A "Bilderberg" csoport

Akik döntenek az olajárról és a háborúkról :

a mindenható „Bilderberg csoport”

Mint egy már korábban „összetákolt” -2011, 08, 31.-én kelt írásomban utaltam rá az Orbáni kormány lehetséges jutalmazása kapcsán, említést tettem egy különös, sokak számára ismeretlen nevű csoportról.

Ez a mindenható „Bilderberg” csoport.

Amit lehet róluk tudni:

Alakulásuk időpontja 1954, május, színhely Oosterbeck, egy hollandiai kisváros Bilderberg nevű szállodája. Ezen az összejövetelen a Holland királyi család és a Rockefeller család az akkori világ leghatalmasabb, legjelentősebb férfijaival tanácskozott. A csoportot a szállodáról nevezték el. Elhatározták többek között, hogy ezen túl minden év késő tavaszán mindig egy másik város másik luxusszállodájában egy alkalommal összejönnek az éppen aktuális legjelentősebb vezető személyiségek. Ez lett a „Kiválasztottak Klubja”. Nem mindenki kap meghívót, de a konferenciának minden résztvevőjét szigorú hallgatási fogadalom köti. A gazdasági, politikai, pénzügyi-banki, valamint az ipar, a média, a számottevő akadémiai tanácsok csúcsvezetői, az Amerikai Egyesült Államok alelnöke, európai elnökök, a  CIA és az FBI igazgatói, a NATO főtitkárai, a világsajtó legfelső szerkesztői, általában mintegy százötven-kétszáz gondosan kiválasztott személy a legbefolyásosabbak közül. A teljes, név szerinti felsorolás egyrészt mindig az aktuális időszaktól függ, másrészt több oldalt tenne ki.  

A meghívásoknak csak két állandó alanya van:

Henry Kissinger és David Rockefeller (na meg az éppen regnáló elnök, aki jelenleg a belga gróf Étienne Davignon

A világ elitjének a célja állítólag egy „Világkormány” létrehozása, amely soha többé nem engedné meg semmilyen háború kirobbantását, garantálná az emberiség prosperitását és az egységes fizetőeszköz bevezetését. Ezt a víziót már 1991-ben meghatározta a csoport akkori elnöke és állandó tagja, David Rockefeller. A világ lényeges kérdéseiben a „Bilderberg” csoportnak döntő szava van.

Például: amikor Bush katonai szakértői meg akarták támadni 2002 első felében Irakot, a csoport egy évvel – 2003 márciusáig - elhalasztatta az inváziót. És mi volt az ok?! A kőolaj ára!!!

A „Bilderberg” csoport befolyását nem ajánlatos alábecsülni annak ellenére sem, hogy ő maga nem rendelkezik végrehajtó hatalommal. Vagy itt egy másik, éppen aktuális példa, a világgazdasági válság  kezdetének története.

A „Bilderberg” csoport egyetértett ugyan az ingatlanpiac szokatlanul meredeken emelkedő jelenségével, de nagyon pontosan meghatározta ennek a tőzsdei buboréknak a kipukkanása időpontját. A „krach” a megjelölt időben megtörtént és kezdetét vette az utóbbi száz év legnagyobb, globális válsága.   

Látható, hogy a „Bilderberg” minden lényeges kérdésben döntő befolyással rendelkezik, aminek a világ alakulásában fontos szerepe van. Nagyon gondosan válogatja ki az elnökjelölteket és kormányfő jelölteket is, akiket ezután irányít.

Az 1990-es évek elején az egyszerű emberek közül senki nem hallott Bill Clintonról, vagy Tony Blairről, ezért azután nem is gondolták, hogy ezek az emberek magukhoz ragadhatják az Amerikai Egyesült Államok és Nagy Britannia vezetését, de ők már előtte szorgalmasan látogatták a „Bilderberg” gyűléseit, mint meghívottak, és felkészültek a hatalom átvételére.

Másik példa: 2005-ben a „Bilderberg” felszólítást ad a kőolajár emelésére. És az érdekes módon a duplájára is emelkedett, ám az emelkedés túl gyors volt, ami megrettentette a csoportot –  két év alatt 150 dollárig felszökött az ár -  és azonnal kiadta a megfelelő rendelkezést, aminek az eredményeként 2008-ban már visszament az egységár 50 dollár alá.

A „Bilderberg” tanácskozásainak eredményét nem a nagyközösségnek szánják, ennek ellenére az elnökök és a legbefolyásosabb világcégek, mint az IBM, a SAAB, vagy a FIAT döntéseit is az általuk kívánatosnak tartott irányba tudják terelni.

Mint már a fentiekben említettem, a csoport nem rendelkezik végrehajtó hatalommal, ennek ellenére két szervezeten keresztül érvényt tudnak szerezni az akaratuknak, és a mindenkori döntéseiket át tudják ültetni a gyakorlatba. Az egyik ilyen szervezet még 1922-ben alakult az Amerikai Egyesült Államokban a Rockefeller család áldásos bábáskodása segítségével. Ez a CFR, (Council on Foreign Relations-magyarul Külügyi Kapcsolatok Tanácsa) főleg az Államok területén tevékenykedik.

Szeretnének jelentős gazdasági hatalomra szert tenni Amerikában, de tudják, hogy ez politikai segítség nélkül megvalósíthatatlan. Ennek realizálása érdekében a tevékenységük közé tartozik a befolyásos politikusokkal, szenátorokkal való szoros kapcsolattartás.

Mint már a „Bilderberg”-el kapcsolatban is említettem, a  CFR is ügyködik a világkormány megalakításán, amit a globalizáción keresztül szeretne elérni.

A CFR erre a feladatra rendelkezik is egy kidolgozott projekttel, (csak mellékes érdekességként ennek a szervezetnek a tagjai közé tartozott az amerikai atombomba atyja, J. Robert Oppenheimer is).

A CFR olyan egyetemeken is lényeges befolyással rendelkezik, mint a Princeton, a Harvard  vagy a Yale. A legjobb növendékek a tanulmányaikat külföldön folytatják olyan nagyságrendű ösztöndíjak mellett, ami biztosítja számukra a zavartalan tanulást.

Ilyen például a Rhodes ösztöndíj, ami elkerülhetetlenül fontos az Oxfordi egyetem elvégzéséhez is. Ezek a politikai karrierre vágyó fiatalok végül valamelyik gigantikus világcégben kapnak munkát, ahonnan a legnagyobb és legbefolyásosabb szervezetekbe kerülnek. Nyilvánvaló, hogy ez a csoport a soraiban valóban intelligens és erős személyiségeket tudhat, akik alárendeltjei a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek.

A másik szervezetük Európában van, ez az ERT (European Round of Industrials), magyarul az Európai Iparosok Kerekasztala csupán 1983-ban alakult meg Párizsban Pehr G. Gyllenhammar vezetésével, aki a svéd Volvo cég akkori főnöke volt 1994-ig.

