szó, egy mondat ne okozhasson egy elkerülhetetlennek tűnő összeütközést, ami feltehetően életünk utolsó szakítását jelentené.
Aki huzamosabb ideje egyedül él, az feltehetően bizonyos szokásaitól már nehezen, vagy egyáltalán nem tud lemondani és bizony így nagyon nehéz az összecsiszolódás, már ha egyáltalán lehetséges.
Azt is tudom, vagy legalább is sejtem, sok esetben szeretnénk valakivel megosztani a remélhetőleg szép, sokszínű és családiasan meleg indián nyarunkat, mert úgy érezzük, a ránk váró jót-rosszat kettesben könnyebb megélni és a jót szeretnénk a számunkra kedvessel megosztani.
Persze vannak nem is kevesen, akik már nem akarnak és nem is mernek - egy páros befejezésben gondolkodni a fent említett okok miatt. Sokszor engem is elfog a bizonytalanság, úgy érzem, lehet, a másiknak kevés leszek-vagyok minden téren?! Vajon hogyan tudom tolerálni a másik esetleges hisztijeit - már ha azok - rigolyáit, a számomra furcsának tűnő manírjait?! Tudok-e a másik bújával-bajával, esetleg fizikai - egészségi problémájával úgy azonosulni, hogy a "kedves" támasza, segítsége, igazi társa legyek a végső úton?!
Tudok-e olyan türelmes lenni, amilyennek lennem kell adott esetben?! Mindez olyan kérdés, amire nem biztos, hogy tudom a jó választ. Pedig tudnom kell, mert enélkül nem szabad belefogni ebbe a finálé-duettbe!
Tudom, nehéz feladatot szeretnék megoldani, eléggé öntörvényű, bizonyos kérdésekben makacs és túlságosan kritikus vagyok, sok esetben a vélt - vagy valóságos - igazságérzetem arra késztet, hogy ne hagyjak annyiban valamit, ha úgy érzem, nincs igaza a másiknak. És ez bizony szinte mindig vitákat, összezördüléseket eredményezhet. Ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzak az általam megvalósítani óhajtott elképzeléssel, nekem is sokat kellene változnom - mint ahogy esetleg annak a bizonyos másiknak is.
Kérdés, hogy ennek a személyi változásnak a szükségességét, a kölcsönös alkalmazkodást mindkét fél komolyan gondolja-akarja-e?! Most itt tartok, kavarognak a fejemben a kérdések, gondolatok és egyenlőre teljes a zűrzavar, a bizonytalanság a jövőt illetően. Úgy gondolom, még érlelnem kell magamban a gondolatot: - mit és hogyan szeretnék?
Tudom, az időm múlik, de nem szabad sürgetni semmit, mert a kapkodás hibára késztet!
Frank Sinclaire
2015.03.25
2015. március 24., kedd
Brókerbotrány balkáni módra
Hallgatom a híreket, nézem a tv riportokat az aktuális - szinte mindenkit érdeklő aktuális pénzügyi botrányról, ami éppen földrengést okozott kis hazánkban. Az egész probléma megint ráirányította a figyelmet egyrészt a hazai pénzügyi kulturálatlanságra, másrészt arra a szomorú tényre, hogy az elmúlt 25 év szabadsága illetve morális szabadossága kitermelte nálunk is a lelkiismeretlen, gátlástalan csaló üzletemberek, pénzügyi szakemberek, brókerek egy mára a politikai életünkkel szorosan összefonódó nemzedékét.
És ennek a levét mi, a mindennapok emberei, a választópolgárok és a szükséges ismeretek hiányában könnyen félrevezethető emberek isszuk meg.
Mert az érem egyik oldala, hogy nem tudunk még "arabusul", tehát még egyáltalán nem tudatosult az a más fejlett államokban közismert tény, hogy egy befektetés nem csak pozitív hozamot eredményezhet, hanem anyagi csőddel is járhat, és aki bizonytalan befektetésekbe teszi a pénzét, az bizony bukhat is ezen.
Ráadásul bizonyos lelkiismeretlen befektetési tanácsadók sok esetben még alaposan tévedésbe is ejtik a pénzügyi ismeretekkel és megfelelő gyakorlattal nem rendelkező ügyfeleiket. Bizony a tudás, a megfelelő ismeret hatalom, nem csak az információ.
Tehát az előállott probléma legalább is kétpólusú.
-Egy: az átlagemberek nem elégséges pénzügyi ismerete, ez irányú gyakorlatának hiánya.
-Kettő: másrészről a szakembernek tartott egyének lelkiismeretlen tevékenysége, és nem megfelelő szakmai tudása.
Sajnos ehhez az utóbbi opcióhoz a mindenkori regnáló kormányok - mint a mai is - a háttérben megfelelő körülményeket is biztosítottak és biztosítanak ma is. Hogy ennek a jelenségnek mi az oka és kik az esetleges haszonélvezői, az még sokáig tisztázatlan marad.
De egyet biztosan jelent;- ha a gazdasági, pénzügyi és politikai maffia egy ország életét, mindennapjait át-meg átszövi, az hosszú távon ellehetetleníti a normális emberi életet a többség számára. Amikor egy maffiaállam átveszi a köznapi életben a hatalmat, akkor sem egy prosperáló polgárság, sem egy normálisan működő vidéki gazdálkodó réteg nem tud életképessé válni, a haladó szellemű, nyílt gondolkodású, szabad szellemű értelmiségről és a művészetekről nem is beszélve. Következésképpen, az ilyen berendezkedésű államokban a normális, emberi társadalom kialakulásának esélye nulla.
