A magyar egészségügy kicsiny furcsaságai....

Amiről most írni fogok, éppen tegnap történt Sopronban, a volt Állami Szanatóriumban a kardiológián,délután hat órakor. 

A  "főhőst" nevezzük az egyszerűség kedvéért P.Miklósnak. A többi szerepekben játszanak még: az ügyeletes orvos és az épületszárnyon lévő nővérek,valamint egy-két beteg.
A mi főhősünk tegnap délután fél kettő körül már a szanatórium és rehabilitációs intézet főbejáratától mintegy háromszáz méterre található - közismert nevén "Kiskakukk" nevű becsületsűllyesztőben  töltögette magába a nem éppen orvosi kezelésre előírt mennyiségű borfélét. A nem kevés itóka elfogyasztása   egyrészt jó nagy merészségre vallott, mert a mozgásában erősen korlátozott egyén a korábbi időkben átesett egy stroke-on.  Másrészt szívinfarktusok és egyéb halmazati betegségek miatt  egyáltalán nem lett volna szabad innia. 

A bizonytalan járása még inkább ingataggá vált a tetemes nedű benyakalása után. Derék "barátunk" - P.Miklós - ezek után  kb. fél hat és háromnegyed hat körül egy merész lendülettel nekiiramodott a nem kis kihívást jelentő háromszáz méter leküzdésének. A rehabilitációs kórház jóvoltából még segítsége is volt. Egy olyan kerekeken guruló ügyes kis segédeszköz, ami  a bottal is bizonytalanul közlekedőknek jelentős támasztékot nyújt. El van látva bevásárlókosárkával és egy kis ülőalkalmatossággal is, ha a használója elfáradt, sőt még fékberendezés is van rajta. 

Ezzel a szerkezettel felvértezve úgy gondolhatta, őt már nem érheti semmi baj, tehát - mintegy lidércfény a láp  felett -  'hősünk"elimbolygott egészen az intézmény halljában lévő felvonóig, ahol be is szállt ebbe a felvonóba. A másodikra felérve a folyosó helyett, nem tudni milyen okból, megcélozta a lefelé vezető lépcsőkart. Ez volt az egyik legkellemetlenebb jobbkanyar a kórház történetében.

Nos ekkor jött a baj. Emberünk kezében hirtelen meglódult lefelé a kis segédeszköz, és P.Miklósunkat magával rántva -ami a járásának bizonytalan volta miatt nem volt nehéz -  a drága szesztestvér hirtelen a hátsó felére tottyant a lépcső egyik fokán. És mivel a helyszín nem volt kipárnázva, alaposan megüthette az ülőgumóit, ráadásul a nemvárt esemény kellő mértékű ijedtséggel párosult. 

Valaki éppen arra járt, és riasztotta a nővéreket. Hirtelen ott termett az ügyeletes orvos is. Kérdezgette jó Miklósunkat, árulná-é el a nevét, szobájának számát, egyáltalán tudja-e hol van, stb...! Én éppen fel akartam menni  a szobámba a lépcsőházban, így bizonyos mértékig az esés utáni folyamatok akaratlan tanúja voltam, és volt szerencsém észlelni a levegőben diszkréten úszó szesz illatát. Mivel azt hiszem joggal feltételezhetem, hogy nem az orvos, vagy a nővérek fogyasztottak ilyenféle nedűt, ami ezt a tömény illatfelhőt árasztotta, kizárásos alapon ez ügyben csak a "peches artista" lehetett a kiinduló pont. 

Ezt már csak azért is joggal feltételezhetem, mert hasonló állapotban már két hete is leledzett az istenadta, csak akkor szerencséje volt és egyik betegtársa szó szerint visszacsempészte az intézetbe. Sőt, amint több betegtárstól hallottam, tavaly is volt ilyen "magánszáma".

A "szesztestvér" további sorsáról most nincs információm, de a jelenség elgondolkodtató. Az egészségügy tetemes összeget fordít a mostani, és a valamikori adófizetők pénzéből a rehabilitációs intézetek fenntartására. Orvosok, ápolónők, egyéb egészségügyi szakdolgozók, gyógytornászok és sok-sok más itt dolgozó ember áldozatkész munkájának köszönhetően betegek ezrei, tízezrei élhetnek a meglévő betegségük ellenére viszonylag stabil életet. Nem egy beteg a kezeléseknek köszönhetően élhet majdnem teljes értékű életet a még hátralévő életében. 