A szervezet célja Európa egy szuperállamban való egyesítése és az egységes európai fizetőeszköz létrehozása. Az ERT az európai egyetemek vezetőivel 1988-ban megalakította az Egyetemi Ipari Fórumot. Az ERT Brüsszelben székel, ahol az Európai Unió szervei is, és persze a Belga kormány teljes körű támogatását élvezi.

A két szervezet és a „Bilderberg” kapcsolata is megér egy misét.

A „Bilderberg” csoport alapítója és szellemi atyja egy Dr. Joseph Retinger nevű valamikori lengyel emigráns, aki az emigrálást követően a Rockefeller csoport közelébe került, és a CFR akkori igazgatójával, a későbbi CIA igazgatóval, George Franklinnal ketten létrehozzák az Egyesült Európáért nevű amerikai bizottságot. Nem tévedés, az Európai Unió ötlete nem itt Európában, hanem az Amerikában élő európaiak fejében született meg.

Persze, ne legyenek túlzott illúzióink, ami az akár pozitívnak is tűnhető dolgok mögött rejtőzik, mert ha csak arra gondolok, hogyan befolyásolhatják a céljaiknak legmegfelelőbbnek látszó emberek hatalomhoz juttatását, akkor egyes közismert és nem túl rokonszenves emberek nem juthatnának lehetőséghez, akkor itt sem kellene az általunk oly jól ismert napi problémáinkkal küzdenünk, tudva, hogy miért és kiknek köszönhetjük meg mindezeket a testet-lelket, nyomorító intézkedéseket.

Ezért van bennem egy nem is kis mértékű fenntartás, ami a világkormány megvalósításának „mikéntjét” illeti.

Mert ugyan kinek nem tetszene egy háborúmentes világ, egy olyan egységes fizetőszeköz, ami feleslegessé tehetné a különböző valutaárfolyamokkal történő seftelést, spekulatív manipulációt.

Kinek lenne rossz, ha egy olyan integrációs folyamat valósulhatna meg, ami figyelembe veszi egy-egy terület földrajzi, időjárási adottságait, azt, hogy hol-mit lehetne gazdaságosan termelni, kitermelni, készíteni, előállítani olyan problémák nélkül, amik ma akadályai az ésszerű termelésnek, mind mennyiségileg, mind minőségileg.

De ami a gyakorlati megvalósítást és a szokásos emberi hatalmi törekvések eddigi történelmi példáit illeti, hát vannak kételyeim.

Mert ha mindez ideális módon megvalósulhatna, nem zsákmányolnánk ki sem a földünket, sem magunkat.

Magyarország, 2012-09-27

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Még egy levél Bolgár György úrhoz...

Tisztelt Bolgár György szerkesztő úr!

A klubrádió hallgatójaként úgy érzem, meg kell nekem is írnom a véleményemet a ma nap-mint nap tapasztalható, finoman fogalmazva, igencsak kedvezőtlen társadalmi jelenségekről.

Ami a kormány diktatórikus módszereinek kritikáját illeti, tökéletesen igazuk van az elégedetlenkedő hozzászólóknak, ám el kellene gondolkodni, miért tehetik meg ezt az arrogáns viselkedést a nemzet többségével szemben?!

A válasz nagyon egyszerű és csak vissza kell tekinteni az elmúlt korok, a magyar történelem eseményeire, az ok-okozati összefüggések logikus hálózatot alkotó rendszerére.  A teljesség igénye nélkül levonható a tanulság. Igaz, alaposan leegyszerűsítve, pontokba szedem az én magyarázatomat:

1) gyáva népnek nincs hazája

2) amíg csak egymástól különálló szekértáborokban gyűlnek az elégedetlenkedők, a saját különbejáratú vezérürüikkel, addig nincs lehetőség összefogásra a közös akarat érvényesítésére.

 3) Széchenyi ismert mondása azzal a végső konklúzióval zárul: „….De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba” !!!  Ez a szó szerinti idézet a méltánytalanul háttérbe szorított – és élete második felében politikailag ellehetetlenített – az én szememben a legnagyobb magyar -  sommás véleménye, ráadásul nemcsak akkor, de ma is érvényes.

4) Az utóbbi évtizedek alatt mesterségesen kialakított politika iránti apátia és az egyéni érdekek sulykolása a köztudatba – „csak a magad dolgával törődj, ne üsd bele az orrodat a másik dolgába, mert megütheted a bokádat” szemlélet erősítése kialakította azt a függőségi tudatot, ami félelmet szül az egyénben a mindenkori hatalom gyakorlóival szemben!

Az emberiség történelmében már sokszor gyakorolt „Oszd meg, és uralkodj” elve most is tetten érhető, és a húrt addig feszítik, amíg csak tudják.

Tudomásul kell vennünk, hogy a gazdasági gondokat csak hozzáértő gazdasági szakemberekkel lehet megoldani, itt nincs helyük a politikus szemfényvesztőknek. Egyébként is, ahogy egy nagyon régi kínai mondás tartja: „… a politika a hazugság művészete”.

De a mi politikusaink még ezt is a csepűrágás szintjére küzdötték le, és kellőképpen hiteltelenekké váltak szinte minden téren az elmúlt évtizedek során. A hungarista, kuruckodó, irredenta elmezavarodottakkal meg kell értetni, hogy szereptévesztésben vannak.  

A VILÁGNAK NINCS SZÜKSÉGE MAGYARORSZÁGRA, MAGYARORSZÁGNAK VAN SZÜKSÉGE A VILÁGRA

Ha a mi kegyelmünkből és gondatlanságunkból még a mai napig a nyakunkon ülő – állítólag bennünket képviselő – urakkal nem lehet értelmesen szót váltani, csak egy lehetőség marad!

 AKÁR ERŐSZAKKAL IS, DE EL KELL KEREGETNI ŐKET !!!!!!!

De ha mi, az elégedetlenkedők  alapvető változást akarunk, akkor nem sopánkodnunk, hanem cselekednünk kel, méghozzá gyorsan!!!

Magyarország, 2012, 09.05.

Üdvözlettel: Kollányi Ferenc, 65 éves, ma még élő nyugdíjas

06 30 408-9830, f.collany@gmail.com

A törvényesített népirtás

A törvényesített népirtás rafinált módszere

Ma megint hallgattam egy rádióriportot, ami  döbbenetes, de sajnos az előző Orbáni gondolathoz nagyon is odaillik. Mégpedig ahhoz, hogy egy korábbi kijelentésében valami olyan hangzott el, hogy ebben az országban tulajdonképpen hat-hétmillió ember is elég.

Hogy ezt a korábbi mondását miért idéztem, annak egyszerű oka van.

Az újabb és immár bevezetett egészségügyi jogszabály, vagy törvény, vagy rettenetes agymenés ( a nem kívánt rész törlendő) most a cukorbetegeket vette célkeresztbe és ellenük is megindult a törvényesített szelektív népirtás.