Sajnos azt látom, hogy egyenlőre messze még a "kánaán" !
Frank Sinclaire
2015. 03. 24
És ennek a levét mi, a mindennapok emberei, a választópolgárok és a szükséges ismeretek hiányában könnyen félrevezethető emberek isszuk meg.
Mert az érem egyik oldala, hogy nem tudunk még "arabusul", tehát még egyáltalán nem tudatosult az a más fejlett államokban közismert tény, hogy egy befektetés nem csak pozitív hozamot eredményezhet, hanem anyagi csőddel is járhat, és aki bizonytalan befektetésekbe teszi a pénzét, az bizony bukhat is ezen.
Ráadásul bizonyos lelkiismeretlen befektetési tanácsadók sok esetben még alaposan tévedésbe is ejtik a pénzügyi ismeretekkel és megfelelő gyakorlattal nem rendelkező ügyfeleiket. Bizony a tudás, a megfelelő ismeret hatalom, nem csak az információ.
Tehát az előállott probléma legalább is kétpólusú.
-Egy: az átlagemberek nem elégséges pénzügyi ismerete, ez irányú gyakorlatának hiánya.
-Kettő: másrészről a szakembernek tartott egyének lelkiismeretlen tevékenysége, és nem megfelelő szakmai tudása.
Sajnos ehhez az utóbbi opcióhoz a mindenkori regnáló kormányok - mint a mai is - a háttérben megfelelő körülményeket is biztosítottak és biztosítanak ma is. Hogy ennek a jelenségnek mi az oka és kik az esetleges haszonélvezői, az még sokáig tisztázatlan marad.
De egyet biztosan jelent;- ha a gazdasági, pénzügyi és politikai maffia egy ország életét, mindennapjait át-meg átszövi, az hosszú távon ellehetetleníti a normális emberi életet a többség számára. Amikor egy maffiaállam átveszi a köznapi életben a hatalmat, akkor sem egy prosperáló polgárság, sem egy normálisan működő vidéki gazdálkodó réteg nem tud életképessé válni, a haladó szellemű, nyílt gondolkodású, szabad szellemű értelmiségről és a művészetekről nem is beszélve. Következésképpen, az ilyen berendezkedésű államokban a normális, emberi társadalom kialakulásának esélye nulla.
Sajnos azt látom, hogy egyenlőre messze még a "kánaán" !
Frank Sinclaire
2015. 03. 24
2015. március 20., péntek
A Megbélyegzett....
Milyen nehéz lehet egy valamikor rám ragasztott bélyegtől megszabadulni. Vajon hány esztendőnek kell eltelnie, hogy egy korábbi baklövésért, hibás cselekedetért feloldozást nyerjen valaki. Meddig, mennyi ideig kell még elviselnie valakinek a sanda gyanakvást, azt a sztereotípiát, hogy bármi rossz történik, bármi elromlik vagy éppen eltűnik és senki nem tudja hová, vagy nem emlékszik senki, hogy hová tette az éppen keresett tárgyat, csakis a megbélyegzett személy lehet a hibás?! Mert éppen az ő kezében volt az egyébként sok száz éves pohár, amikor eltört, ő ült arra a székre, aminek éppen kitörött a lába, éppen ő kapcsolta fel a világítást amikor kiégett a lámpa. Teljesen mindegy, hogy az esetek zömében az elromló tárgy, készülék, használati eszköz milyen állapotban volt, nála romlott el, ergo: csakis ő lehet a hibás! És vannak egyének, akik ezzel a sztereotípiával profi módon élnek annyira, hogy a korábban megbélyegzett ember felett akkor is beborul az ég, ha percekkel előbb még hétágra sütött a nap még rá is, most meg már a gyanú árnyékában csapkod körülötte a mennykő. És ha nem tudja fehéren-feketén és kézzelfoghatóan bizonyítani a vétlenségét, vagy éppen nem került elő ama bizonyos keresett valami, akkor csakis ő lehet a bűnös. Bár sokszor egy véletlen folytán igazolódik az ártatlansága, megkerül az "elveszett bárány", a legtöbb esetben az a megjegyzés: ....szerencséd, hogy megvan! ...vagy: ....legközelebb nem lesz ilyen szerencséd! ..vagy: .....figyelni foglak! Ideális esetben - és ez a ritkább - elnézést kérnek tőle a gyanúsításért, de a lélekben még sokáig ott marad a gyanúsítás méregfullánkja. Sokszor elgondolkodom, ezeket az eseteket az érintett hogyan tudja feldolgozni, egyáltalán lehet-e? Vajon hány életet tett és tesz tönkre egyszer és mindenkorra ez a megbélyegzés, mikor tudunk végre a múlt hibái felett - abból okulva- napirendre térni és legalább egy kicsit a jövőbe nézni?!
Igen, lehetne ez a világ szebb is...
Frank Sinclaire
2015.03 20
Igen, lehetne ez a világ szebb is...
Frank Sinclaire
2015.03 20
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)