Ünnepi gondolataim Visegrádból..I.rész.

Megint egy év vége, megint egy ünnepi időszak, és újra Visegrádon virrad rám Karácsony napja. Sőt, ha minden igaz, kétezer-tizennégy első napjait is itt fogom tölteni. Az orvosok és az ápolók, a gyógytornászok, az éttermi dolgozók és a takarítók is már-már régi ismerőseim. Hiszen ötödik alkalommal próbálok rehabilitálódni, azaz a járásomon és a hátgerincem működőképességén valamelyest javítani az orvosok és a gyógytornászok avatott segítségével. Tehát már nem vagyok idegen, már majdnem otthon érzem magam.  
Ennek van is egy pikantériája. 

Amíg otthon minden nap csupa ismerős arcot látok, addig itt azért vannak a már korábbról ismert gyógyulni vágyók mellett új emberek is. Ezt otthon nem mondhatom el, ez megint egy alkalom az ismeretségi köröm bővítésére. Azóta, hogy évenkénti rendszerességgel ebbe a csodálatos környezetben található rehabilitációs szakkórházba járok "időszakos műszaki karbantartásra-felújításra", nagyon sok érdekes (és kevésbé érdekes, inkább kerülendő) emberrel volt szerencsém megismerkedni. 
Egy-egy ilyen alkalom a merítési lehetőségek végtelen tárháza annak, aki figyeli a különböző emberi sorsok alakulását, a mai állapotuk eléréséhez vezető, nem kevés vargabetűvel tarkított életutakat. Mindegyik egy külön tanulmány. 
Ahány ember, annyi történet, annyi jó, vagy kevésbé jó, illetve már-már szinte tragikus életregény. Hogy egyes emberek miért is szenvednek abban a fizikális betegségben, ami miatt most itt próbálnak javítani hátralévő életük minőségén, egy másik írás témája lehetne. 

Most inkább a mögöttes történések okait szeretném megjeleníteni, ha tudom. 
Ha egyes emberek állapota hosszabb ideje stagnál, állandósul minden különösebb javulás nélkül, akkor milyen szándék, akarat, óhaj, vagy kényszer vezeti ide őket? 

A tárgyév egy-egy jelesebb, mondhatni össznépi ünnepnapja alkalmából ezek az intézmények szerte az országunkban megtelnek olyan idős emberekkel, akik vagy egyedül, magányosan  élnek, vagy ifjabb rokonaik, testvéreik, fiaik, leányaik társaságában pergetik a homokóra még hátralévő homokszemeit. Bármilyen furcsa, talán nekik rosszabb. Ők egyfajta társas magányban élnek esetenként. Ha egy kicsit "nehéz esetek", akkor így ünnepek előtt megindul a fiatalabb családtagok részéről a kutató hadjárat, vajon hol, melyik "csomagmegőrző" egészségügyi intézményben lehetne lerakni a karácsonyfa alatt rosszul mutató, esetleg a vendégek előtt kényelmetlenné váló nagymamát, nagypapát. És mint azt gyakorlatból tudjuk, valahogy valamilyen megoldás mindig akad. 

Nos nekik nehezebb, nekik rosszabb a helyzetük. Ők a hagyományos családmodell híveiként arra tették fel az életüket, hogy halálukig együtt maradnak, nekik nem voltak kedvenc négylábúik, nekik a család volt a mindenük, ahol együtt élhetnek az utódaikkal, fiaikkal,lányaikkal, unokáikkal, hiszen amikor az utódok még kicsik voltak, akkor ők, a szülők gondoskodtak róluk, óvták, vigyázták kezdeti lépteiket, megtanították őket "repülni", gondolván ha a szülők megöregszenek, akkor a fiatalok lesznek majd az ő támaszaik. De a fiatalok már önálló életre vágynak, nem akarnak "szociális gondozókká" lenni, és ebbe az új világképükbe az öregek már nem férnek bele, mert bár az öregek szeretnének együtt lenni a nagy családdal, legalább a közös ünnepek alatt, mégsem tehetik a fent említett okok miatt, így azután lemaradnak a dédunokával közös karácsonyi fényképről, nem tudják büszkén mutogatni hasonló korú ismerőseiknek az unokákkal, dédunokákkal, vejekkel, menyekkel közös ünnepi fotókat, és csak titokban, könnyes szemmel sóhajtozva emlegetik a régi szép időket, amikor még együtt volt a család.