Hogy miért írom le ezt a morbidnak ható jelzőt, annak a következő a magyarázata:

Bizonyos cukorbetegek, mint azt az egyébként- nekem legalább is - nagyon rokonszenves riportalany, név szerint Bence Rita a „TASZ”( Társaság a Szabadságjogokért) betegjogi képviselője elmondta, nem csak cukorbetegek, de ráadásként még az egyéb betegségektől  sok esetben egyidejűleg szenvedők is bajban vannak, mert  a különböző bajaikra egyidejűleg szedett gyógyszereik miatt, az időszaki laborleletekben a jogalkotók által kívánatosnak tartott és előírt  értékeket a magasságos atyaúristennek sem sikerül produkálniuk.

Mellesleg egy ilyen laborvizsgálatot egy félévben maximum két alkalommal lehet megejteni technikai okokból.

Ezt az összefüggést az éppen aktuális értékeket vizsgáló háziorvos nagyon is jól tudja, ám csak konstatálhatja a törvény szerint nem megfelelő laborértékeket, de a befolyásoló tényezőket nem veheti figyelembe, azaz nincs mérlegelési jogköre, a lehetősége csak a törvényi előírás betartásához van. Pedig tudja szegény, hogy az összetett halmazati betegségekkel küzdő páciens hiába tartja be véres verítékkel az előírt diétát, nagyon jól tudja, a nem megfelelő laborérték miért mutat kedvezőtlen értékeket. Meg kell fosztania a beteget a támogatott korszerű gyógyszer  használatától.

Ezt megtetézem még azzal a közimert szociográfiai helyzettel is, hogy a riportalany által is említett okokból az előírt diétás, azaz az egészséges étrend  a mai átlagjövedelem mellett elérhetetlenül drága, ezért a többség számára elérhetetlen. Persze azok a grémiumtagok, akik ezt a nem kellően átgondolt törvényt jóváhagyták, nem küzdenek olyan napi megélhetési gondokkal, mint az érintettek legtöbbje.

Kíváncsi lennék, vajon ezek az urak a törvénykezés előtt, tartottak-e egy kellő mélységű, a teljes lakosságra kiterjedő országos felmérést, például arról, hány embernek van lehetősége az ideálisnak tekintett egészséges táplálkozáshoz?  Vajon hány család van ma ebben az országban, ahol csak a legolcsóbb, és legsilányabb, legegészségtelenebb és legegyhangúbb táplálékhoz jutnak, és sokszor az idősebbek megtanultak éhezni és csak kétnaponta esznek.

Mert így legalább a gyereknek jut, vagy neki is csak akkor, ha éppen az iskolában vagy az óvodában jut erre lehetősége. Ismerve a tényleges átlagos havi jövedelmet, ami jócskán a KSH adatai alatt van, kifizetve a havi szükséges rezsit – már ha tudják – a maradék éppen csak ara elég, hogy kenyéren és zsíron elvegetáljon a többség a következő fizetésig. Ez még akkor is igaz, ha valakinek lehetősége nyílik valamilyen mellékállásra, mert akkor legalább a rezsivel nem maradnak el

Vajon ezek az urak tudják-e, hogy egy (egyébként többségben lévő) szegény átlagmagyar éléskamrájában mi a szokásos készlet? Hát én elmondanám uraim, Kenyér, zsír, hagyma, krumpli, (azaz burgonya), liszt és só, meg egy kis kristálycukor. Gyümölcsre, friss zöldségre általában nem telik. 

A húsfélék szintén ritka vendégek errefelé, ha netán marad valami lehetőség, akkor a mama vesz egy negyed kiló párizsit, ami mint azt Önök nagyon jól kellene, hogy tudják, hetven százalék vizet és egy rakás tartósítót, élelmiszer színezéket, meg nem éppen emberi tápláléknak való ilyen-olyan nyesedékeket tartalmaz, magyarul a hasznos tápértéke NULLA. 

Ezek után ha még arra is kíváncsiak, hogy ezek a családok, ezek az emberek mekkora havi jövedelemből kell vegetáljanak, vegyék le a jólszabott Hugo Boss öltönyeiket, hogy ne ríjanak ki a tömegből, és nyissák ki a fülüket.

Utazzanak reggelente a buszon, villamoson, a bejárókkal teli vonaton, és figyeljenek. Esetleg menjenek el az állateledeleshez és nézzék meg, hány nyugdíjas öreg ember áll sorban, hogy kutyának való farhátat, csirkelábat, kutyaszalámit, vagy egyéb, még emberi fogyasztásra talán még alkalmas ételféleséget vegyen magának. És utána, ha mindezt látták, menjenek haza, álljanak szembe a saját tükrükkel, köpjék szembe magukat, és ne magyarázzanak ezeknek az embereknek a dübörgő gazdaságról meg a tudatos egészséges táplálkozásról és az egyéb „okos” életvitel javító módszerekről. Ezeknek az embereknek tele van a nemlétező hócipőjük az Önök által hazudott és vizionált szebb jövővel.

És tulajdonképpen az illetékesek ezt nagyon is jól tudják, hiszen ők is itt élnek, csak nem utaznak tömegközlekedési eszközökkel, nem hallják a nép hangját, hiszen az „egy, maximum sofőrrel együtt kétszemélyes” luxuskocsijaikban jó a hangszigetelés, és nem hallatszik be a kinti világ hangja.

Ők ezt ma még  nem érzik a bőrükön, majd csak akkor, ha az elégedetlenség hulláma, mint egy cunami, átcsap a luxusautóik felett.

És elsodorja a nekünk luxusnak számító, magánhadsereggel védett magánbirodalmaikat, de addig, amíg ez az ár el nem jön, még nyugodtan hozhatnak, és hoznak is antihumánus, embertelen rendelkezéseket.

Azzal persze mélységesen egyetértek, hogy azokon csattanjon az ostor, akikben nincs annyi önfegyelem, hogy az orvosi tanács ellenére mértékletesen éljenek, ne igyanak szeszesitalokat, vagy ne dohányozzanak, hiszen e kettő, nopláne ha együtt van jelen, rendkívül megnöveli a rizikófaktort és az ilyen emberekre tényleg kár egy petákot is vesztegetni az egészségügy amúgy is szűkös keretéből. 

De ettől függetlenül a fenti észrevételeim  a saját tapasztalatom szerint nagyon is igazak, bár én könnyű helyzetben vagyok, mert nincs szükségem álruhára, hogy elvegyüljek a tömegben.

Egyébként nálunk egy kicsit nyugatabbra az idős embereket nem a selejtezni való roncsok közé vetik, hanem felhasználják az évtizedeken keresztül meszerzett tudásukat, tapasztalataikat és megbecsült polgárai nemzetüknek, mi pedig mindezeket, mint egy ócska avítt rongyot, kidobjuk a szemétbe.

Még egy apróság, a szegénység, nem közbűntényes kategória, hanem  állapot. Azért mert többségében szegények vagyunk, azért szégyelljék magukat azok, akik azzá tettek bennünket,a gátlástalanságukkal, akik ennek a haszonélvezői.

De a mesterséges elszegényítés, a mások életlehetőségének az elvétele, a fosztogatás és a szabadrablás az már minősített bűntett.