És van nem kevés beteg, aki összetéveszti a rehabilitációs kórházat valamiféle fakultatív programú  "SZOT" szállóval . Mintha egy társasutazás résztvevői lennének, ki-be járkálnak, fütyülnek a szakorvosok előírásaira, kint a főbejárat előtti kerítés lábazatán ülnek, mint verebek a fán, szinte eszik a cigarettát, és füstölnek, mint egy volt csepeli gyártelep. Ha túlsúly miatt diétázniok kellene, a városban bevásárolnak egy "kis ezt-azt", a büfében tömik magukba a süteményeket, és minden orvosi igyekezet ellenére növekszik a pocak, a fenék, a háj. Pedig a koszt tulajdonképpen jó, és mennyiségileg is elég, pláne ehhez a "hatalmas fizikai" megterhelést jelentő "kőtörő" munkához. Tehát nincs szükség "táplálékkiegészítésre". 
Sokan a kiírt kezelések egy részét inkább kihagyják egy jónak ígérkező bevásárlás, vagy egy környékbeli kirándulás kedvéért. Rövidre fogva ezt az írásomat, a következtetésem a fentiekből azt mondatja velem, hogy az ilyen mentalitású embereknek nincs az egészségügy szolgáltatásaiban semmi keresnivalójuk. 
Azok elől veszik el a gyógyuláshoz szükséges lehetőséget, akiknek tényleg elengedhetetlenül fontos lenne az utókezelés, akik komolyan vennék az orvosok munkáját és tényleg meggyógyulni jönnének ilyen rehabilitációs intézményekbe. 

Sopron, 2013, szeptember 29.

Frank Sinclaire

A Hold túlsó oldaláról 

Aki nem tud arabusul, az ne....

Drága jó Bibliaszakértő politikusainknak!

Az elvileg nagyon tiszteletre méltó lenne, hogy aktuális politikusaink estenként a Bibliát hívják segítségül mondandójuk alátámasztása céljából. Viszont az már nem egészen normális dolog, hogy  a Biblia szövegét és tartalmát önkényesen, a saját szájuk íze szerint csűrik-csavarják, sőt átírják kedvük és politikai céljuk elérése  érdekében. És lám, megint akadt egy "bátor kormánypárti politikus" aki ezt a nem kis feladatot magára vállalta, sőt mindezt megosztotta a nagy nyilvánossággal, hatalmas elszántsággal, sőt már-már vértanúkhoz méltó elhivatottsággal magyarázta a "tudatlanoknak" a Bibliai (ki)fordítás helyességét. Nos úgy gondolom, a Bibliaírás történetében még ekkora jelentőségű cselekedetre senki nem volt képes ezidáig. Csak halkan jegyzem meg, hogy a főpolgármester úr útmutatását követendő, átnéztem az összes rendelkezésemre álló és könyvtárakban felelhető Bibliát, de az általa megjelölt és állítása szerint "szó szerinti idézet" sehol nem találtatott. Ergo: a polgármesterek legfőbbike enyhén szólva is tévedett. Ez már annál is inkább szomorú dolog, mert ha arra gondolok, milyen a fej, akkor milyen lehet a farok?!

Arról már nem is szeretnék hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni, hogy van egy politikai alakulat, amely elnevezése szerint skizofréniában szenved. De a névadója minden bizonnyal. 
Ez a kereszténydemokrata párt. Eddigi ismereteim szerint a keresztény hit alaptétele Isten korlátlan hatalmában, egyeduralkodásában, Isten királyságában hisz, ez a keresztény vallás alfája és omegája.  A demokrácia a démoszból képzett kifejezés, a nép hatalmát, döntéshez való jogát jelenti. Ez a két alaptézis egymásnak igencsak ellentmond, ám ez a tény sem itthon, sem másutt a politikusokat nem zavarja, lényeg az hogy jól hangozzék. Pedig ha valaki veszi a fáradtságot és végiggondolja ezt az analógiát, rögtön eszébe juthat a kis kíváncsi nyuszi és a lódarázs esete. 
Amikor a nyuszika azzal zárta le az ismerkedést,:... "Persze, tudom,anyád darázs volt,apád pedig ló!  Na menj a qrva anyádba!!!" 

Én ilyen csúnyán azért nem küldeném melegebb éghajlatra őket, de a "parasztvakítást" azért be kellene fejezni már. És nem csak itthon, de máshol is a világunkban!

Frank Sinclaire

2013, Szeptember 25

A Hold sötét oldaláról 

Kiáltás

Kiáltás a mélyből…

Halott sivatag. A szem távolba vész el.

Dermedt, sík vidék, ám ha egy pontot kitartóan nézel,

látod – mint fuldokló búcsúja,

mint utolsó intés a nemlétező emberek felé,

mint üzenet a sírból, egyetlen zavaró pontként

-         kiáltva a halotti csendben –

kézfej emelkedik az ég felé.

Látod a nyitott tenyért, munkába görcsölt ujjait,

melyekkel segélyt kérőn nyúl a végtelenbe.

A tenyér bőre, mint évezredes fa kérge.

Ezernyi ránc, bőrkeményedés, repedezett árok,

rosszul fizetett, szerszámot markoló szorítások.