Az eleve hosszabb ideje egyedül élő embereknek valamivel könnyebb az ilyen helyzeteket túlélni. Ők már növesztettek egyfajta belső páncélt a lélek fájdalmát elviselendő. Ők nagyon nehezen nyílnak meg. Csak nagyon óvatosan és diszkréten, kifelé semmit nem mutatva, foglalkoznak az ilyenkor fokozottan aktuális lelki sebeik öngyógyításával. Az esetek jelentős részében ez sikerül is.

Nekik sokszor vannak négylábú barátaik, akik hűséggel, kedvességgel, szeretettel és együttérzéssel vannak öreg barátaik iránt. Nem okoznak csalódást, bánatot......., nem emberek, de barátok, társak minden körülmények között. Szóval a magányos ember mégsem magányos. Mindig van egy, vagy két igaz társa, talál magának értelmes - vagy kevésbé értelmes - elfoglaltságot, amivel ki tudja tölteni minden napja hátralévő idejét. Nincs elszakítva szeretteitől, mert amikor akarja, velük lehet. Ha másképpen nem, hát lélekben. 

A lélek fantáziája hatalmas adomány, ezt csak azok tudják alkalmazni, akik képesek elrugaszkodni a földtől, akik tudnak - és nem félnek - egy kicsit lebegni. Akik maguk elé tudnak varázsolni gondolatban egy világot. Ilyenek az írók, meseírók, költők és zeneszerzők, festők, szobrászok, és bármily furcsának is tűnik, a tudósok. Hiszen az absztrakcióhoz, a minden nap láthatót elvonatkoztatva is láttatni képeshez hatalmas fantázia kell, és ez nekik megadatott. 

Rövidebbre fogva, ők könnyebben veszik az "ünnepi akadályversenyt", illetve igazából nem is akarnak e tárgyban senkivel versenyre kelni. Ha már versenyezni, harcolni kell a szeretetért, egy emberi szóért, egy gesztusért, megette a fene. Az már nem is igazi.  
Hogy mondta a költő? "Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, hogy nem kérem"! 
És tulajdonképpen nem a kérés  a szégyen, hanem az, hogy kérni kell! De ez nem annak a szégyene, aki kér, hanem azé, akitől kérni kell! Persze mindenki értse, ahogy akarja. Legalább is én így látom. És amim van, azt kéretlenül is adom. Sok "külső" holmim nincs, "belső" egy kicsivel több, de az mindenkié, akinek szüksége van rá. Bátran nyúljon érte a "tarisznyámba", hiszen az Övé is

Folytatása következik.

Frank Sinclaire

2013, december 25, Visegrád

A "csengőfrász"....

Na tessék. Megint egy olyan helyzet előtt állok, amely nehéz, lelkileg nagyon nehéz feladat elé állít. Itt állok egy, talán utolsó lehetőség kapujában – már ami a Nő/ Férfi kapcsolataimat illeti – és újra remeg a lábam. Nem tudom eldönteni, merjek-e belépni ezen a kapun, folytathatom-e az éppen csak megkezdett utat, melyre már oly régen vágytam?!

Hiszen már évek óta magányban élek, sőt volt, hogy ugyan házasságban, de társas magányban peregtek életem napjai-évei.

Eljátszottam a gondolattal, mily szép is lenne életem alkonyán végre megtalálni azt az embert, azt a NŐT, akivel a hosszú utazás utolsó állomásait együtt járhatnánk be. Szeretetben, békességben, egymás szemébe bátran nézve, egymás kezét gyengéden fogva, egymás lépteit támogatva, óvva- segítve-bátorítva a másikat, végig az utolsó közös úton.

És most kétségek gyötörnek, csúf sötét kétségek. Vajon szabad-e egy másik ember eddigi – vélhetően nyugodt - életét a magam tüskés, bogáncsos, kérges külsőjével és nem éppen hótiszta előéletével felkavarni. Vagy ha kinyitom a másik ember felé lelkem kapuit, megmutatom mindazt, ami én vagyok. Nem okozok-e Neki csalódást, vagy Ő nekem, és én megint a magány feneketlen sötét és kilátástalan mélységébe süllyedek vissza?!

Pedig meseszépen indult. Megnézni, ránézni és megkedvelni, sőt, már-már megszeretni egy pillanat műve volt. Hosszú perceken át elmerengve néztem bájos, nevető arcát, mosolygó, tiszta tekintetét, és megdobbant bennem valami. Nagyon hangosan és határozottan. Igen, Ő az akivel együtt el tudnám képzelni a hátralévő évtizedeket, éveket, hónapokat, napokat, órákat.

És mégis félek. Félek, hogy csalódást okozok annak, akinek a legkevésbé sem szeretnék, aki most oly fontosnak tűnik nekem!  Félek, hogy csalódom, hogy kitárom a „kaput” és védtelen maradok - mint már oly sokszor - a tüskéim nélkül a külvilággal szemben.