És még valami, ami lényeges, az Orbáni egyeduralom egyfajta „TEOKRÁCIA”, azaz Orbán az „isten” és Semlyén az ő "prófétája", meg Lázár János, meg Rogán Antal, meg Szíjjártó és a többiek az  "aprószentek".

De a Teokrácia csak hangzásában hasonlít a Demokráciára, különben beszélő viszonyban sincs egymással a két fogalom, és ezt napról napra lehet érzékelni.

Azért nagyon kíváncsi vagyok, vajon Semlyén úr és a KDNP díszkeresztényei mennyire vannak birtokában a Bibliai ismereteknek, mert szívesen segítek egy- két idevágó szó szerinti idézettel Ézsaiás könyvéből, nyomatékosan ajánlom figyelmükbe az alábbi idézeteket:

Ézsaiás könyve/ 4:18,20,21,23, / 32:7,8.

4:18: „ Jaj azoknak, akik a hazugság kötelékével húzzák a vétket”

4.20 „ Jaj azoknak, akik rossznak mondják a jót, és jónak a rosszat,  akik fölcserélik a világosságot a sötétséggel, akik fölcserélik a keserűt az édessel”

4.21”Jaj azoknak, akik hősök a borivásban, és azoknak, akik duzzadnak az erőtől, ha mámorító italt kell keverni”

4.23” Azoknak, akik vesztegetés fejében igazságosnak jelentik ki a gonoszt, és akik még az igazságosságát is elveszik az igazságostól”

32:7” A tisztességtelen ember  eszközei  rosszak, a gátlástalan cselekedetet tanácsol, hogy a hazug beszéddel tönkretegye az elnyomottakat, még amikor helyesen szól is a szegény”

32:8”A nagylelkű ellenben nagylekű dolgokat tanácsol, ő a nagylelkű dolgokért száll síkra”

De még számtalan idevágó idézetet lehetne idézni ebből a – sajnos nem mindenki számára ismert – legnagyobb példányszámú műből, ajánlom kötelező olvasmányként, főképp az egyes politikusok számára

Ez az utolsó szó szerinti ítélet szintén ebből a műből való, de ezt alkalom adtán a nép fogja az érintettek fejére olvasni:

„MENE TEKEL U PARSZIN” AZAZ MEGMÉRETTÉL ÉS KÖNNYŰNEK (HIÁNYOSNAK) TALÁLTATÁL!

Magyarország, 2012-09-22

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Jut eszembe...

……….JUT ESZEMBE……

A KÜLÖNBÖZŐ INFORMÁCIÓS CSATORNÁIMON FÜLEMBE JUTOTTAK OLYAN HÍREK, MISZERINT AZ ORBÁN KORMÁNY, ILLETVE A FIDESZ-KDNP HOGYAN AKARJA MEGOLDANI A HITELCSAPDÁBA KERÜLT CSSALÁDOK HELYZETÉT.  MÁR AZ IS TÖBB, MINT GYANÚS VOLT, AHOGY A MAGÁNNYUGDÍJ PÉNZTÁRAKAT „EISTANDOLTÁK” ÉS AZ ÍGY ELCSAKLIZOTT ÖSSZEGET MILYEN CÉLOKRA HASZNÁLTÁK FEL.

EZ MÉG CSAK A  KEZDETI LÉPÉS AZ ÁLLAMOSÍTÁS FELÉ. LELKI SZEMEIM ELÖTT MÁR KEZD KIBONTAKOZNI EGY ORWELLI TÁRSADALOM KÉPE KIBONTAKOZNI. LÁSD PÉLDÁUL A LEGÚJABB AGYMENÉST A SZAVAZÁSI REGISZTRÁCIÓ ÜGYÉBEN.

 AZ AFRIKAI  DIKTATÚRÁKKAL ANALÓG  HELYZET RÉMKÉPEI  KEZDENEK FELRÉMLENI AZ ÁTLAGPOLGÁROK SZEMEI  ELŐTT, SŐT  AZ ÁLLAMSZOCIALIZMUS FASISZTOID  TENDENCIÁJA LÁTSZIK KIBONTAKOZNI, OLY ANNYIRA, HOGY A FIDESZ IDEOLÓGUSAI  ÁLTAL FELESLEGESNEK TARTOTT, ÉS A CINIKUS HAZAI BANKI GYAKORLAT MIATT A  TÖNK SZÉLÉRE  JUTTATOTT TÁRSADALMI RÉTEGET EGY MÁR ELINDÍTOTT PROJEKT ALAPJÁN, EGY PEST MEGYEI (DÉLPESTI) KÖZSÉGBE AKARJÁK „INTERNÁLNI”. A GETTÓBA  SZÁNT CSALÁDOK BŰNE AZ VOLT, HOGY A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI CSŐDÖT A KEMÉNY DOLLÁR-MILLIÁRDOKKAL   KISEGÍTETT BANKOKKAL SZEMBEN, ŐK NEM TUDTÁK ÁTVÉSZELNI.

(AZ CSAK ÚGY MELLÉKESEN ÉRDEKELNE, HOGY BÁRMELYIK HAZAI HITELFELVEVŐ LÁTOTT-E TÉNYLEGESEN AKÁRCSAK EGY SVÁJCI FRANKOT IS, AMIBEN A HITELÉT FELVETTE.

DE AZOKRA A BANKOKRA IS KÍVÁNCSI LENNÉK, AKIK EZT A TEMÉRDEK MENNYISÉGŰ SVÁJCI FRANKOT HAZAI FORINTRA KONVERTÁLTÁK, HOGY KIADHASSÁK HITELKÉNT A MAGYAR ÜGYFELEIKNEK!)

FOLYTATVA A ZÁRÓJEL ELŐTTI GONDOLATMENETET, HOGY MIÉRT? AZÉRT, MERT A BANKOK A SAJÁT ÖNZŐ ÉRDEKEIKET, A  REMÉLT HASZNUKAT ÉS A HIBÁS HITELEZÉSI POLITIKÁJUK KÖVETKEZMÉNYEIT EZEKEN AZ EMBEREKEN AKARJÁK BEHAJTANI, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY A VILÁG ÖSSZ. LAKOSSÁGÁT, AZAZ KB. 6,6 MILLIÁRD FŐT NAGYSÁGRENDEKKEL MEGHALADÓ, TÖBB MINT 1.500 MILLIÁRD DOLLÁR SEGÍTSÉGET KAPTAK CSAK AZ USA-BAN, A NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI HATALMASSÁGOKTÓL ÉS ENNEK A TÁMOGATÁSNAK A „LEVÉT”  IS MI ISZZUK MEG!

PEDIG ENNEK EGY NAGY RÉSZÉT A BANKOK VEZETŐ MANAGEREI SAJÁT MAGUKRA FORDÍTOTTÁK, MINTEGY A JÓL ELVÉGZETT „MUNKA”  JUTALMAKÉNT, MINT AZT NEM EGY PÉLDA MUTATTA ANGLIÁBAN, AMEIKÁBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN IS.