Durva – érdes – selyemszaggató bőrű.

S hogy ne sértse a kényes, finom világot,

gondolatban, bársonypuhán, de egy ujjal sem érve hozzá,

simogatott  meg minden szépnek látott virágot.

Egy kéz, mely arra volt csupán jó, hogy a rászorulók,

s, az összes többi….. megkapaszkodjon benne.

Ám, ha már biztos talaj volt a lábuk alatt, s arcuk újra napfényben fürdött,

Gyorsan elengedték, és ő újra egyedül maradt a mélyben.

Ábránd volt csupán, hogy talál ő is egy őszinte kezet,

mely egy emberibb, egy jobb világba elvezet?!

Valahol Magyarisztánban.

2013-07-16. Kollányi Ferenc, f.collany@gmail.com

Napló az út végén

Napló az út végén!

Megkésett szerelmi vallomás Katámhoz!

Te már nagyon régen, még ezerkilencszázhetvenegyben elbúcsúztál a földi élettől, amikor a repülőgépetek lezuhant.

De már korábban elveszítettelek, még amikor hagytam magam rábeszélni, hogy anyám kis kolléganője elkísérjen a közértbe.

Na ez ellen keményen és határozottan tiltakoznom kellett volna. Az akkori határozatlanságomnak meg is lett azonnal a következménye. 

Te megpillantottál, köszöntünk egymásnak, és még mielőtt odaértem volna Hozzád, a „drága” kis kolléganő gyorsan belém karolt, mintha egy pár lennénk. 

Arcodról akkor lefagyott a mosoly, egy lemondó kis grimasszal elfordultál, és szótlanul mentél tovább. A kis „hölgy” önelégült vigyorral nyugtázta a történteket, és még az sem bántotta, hogy meglehetősen gorombán elzavartam magam mellől, Utánad futva, hogy megmagyarázhassam a magyarázhatatlant. Persze benned is volt annyi büszkeség, hogy legyints, és sok boldogságot kívánj.

Én pedig – mint később még oly sokszor – megint a határozatlanságom, a gyávaságom keserű levét ittam. Akkor nagyon fájt, hogy nem értetted meg a helyzetem fonákságát, de ma már belátom, Neked volt igazad, az igaz ember vállalja fel minden körülmények között a szerelmet, a barátságot, és ne a különböző szituációkra kenje a lehetetlen viselkedését.

Ez csak magyarázkodás a semmiről. Aznap a helyes cselekedet az  lett volna a részemről, hogy a kis „kolléganőt” villámgyorsan elzavarom még a megjövetele pillanatában, függetlenül attól, hogy anyámnak ez hogyan esett volna!  Hiszen tudta jól Katával meglévő kapcsolatunkat, és nem kellett volna engem egy másik – neki jobban tetsző nővel – összeboronálnia.

A fiús anyák mániája, hogy „majd én tudom, ki kell a fiamnak” jelszóval, persze a teljes jóindulat mellett, még a legszebb kapcsolatokat is képesek valamilyen furfangos módon szétrúgni. Ezzel nem anyámat akarom hibáztatni.

A hiba az enyém, nekem kellett volna nagyon határozottan és egyértelművé téve a dolgot, már az elején csírájában elfojtani a hibás anyai szándékot.  De én inkább nem vállaltam a vitát, és a kényelmesebbnek látszó utat választottam. A későbbiekben ez a magatartásom még sokszor megbosszulta magát, és most már hiába próbálok magyarázkodni, hogy minden félresikerült kapcsolatomban Téged kerestelek. Ezek már csak rosszul hangzó üres kifogások, hiszen egyszer már megtaláltuk egymást.

A széltől is óvva, féltőn szeretve, mint egy gyönyörű virágot, gondoznom kellett volna ezt a csodálatos, nyiladozó szerelmet.

A gyávaságom, az emberinek nevezett gyengeségem lett ennek a szerelemnek a veszte. És most az időm vége felé, már belátom, nem kellett volna senkiben sem keresnem Téged. Velem vagy a halálod napja,1971 óta.

Hiszen most is itt Vagy, bennem Vagy, belaktad a lelkem, Veled álmodom, Veled beszélgetek, mielőtt el tudok aludni, Veled ébredek, fészket raktál örökre a szívemben.

Nagyon szeretném, ha a „Híd” túlfelén Te várnál rám, és újra kezdhetnénk.

Kollányi Ferenc, f.collany@gmail.com

Valahol  Európában, 2013-07-29 

Zárszó

Elbúcsútató!