Ha nagyon sportszerű vagyok, meg kell köszönnöm a sorsnak, hogy ha csak pillanatokra-órákra is, de megadatott nekem mindaz, amit az ismeretsége által – még ha csak az interneten is – kaptam, és illedelmesen el kell búcsúznom tőle, anélkül, hogy a kezét érinthessem, a hangját hallhassam. Igen, azt hiszem ez a tündér(szép) mesék vége. Ettől féltem: megszólal bennem a „csengő” és jelez. Itt van, Ő az, és én nem merek sem belépni, sem ajtót nyitni.

Megint kívül maradok.

2013-12-18, Visegrád-Gizellamajor

Frank Sinclaire

Vajon miért vagyunk oly annyira álszentek?!

Olvasom az interneten az egyik legnagyobb példányszámban naponta megjelenő, rendkívül nívós, majdnem irodalmi bulvárlapban (mert az utca emberének ez a mindennapi betevő szellemi tápláléka), hogy az egyik mostanság műsoron lévő tehetségkutató talán legjobb és legegyénibb hangú - ha nem a legjobb - énekesnőjét a kommentelők (hozzászólók) nagyon durva hangnemben szidják valamikori - lánykori - botlása okán. Magyarul leribancozták, elhordták mindenféle erkölcstelen cédának, aki nem átallott pornófilmben szerepelni, és hú, meg ha, meg juj de csúnya az ilyen. Ezt a büdös ribancot nem is engedjük nézni a gyermekeinknek, mert milyen filmben szerepelt a szégyentelen! Fúj !!!! 
Apropó; a gyerekek a "Jóban - Rosszban" című műsorfolyamot nézhetik? Nos erről ennyit!


Na milyen filmben is szerepelt ez a lány?! Csak nem meg tetszettek nézni? És egyedül, vagy esetleg a férjem-urammal édes-kettesben? Vagy az aktuális házibaráttal, és lehetőleg titokban?
Persze jól kivesézve a  látottakat, talán nekik is sikerülhet egy-egy figura? 

Amikor kicsivel fiatalabbak voltak ezek a derék, erkölcsös magyar anyák, több akadály merült fel előttük.Az egyik, hogy nem volt "merszük", kicsit csúnyácskák voltak, és nem volt kivel, hol, és mikor!Pedig de kipróbálták volna ők is. Még az sem lett volna baj, ha fizetnek érte, csak a mama meg a barátnők meg ne tudják. 

És azok sem jobbak a Deákné vásznánál, akik egy kis hivatali előmenetel reményében a mit sem sejtő férj mögött összeszűrik a levet a munkahelyi főnökkel, esetleg  még egy kis prémium is akad.  Egyébként is kétféle férj van: az egyik már régóta tudja, hogy a neje megcsalja, a másik meg majd most fogja megtudni. Szóval hogyan is állunk mi ezzel a fenenagy erkölcsösségünkkel? Amit mi teszünk, vagy tennénk az a legteljesebb rendben van. Amit az a másik lány csinál, hát az valami borzasztó, ocsmány fertő!!! 

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a moralizáló nagy magyar anya már férjhez ment, már nem kell magára vigyáznia, gyűjtheti a hasán meg a hátsó fertályán a töméntelen zsírtömeget, ő megtette kötelességét, időben bekötötték a fejét, szült pár gyereket - na nem magának, a férjnek, meg a hazának - és ezzel beteljesítette női hivatását. Hogy a férj már nem kívánja, csak az ilyen cédákat?! Hát erről ő mit tehet, ilyenek ezek a férfiak! 

Persze azért éjjel a nagypárnába fúrva a fejét, a nagyságos asszony is eljátszadozik a gondolattal. Mindazzal amit elszalasztott, amit szívesen megcsinálna még most is, de már nincs rá partner, na meg hiányzik a kurázsi, ami akkor sem volt, amikor még kellett volna valakinek. 

Egyébként lehet irigykedni. Ez  a lány önmaga erejéből jutott el idáig, kimászott a "gödörből". Csodálatos és egyéni hangja van, színpadra termett. Nem állt a háta mögött befolyásos család, híres mecénás, esetleg filmmogul vagy "tévésztár"- úgynevezett meghatározó személyiség. 

És mégis itt van, nem is akárhogyan. 
Egy gyönyörű virág nőtt ki a nagyváros mocskos alvilágából
Ha valamelyik nagy magyar erkölcscsősz anya irigyli, csinálja utána. De az elejétől a végéig,
és ha ő is megjárta a "hadak útját", majd akkor nyilvánítson véleményt!