NOS EZT A NEMZETKÖZILEG JÓL KÖRÜLRAJZOLT TENDENCIÁT  KÖVETI   SZOLGAI MÓDON  AZ  ORBÁN  CSOPORT, ÉS AKKOR MÉG FEL SEM MERÜLT SENKIBEN, HOGY MILYEN SZÁNDÉK VEZETTE A TAVALY MEG ÉS BESZAVAZAZOTT ORSZÁGLÓ NAGYJAINKAT AKKOR, AMIKOR AZT MERTE MONDANI AZ EGYIK KORÁBBI BESZÉDÉBEN NÉPÜNK NAGY VEZÉRE, HOGY: -„…. EBBEN AZ ORSZÁGBAN ELÉG LENNE HAT-HÉT MILLIÓS LAKOSSÁG IS”, VAJON MELY NORMATÍVÁK SZERINT LESZ ELDÖNTVE, KI AZ A HÁROM-NÉGY MILLIÓ, AKIKNEK PUSZTULNIOK KELL, KI VAGY KIK MONDHATNAK ÉS MILYEN ERKÖLCSI ALAPON HALÁLOS ÍTÉLETET  EZEKRŐL A „BŰNELKÖVETŐKRŐL”, ÉS EBBEN AZ ÉLETBEN A HÓHÉROKNAK MI LESZ A JUTALMUK, VAJH KI JUTALMAZZA MAJD MEG ŐKET?

LEHET, HOGY A „MINDENHATÓ” BILDERBERG CSOPORT?! VAGY EGY MÉG NÁLUK IS HATALMASABB NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI ÉRDEKKÖR DIKTÁTUMÁT HAJTJÁK VÉGRE, HA EGYÁLTALÁN LÉTEZIK ILYEN? VAGY ÚGY TESZNEK-E MINT AZOK A VASHINGTONI KÉPVISELŐK, AKIK MEGSZAVAZTÁK GEORGE BUSH IRAKI CSAPATLÉTSZÁM EMELÉSÉT, DE CSAK EGY KÉPVISELŐ VOLT, AKI A SAJÁT GYEREKÉT ELKÜLDTE  HAZÁJA „VÉDELMÉRE”, MERT  A TÖBBIEK NEM AKARTAK EKKORA ÁLDOZATOT HOZNI A „HAZA OLTÁRÁN”, MONDVÁN ÁLDOZZANAK A SZEGÉNYEK, MERT NEKIK ÚGY SINCS VESZTENI VALÓJUK?!

HÁT TÉNYLEG ENNYIRE TARTJUK MAGUNKAT?

TÉNYLEG A NEMZETBEN VAN A HIBA, HOGY ILYEN VEZETŐKET ÉRDEMLÜNK, MERT HAGYJUK HOGY EGY ILYEN „HITVÁNY KORMÁNY” URALKODJON RAJTUNK, MINT AZT SZÉCHENYI MONDOTTA EGYKOR?! 

MERT HA CSAK ILYENT ÉRDEMLÜNK, AKKOR EZ RÓLUNK ÁLLÍT KI IGEN CSÚNYA BIZONYÍTVÁNYT, AKKOR EZ EGY NAGY SZEKUNDA, EGY CSÚF BUKÁS, ÉS NEM BIZTOS, HOGY EBBEN AZ „ISKOLÁBAN” ÉVET ISMÉTELHETÜNK. 

IDEJE VOLNA ÉBRESZTŐT FÚJNI, HA ESETLEG MÉG LEHET, HA MÁRIS EL NEM KÉSTÜNK! 

MAGYARORSZÁG, 2011. 08. 31.

KOLLÁNYI FERENC, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Empátia

Empátia

Avagy az együttérzés képessége különböző szempontokból nézve:

-az empátia kifejezést akkor használjuk előszeretettel, ha azt nem nekünk kell elsősorban gyakorolnunk mások felé közvetlen módon. Ez igaz az úgynevezett rokoni kapcsolatokra is.

Manapság minden az „én”-ről, az önérdekek érvényesítési képességéről, szükségességéről szól. A közösségnek bizonyos társadalmakban nincs valós tartalmi jelentése, ez csak egy szó, egy kifejezés, ami általában nem fejez ki semmit. Leginkább azt nem, hogy mit is jelent egy közösség. Itt ma mindenki egy egyed, nem egyéniség, hanem egy csak magához tartozó "nagy egó".

Az összetartozás, az egymásért gondolkodás, cselekvés és tenniakarás legteljesebb hiánya jellemzi a mai magyar „társadalmat”. Pedig kis hazánk előjárói, népünk nagyra hivatott vezetői számtalan alkalommal deklarálják az erre irányuló szándékukat, ámde ez csak ”írott malaszt” maradt akárhány alkalommal.

Amíg tartottak a választási időszakok aktuális ígérgetési rohamai, addig minden önjelölt népvezér társadalmi érzékenységről papolt, kifelé könnyes szemmel, befelé az önmegvalósítás – minimum négyéves - húsosfazekára kandikálva.

Ezt a magánéletben is sikeresen átültette a gyakorlatba az egyébként nagyon leleményes magyar.

Ergo: az empátia nálunk csak akkor érvényes, ha az egyén érzékenysége úgy kívánja.

Ha már mások gondja-baja kerülne elő, hát az legyen az ő bajuk!” Az ő gondjuk nem az enyém miért nem vigyáznak jobban, miért nem tartoznak a szerencsésebbek közé!”

Ismeretes az egyik kozmetikai cég szlogenje… „gondolj magadra”! Azaz, másra még csak véletlenül se, csak te érezd jól magad, ez a fontos, ez ma életünk mottója.

A másik szempont az lenne, hogy érezzük és értjük a közösség értelmét, erejét, lelki és fizikai támaszát, de ez csak KÖZÖSSÉGI ÉLETFORMÁBAN IGAZ.

Egy olyan társadalomban, ahol kizárólag az egyén önmegvalósítása a fontos, ott kizárt az ideális közösségi életforma kialakulása, és ilyen formán az „empátia” kifejezés értelmét és létjogosultságát veszti.

Őszinte bánatomra nem rendelkezem elég tapasztalattal ahhoz, hogy más országokban hogyan működik a dolog, de itt, amint látom sehogy!!!

Azt már tapasztaltam nem egyszer, hogy ismerős emberek úgy gondolták, a környezetük legyen velük empatikus, együtt érző, de ha másoknak lenne erre szükségük, akkor azt már csak lehetőleg nagy távolságból, és egy bizonyos jelképes udvariasság keretei között tudják elképzelni. Ez erősen emlékeztet arra, hogy „…- én szeretem a négereket, de ne kelljen kezet fognom velük, és ne üljenek velem egy asztalhoz!”

Nos ez a módszer nem vezet sehová, nem mesélni kell az emberek egyenlőségéről, az ember emberségességéről, hanem tenni kell érte. 
Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy két dolgot utálunk a legjobban a világon: a rasszizmust, meg a négereket. Ez a nesze semmi, fogd meg jól tipikus esete.