Valami szépet, kedveset szerettem volna írni, de az elmúlt tizenöt évben csak az első pár évre mondhatom, hogy elfogadható volt. Sajnos a többiről ez már nem mondható el. Tulajdonképpen egy viharos, csatazajoktól sem mentes évtized van a hátunk mögött. A szokásos "ki volt a hibás" játék helyett bevallom, a hibák oroszlánrésze engem illet. Már csak a lovagiasság okán is. De nézzük a szigorú tényeket. Nekem az utolsó válásom után már régen rá kellett volna jönnöm mindarra, amire ez év július havában ráeszméltem. Sajnos ezeket a mostanihoz hasonló hibákat már hatvankilenc óta sorozatban követtem el , és ez nem ad semmi alól feloldozást.
Amikor veled - mint az utolsó kapcsolatommal  - megismerkedtem éppen a szép özvegy hálás szerepét alakítottad sikeresen. Engem ez el is vakított, és ha akkor csak egy kicsit is logikusan gondolkodom, úgy elkerüllek, mint ördög a tömjénfüstöt. Fel kellett volna mérnem, hogy az elhunyt férjed helyettesítésére én semmilyen téren nem voltam alkalmas. Te lánykorod óta egy kivételesen szerencsés életet élhettél, férfiak törték magukat a kegyeidért, és amikor férjhez mentél, olyan sorsod volt, amilyenről sok asszony csak álmodni mert, azt is csak titokban. 
Jómódban éltetek, tulajdonképpen csak az volt a gondod, milyen ékszereket,ruhákat, mások számára luxust jelentő holmikat akartál éppen megkapni. És hosszú ideig a sors - a férjed révén -kegyes volt hozzád. Már megismerkedésünkkor be kellett volna látnom, én itt labdába sem rúgok.
Persze az a helyzet, hogy nem ez volt életem egyetlen tévedése, 1969 óta több ízben is tévedtem, és ezeknek a tévedéseknek sajnos nem csak én estem áldozatául, hanem mindazok, akikkel kapcsolatban voltam. Ha végső mérleget akarok vonni, te egyike voltál a sorban ezeknek a tévelygéseimnek. Na nem éppen a legrosszabb, de így sem kellemes érzés! 
Most 2013, 09,19,-én eljött az idő, és végleg pontot teszek eddigi életemnek e szakasza után.
Egy nehéz időszak végre és végleg lezárult bennem. Kedves W.Gy., az úr legyen kegyes hozzád.

Kollányi Ferenc, f.collany@gmail.com

Sopron, 2013, Szeptember 20  

Nekrológ

Nekrológ...

Nekrológ egy öreg barátom emlékére….

Avagy, „akiért a harang szól”

A minap lesújtó hírt kaptam. A Visegrádi kórházban megismert Öreg barátom itthagyta ezt a földi infernót. Pedig lett volna még mit megbeszélni, és egyébként is csak pár évvel volt idősebb az életkora szerint, mint én. Kicsit haragudtam rá, igazán megvárhatott volna, és akkor most együtt ballaghattunk volna át a „Hídon”. Így most magamra maradtam egy „zsáknyi” kérdéssel, és a „vándorbotjával”, vigyem én tovább, ha tudom, és a tőle kapott „tarisznyából” adjak mindazoknak, akik csak igénylik.

Lehet, nem is tudta, mekkora terhet tett rám, képes leszek-e átadni mindazt a tudást, látásmódot, megértést, empátiát, vagy annak legalább egy morzsáját, amit Ő adott át nekem. Mindenesetre megpróbálom. Nem lesz könnyű, azt már tudom. De addig teszem, amíg erőmből telik, utána keresek egy másik tarisznyahordozót, talán akad majd valaki.

Az Öreg, népes rokonsága és ismerősei ellenére magányosan éldegélt kiskutyájával. Nem sűrűn látogatták, még a kórházi együttlétünk alatt sem voltak nála rokonok, sem senki, ezért külön öröm volt számomra, hogy az idők vége felé megismerhettem, és barátságot köthettünk a harmadik riport után. Kérdezhettem Tőle, és Ő válaszolt, számomra bármily nehéznek tűnt is a kérdés. Mindig tudott adni egy olyan nézőpontot, ahonnan már érthetővé, és tisztán láthatóvá lettek a dolgok.

Hát ez volt Ő!

Már csak két barátom maradt,a kis yorkshir terrier – Ritchie  -  és Zoli.  Minő véletlen,  Zoli ismeretségét is a Visegrádi kórháznak köszönhetem. Olyan embert ismertem meg Benne, akire – ha eljön az én időm is – bátran rá merem bízni a „tarisznyámat”. Tudom, jó kezekbe kerül. Neki – lévén  fiatal  ember - még remélhetőleg hosszú életet ad a Teremtő. 

Öreg barátom, remélem a „Híd” másik oldalán az várt Rád, akire gondoltál az utóbbi időkben, és megtaláljátok mindazt a nyugalmat, amit már nagyon megérdemeltek. Béke legyen Veletek. Ámen!

Kollányi Ferenc, f.collany@gmail.com

Valahol Európa mélyén, 2013-07-28