2013,12,07.

Frank Sinclaire

Egy "utazás" története....

Úgy hozta a jósorsom, hogy a reumatológus kezelőorvosom a vizsgálat után három nappal felhívott telefonon, és nagy örömömre közölte, e hó hatodikán - pénteken - sok szeretettel vár az egyik legszebb helyen lévő mozgásszervi rehabilitációs szakkórházban. A jó hír tulajdonképpen váratlanul ért, mert én csak a hónap második felére mertem számolni a lehetőséggel. 

Így most felgyorsultak az előkészületi események. Elstartoltam a háziorvosomhoz, akit megkértem, rendeljen nekem egy betegszállítást a jeles napra. A betegszállító cég diszpécsere még meg is kérdezte, milyen korán jöhetnek értem? Akár hajnali négykor is, válaszoltam és megadtam a privát telefonszámomat is, ha netán valami probléma adódna, tudjanak értesíteni. 

Ezek után nekiláttam otthon kimosni a kórházba behozni szánt fehérneműimet, pólókat, melegítőmet, zoknikat, stb....! Majd megszárítottam, kivasaltam, összehajtogattam,és a meleg holmikat is melléjük tettem - elvégre tél van már - tornacipőt, papucsot, a vízi-tornához  kellő felszerelést, a szükségesnek tartott tisztálkodási eszközöket, na meg az elmaradhatatlan laptopomat, tehát mindent becsomagoltam csütörtök este, és korán lefeküdtem, mert korán is szándékoztam másnap kelni, nehogy rám kelljen várniok a betegszállítóknak. 
Annak rendje és módja szerint fel is keltem fél hatkor, mert mozgásomban egy kissé korlátozott lévén, a normálisnál kissé több időbe telik, mire menetkész állapotba hozom magam. Annyi időm is volt még, hogy főzni tudtam két liternyi teát is az útra. 

Elmúlt negyed nyolc, és úgy gondoltam, egy gyors reggeli is belefér még a programba, tehát reggeliztem is. Telt-múlt az idő, amikor tíz óra körül már a tízóraival kacérkodtam, és ha már így esett, hát azt is megettem. 
Majd tizenegy óra magasságában felhívtam a betegszállító diszpécseri irodát megtudakolni, van-é valami probléma, egyáltalán értem jönnek-e ma még. Megnyugtattak, hogy már úton van a "felmentő sereg". Tekintettel arra, hogy nekem elvileg tizenkettőre a kórházban kellett volna lennem, és ismerem a távolságot az otthonomtól  odáig, erősen kételkedni kezdtem a sikeres lebonyolításban. Többször átnéztem a betegszállítási rendelvényt, amin a dátum és a kórházba érkeztetés időpontja egyértelműen rögzítve volt a megfelelő rovatokban. 

Amikor már a delet elütötte az óra, kisvártatva újfent felhívtam az ominózus irodát, ahol is megtudtam, hogy a szállításnak csak a napja biztos, de lehet, hogy éjszaka érünk a rendeltetési helyre, lévén,hogy ez akként működik,mint a csomaggyűjtő szolgálat, vagyis egy-egy betegszállító autó csak beteggel megpúpozva  közlekedhet. Itt felvesz két-három beteget, ott lerak egyet, majd  út közben megint összeszed négyet, és már guruló heringes dobozként  faljuk a kilométereket időnként olyan minőségű utakon, amik egy egészséges embert is  megviselnek, nem egy frissen gerincműtött, éppen csak lábadozó beteget. 

Most is ez volt a "társasutazási" program és így sikerült hat órányi "kéjutazás" után végre a célállomásomhoz érnem. Természetesen a betegfelvételi recepción már senki nem volt, a vacsoraidőt lekéstem, és a törött gerincemnek kifejezetten nem esett jól ez a hatórás egy helyben ülés, mint ahogy a frissen gerincműtött útitársam sem jókedvében jajdult fel jó pár alkalommal, amikor rallypályát  hajazó utakon közlekedett a "luxusmobilunk".

 Csak javasolni tudom Győrffy szóvivő úrnak és főnökeinek egy ilyen egésznapos társasutazáson való részvételüket, akkor talán valós képet fognak kapni a betegszállítás tényleges képéről, és nem zengenek dicshimnuszt arról,amiről csak szemlesütve lehet beszélni.
Persze a hivatalos verzió szerint ebben is jobbak vagyunk, jobban teljesítünk. 
Csak azt tudnám, kit akarnak ezzel a maszlaggal etetni

2013, december 06

Frank Sinclaire