Pedig azt már régen tudjuk, hogy egyszerre nemi életet élni, és mellette szűznek is maradni, (bizonyos technikákat kivéve)  egyelőre nehezen valósítható meg.

Azért a fentiektől függetlenül remélem, hogy ezek a jelenségek pozitív irányba változnak, és utódaink, unokáink talán már egy ideálisabb, erkölcsösebb emberi közeget élvezhetnek majdani életük során.

Bízom abban, hogy nem fogunk sem az emberi, sem a természeti környezetünkben akkora hibákat, károkat okozni, hogy az utánunk jövőknek ne legyen jövőjük!

Amit soha nem szabad elfelejtenünk: - mi nem a természet urai, hanem csak egy része – és ráadásul mégcsak nem is a legjobb, vagy a legszebb része - vagyunk, és ne gondoljuk, hogy azt teszünk a környezetünkkel és környezetünkben, amit akarunk!

Ami az itthoni helyzetet illeti, sajnos nem a legjobbak a kilátásaink a jövőt illetően. Hazánk „elit rétege” és vezető politikusaink az ő szekértolóikkal együtt, csak a saját jövőjük biztosításával vannak elfoglalva, így a választások után a választópolgárra,  a népre már nem jutott idejük. Ez a viselkedési forma, a csak „magammal törődés” követendő példává vált az átlagemberek számára is.

Hányszor halljuk „okos”  felnőtt emberektől  a gyermekeiknek szóló intelmet,” -…. Te csak törődj a magad dolgával  és ne foglalkozz másokkal!”   És ezek az ifjak szót fogadnak az intelem második részének, nem törődnek másokkal, az  első rész viszont már kimarad, de ez természetes is, hiszen mindig az utolsó szavak rögzülnek jobban a fejünkben, és egyébként is van egy természetes „szelekció” vagy mi a fene!

Ez csak egy rövid eszmefuttatás, de ha valami eszembe jut még erről, és fontosnak hiszem, hogy leírjam, később megteszem.

Magyarország, 2011. július. 21

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

A mai magyar valóság dióhéjban

A mai magyar valóság egy kicsi – de nem elhanyagolható - szelete dióhéjban!

Általában mindenkinek ajánlom, aki nem hiszi el, hogy vele is megtörténhet valami hasonló, ha megéri ezt a helyzet-és életkort, és nem viszi el még idejében az ördög. De akkor valószínűleg a TEREMTŐ kegyelméből fog megmenekülni ebből a földi purgatóriumból!

Egy apró megjegyzés, mielőtt nekifognak az írásom olvasásának:

- Vajon elgondolkodott-e már valaki, hogy miért van egyre több embernek szüksége, úgynevezett „pszichiátriai rehabilitációra” ebben az állítólag emberközpontú világunkban?

2011. július első fele óta van „szerencsétlenségem” igen közelről, sőt belülről megtapasztalni nap-nap mellett a hazai piszchiátriai „rehabilitációs” intézmények egy gyöngyszemét, bár én nem pszichológiai okból, hanem egyéb – stroke, hypertónia, vérnyomás-beállítás, stb..- és más összetett belgyógyászati kezelések miatt vagyok itt, egy úgynevezett polimorbid osztályon az állandó lakhelyem szerinti területi illetékesség okán.

Eddigi negatív tapasztalatom elsődlegesen az úgynevezett egészségügyi szakápolók egy nagy részével szemben alakult ki. Hangsúlyozom, hogy az orvosokkal egyelőre hasonló kellemetlen tapasztalataim még nincsenek, és remélem, nem is lesznek!

Azt megértem, hogy az egészségügy napszámosainak teherbírása sem végtelen, de a kényszerből végzett munka, az hogy másutt nincs elhelyezkedési, kenyérkereseti lehetőség és csak a megélhetési kényszer tartja ideig-óráig ezen, az egyébként embert próbáló pályán az ápolók-ápolónők jelentős részét, az a szakmai munka és az emberség rovására megy.

Saját – még működő, és társadalmilag, szociográfiailag igen érzékeny - érzékszerveimmel tapasztalom naponta, hogy az ápolószemélyzet egyes tagjai – tisztelet a kivételnek – milyen emberileg megalázó módon bánnak, az amúgy is kiszolgáltatott emberekkel, akiknek egy része végtagját és további életreményét vesztett, vagy stroke miatt részlegesen testileg és lelkileg is sérült,  magát társadalmilag és a családjában is feleslegesnek érző emberi ronccsá vált.

Akik sokszor joggal érzik úgy, hogy egy ledolgozott és a munkájukba belerokkant életút estéjén mind a család, mind a „társadalom” lemondott róluk, és csak addig voltak „fontosak”, amíg vagy az egyik, vagy a másik fél számára profitot tudtak teremteni.  

Ami csak fokozza az amúgy sem reménykeltő képet, azzal most szembesültem. A mai napon találkoztam olyan ápolónőkkel, akik a lehető legnagyobb ellenszenvvel viseltettek az ápolásukra bízott betegekkel, közben megtudtam, hogy már korábban is eme intézmény dolgozóiként, ámde megfelelő szakápolói végzettség nélkül tevékenykedtek eddig, most viszont ennek hiányát pótolandó, az intézmény továbbképzésre küldte őket, és a szakmai gyakorlati időt is itt „dolgozzák” le, kellően negatív hozzáállással.

Tudom, az egészségügy nehéz helyzetben van, a dolgozók, orvosok, szak-és nem szakszemélyzet mélyen alul fizetett. Hazánk kinevezett vezetőinek el kellene gondolkodniuk a pénzügyi lehetőségek megfelelő átcsoportosításán, főleg azt a már évtizedes tényt ismerve, hogy Európa egyik - ha nem - a legbetegebb nemzete vagyunk.

És ez nem feltétlenül a „köznép” hibájául róható fel, ebben vastagon sárosak a munkáltatók, élelmiszer gyárosok és kereskedők, sőt a gyógyszergyárak, a lobbyérdekek is. Ha elérhető áron egészségesen táplálkozhatna az átlagmagyar, nem kényszerülve például egy sor ilyen-olyan semmit érő káros hatású készítményre, agyonkozmetikázott és kemizált emberi tápláléknak mondott, ámde látszólag olcsó élelmiszerre, nem kellene gyógyszerfogyasztó nagyhatalommá válnunk.

Nézzünk szét az átlagéletkorok mezőnyében, vajh a fejlődésünkre oly büszke vezetőink szerint hol foglalunk helyet?! Miért nem tudunk és akarunk megálljt parancsolni a lobbyérdekeknek, kinek-kiknek áll érdekében a gátlástalan harácsolással kéz-a kézben járó emberpusztítás?!

Eszembe jutnak HOFI GÉZA örökérvényű és szomorú sorai, a „Kiöregedett vadászkutya” dala, a máig aktuális és nagyon tanulságos mondanivaló hallgatása közben.

Lehet, ezek között az emberek között nem mindenki tett meg minden tőle elvárhatót a szép öregkor elérése és az emberhez méltó élet befejezése érdekében, de vajh ki mondhatja el ezt magáról maradéktalanul, kellő önkritika nélkül.

Talán népünk parlamentben pöffeszkedő, szemforgató és kellően álszenteskedő képviselői, akik szerint az nem is ember, aki harminc éves korára nem gondoskodott gyermekei milliós vagyonáról?!

Idézet (még) szabadon Lázár Jánostól, az eléggé elhíresült és nem is tudom kit képviselő (36 éves!)„úrtól” Vajon hány húszon-harmincvalahány éves képviselő végzett valami érdemi szellemi, vagy fizikai munkát felsőfokú tanulmányai után, mielőtt „hivatásos” vagy más néven megélhetési politikus lett?!

Vajon hány, ma a politikából fényesen „tengődő” egyén végezte az egyetemi- főiskolai tanulmányait az átlagemberek költségén még az „átkosban” és most is?!

A privatizálásnak nevezett szabadrablás haszonélvezői, az „eredeti tőkefelhalmozás” során létrejött fosztogatás gátlástalan iparbárói, rablólovagjai, oligarchái és celebjei most valószínűleg nagyon elégedettek magukkal.

Ezt a jelenséget anno, még az „átkosban”a magyar történelemkönyvek is oktatták, mint a kapitalizmusnak, a csak rá jellemző sajátos tulajdonságát, tehát ha mást nem is, de az ehhez szükséges technikát a kalmárkodásra, úgynevezett „ügyeskedésre”, csibészségre fogékony, a mindenkori politikai elit talpát nyalni hajlandó „emberek” jól-rosszul, de elsajátították.

Ennek is van elég történelmi háttere, tessék csak a nagy francia forradalom későbbi kibontakozására és következményeire gondolni. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” magasztos és hangzatos, ámde igen álságos ideológiája hajlamossá teszi az embereket a feledékenységre, és az adott „hősi korra” egyfajta megbocsátóan könnybelábadó szemmel tekintünk, pedig belül érezzük… Megint átvertek bennünket, de nem kicsit!!!

Megint sikerült hülyét   csinálni  a népből!!!

És a politikai illetve „társadalmi” elit dehonesztáló, lefitymáló, lebecsmérlő viselkedése, a rájuk követendő példaként tekintő köznép képviselői iránt, nagyon megosztó és szégyenletes példát mutat a társadalom minden rendű és rangú tagjának. Ezt a „tanítást” azután szorgalmasan követik kicsik és nagyok, gyerekek és fiatalok, a ma még állásban lévők és félig- meddig egészségesek. Egyre nagyobb és mélyebb szakadékok-árkok tátongnak a társadalmunk minden régiójában. Eljött a nem várt szörnyű kor, ember- embernek farkasa lett, és csak a legkegyetlenebb, legkíméletlenebb egyedek illetve csoportok maradnak „életben”.

Az emberi értelmet, tudást, humanitást, szellemi és morális felemelkedést prognosztizáló humanista  gondolkodók, filozófusok vagy nagyot tévedtek, vagy saját kardjukba fognak dőlni, ha még lesz nekik és esetleg nem azzal fogja-e a „hálás utókor” hátbadöfni őket.

Nagy valószínűséggel egyes humanista bölcsek már most is forognak sírjukban, de ez a nagybecsű és kellően gátlástalan utókor büszke nemzedékét egy cseppet sem zavarja, és – az egyébként igen hiányos és felületes - „műveltségét” fitogtatva elég helytelenül és pimasz módon még idézni is meri őket, ezzel is igazolandó önön tettük látszólagos igazságát és jogosságát. Így legitimálják a legnyilvánvalóbb gaztetteket is. Az egyik legnagyobb baj, hogy az eddig ismert történelem során a „NÉP” soha nem tanult az időközi leckékből és a nagy hangú öntömjénezéseknek mindig engedtek.

Ezt most egy kis szójátékkal „önsemjénezésnek” is nevezhetném, de ez a jelenség nem kimondottan lokális, helyhez kötött, ezért e szójáték kissé sántít, bár ha jobban belegondolok a hamis prófétákról, a hamisságot igazságnak feltüntetőkről, a népet nyomorgatókról és fejüket magasan hordókról szóló, az ÓSZÖVETSÉG által idézett próféták könyvét, a magyar kereszténydemokrata néppárt jeles vezetőinek, képviselőinek ismerniük illene.

De a Bibliát nem is ismerik, csak hordják magukkal az éppen aktuálisan kötelező társadalmi magamutogató istentiszteleti parádékon, mint valami esernyőt, bár egy újabb „özönvíz” esetén ez vajmi keveset fog rajtuk segíteni! Nem mintha én a teológia doktora lennék, de határozottan úgy gondolom, az emberiség egyik legrégibb és legtöbb kiadást megért írásművét a mai emberek is tanulsággal forgathatnák olykor-olykor!  Úgy látszik, ez „von haus”, kimaradt a tanulmányaikból.

Azokat az” apróságokat” már meg sem említem ezek után, hogy vajh mi a miniszter, vagy a celebritás eredeti jelentése, sokan ezt már nem is tudják, akik meg tisztában voltak-vannak vele, villámgyorsan gyógyíthatatlan „amnéziába” estek.

E sorokat ajánlom, a gyermekeimnek, unokáimnak, Matchnak, és mindazoknak, akik hajlandóak egy kis időt áldozni arra, hogy a nép,

 „az istenadta nép” jövőjén elgondolkodjanak a saját életükkel együtt szerte a nagyvilágban!!!

Üdvözlettel.:Kollányi Ferenc.

E-mail: f.collany@gmail.com

Mobil: 06 30/408-9830,

:Pomáz-Kiskovácsi 2011-07-12

Az utókezelés rákfenéje...

Az utókezelés,a  pszichológiai gondozás, és a mai  módszerek egyik rákfenéje

A hazai lélektannal, pszichológiával, utókezeléssel foglalkozó szakemberek legtöbbje szélmalomharcot vív a mai korunk társadalmi jelenségeivel, legalábbis nálunk!

Hogy más országokban, földrészeken hogyan küzdenek meg a szakemberek a hasonló problémákkal, milyen lehetőségeik vannak az esetek kezelhetőségét, eredményes gyógyítását illetően, arra vonatkozóan nem rendelkezem információval, de valószínűnek tartom, hogy az anyagi, társadalmi lehetőségek ott is az adott országok gazdasági, társadalompolitikai helyzetétől függenek.

A jóléti társadalom egyes országaiban az alkohol és a kábítószer fogyasztás, valamint az ezek következtében kialakuló problémakör nem ugyanannak a jelenségnek a következménye szerintem, mint ami a náluk. Szegényebb országokban (például hazánkban) a káros jelenségek gyökerének más mutatkozik.

Kétségtelen tény, hogy az „eredmény” tekintetében ugyanoda jutunk, de az eredő, úgy tűnik, más alapokból táplálkozik.

A jóléti társadalmak dekadens viselkedése elsődlegesen a kimeríthetetlennek tűnő jómódból fakad, hogy bármit megtehetnek, a gazdagságukat, jólétüket nem fenyegetheti semmi.

Ez a tudat felelőtlenné, szociálisan érzéktelenné teszi e társadalom jólétben élő csoportjainak jelentős részét, és eltávolítja, elkülöníti őket a náluk lényegesen rosszabb körülmények között élőktől.

Kialakul a magas életértékkel és lehetőségekkel bíró elit köre, a fogyasztói társadalmi oligarchia, szemben az őket kiszolgáló, a tárgyiasult fogyasztási cikkeket és eladható-megvehető értékeket termelő, előállító, többnyire minimális, vagy éhbérér dolgozó emberek millióinak tömegével.

Ez egy nagyon veszélyes szembenállás, ami előbb-utóbb átbillen egy ma még mesterségesen szintentartott egyensúlyi ponton!  Egyfajta evolúciós időzített bomba, aminek a működésbe lépése kiszámíthatatlan, és akkor alighanem egy nagyméretű társadalmi robbanás következik be.

Ha ehhez még a a dominóelv is érvényesül, akkor ez akár világméretűvé is válhat.

De ezt a jelenséget egy nagy bizonytalansági faktor is jellemzi, mint ez  Mark Buchanan az „Itt és Mindenütt” című könyvéből, is ismert „homokjáték” alapján feltételezhető. Ezt az elméletet egy háromtagú egyetemi New Yorki kutatócsoport dolgozta ki.

Név szerint Per Bak, Chao Tang és Kurt Weisenfeld elméleti fizikusok kezdtek bele egy kísérletbe, aminek a lényege az volt, hogy az egymásra szemenként szórt homokszemcsék, alkotta kúp alakú halomban vajon mikor melyik homokszem fog egy lavinát okozni, ami az addigi halmot lerombolja, azaz egyfajta „földrengést, földcsuszamlást” fog előidézni.

A kísérlet többszöri megismétlése sem hozta meg a bizonyosság tudását, a mai napig nem lehet előre látni, vajon melyik lesz az a „homokszem”, amelyik az úgynevezett "kritikus állapotot" fogja előidézni, magyarra lefordítva, nem tudhatjuk, mikor és mitől következik be az a pillanat, aminek a következményeit már nem lehet megakadályozni

Szinte visszaköszönni látszik a történelmi Róma bukásának ok-okozati összefüggése, és mint a történelemből ismerjük, egy hosszú sötét időszak következett be az emberiség történetében. Persze ennek az indoklása is tulajdonképpen ma már ekkora időtávlatból csupán spekulációnak tűnhet.

A jóléti társadalmakkal szemben, nálunk sem az ország gazdasági helyzete, sem a politikai szándék, a társadalmi akarat, nem igazán ad lehetőséget ezeknek a problémáknak a valóságos megoldására.

Ideig-óráig a kezelések, a gondozás időtartamára adnak egyféle védőhálót, vagy legalább is egyfajta látszólagos védettséget a rászorulóknak, de amint kikerülnek az érintettek ebből a körből, szembekerülnek a kinti világ jelenségeivel, az életterek beszűkülésével és a velük szemben megnyilvánuló társadalmi ellenségesség feszültségeivel.

Aki nálunk pszichológiai terápiára, rehabilitációra szorult egyszer, azon rajtamarad a bélyeg, bekerül egyfajta nyilvántartási rendszerbe, és attól fogva az úgynevezett normális, kinti társadalom mintegy leprásként kezeli őket, egy kalap alá véve őket a különböző stádiumú, és okú esetekkel.

Ennek az a veszélye, hogy aki visszafordítható lenne, az is bele fog süllyedni abba a mocsárba, ahonnan a szakemberek „szeretnék” kivezetni őket.

A nincstelenség, távlattalanság, esélytelenség, a „már nincs ránk szükség” érzése nem orvosolható írott malaszttal, hangulatjavító szerekkel, tudattompító módszerekkel, vagy az agyműködést ideig-óráig befolyásoló elektrosokkokal.

A társadalmi összefogás, a közösségi tudat, a segíteni akarás és tudás, a mindezek mellé rendelhető anyagi, gazdasági források, eszközök nélkül ebben a körben nincs előre lépés.

De ezzel az illetékes szakemberek már hosszú évek óta tökéletesen tisztában vannak, viszont nincs megfelelő eszköz a birtokukban. 

Mintha az aktuális politikai hatalom gyakorlóinak eleve nem is lenne érdekük ennek az áldatlan állapotnak a megváltoztatása, a szándékos félrekezelésekről már nem is teszek megjegyzést, hiszen nem is egy alkalommal bizonyosodott be, hogy egyéni érdekek miatt egyes lelkiismeretlen "szakemberek" a laza jogszabályokat kihasználva, visszaéléseket követtek el, vagy a család kérésére, vagy bizonyos politikai érdekek miatt, az általuk kezelt „betegek” rovására.

A pszichológiai edukációs kezelések, beszélgetések, a csoporttagok előtti,  a személyiségüket nyomasztó kibeszélések,  megnyílások, az ideig-óráig tartó látszólagos lelki megkönnyebbülés, a különböző terápiás célú közösségi foglalkozások is csak addig mutatnak némi javulást az egyénekben, amíg nem szembesülnek újra a „kinti világ” farkastörvényeivel.

Ugyanaz a képlet, mint a hangulatjavító gyógyszerekkel, ha egy adag kimarad. Nincs természetes mód a lelki egyensúlyi állapot fenntartására, illetve kibillenti azt a mesterséges állapotból.

A valamikori családmodell megszűnt! Nincs helyette sem jobb, sem más megfelelő humánus módszer, ami a magukról gondoskodni nem tudó egyedeket, vagy az aktív munkára már nem képes időskorúakat megfelelően ellátná, pedig életük túlnyomó részét munkával töltötték, s ha csak a saját hasznukra dolgoztak volna, valószínűleg nem szorulnának segítségre, öreg korukra sem a gyermekeik, sem az állam részéről.

Ha nagyon „realistán” fogalmazok, akkor ez annyit jelent a mai nyelven, hogy akiből, akitől már nem profitálhatok gazdasági többletet, hát az feleslegessé válik. Ez az „egy rókáról minél több bőrt lehúzni” tipikus esetére hasonlít, a dögöt meg majd megeszik a varjak!

Ezzel a durva racionalizmussal egyelőre nem tudunk mit kezdeni, még nem találtunk megfelelő, humánus alternatívát. De mintha nem is akarnánk.

És ez az éremnek csak az egyik oldala:

A másik a fiatal, vagy fiatalabb korosztály, akik előtt nincs életpálya modell, ami élhetőbbé tenné számukra az életet. A különböző, szükségtelennek tűnő képzések alkalmazhatatlansága, a túl, vagy alulképzés miatt jelentkező egyre nagyobb munkanélküliség csak fokozza a társadalmi feszültségeket és növeli a kezelésre szoruló kedélybeteg, depressziós, kábítószer-fogyasztó, vagy éppen az alkoholizmusba menekülők számát, ahonnan csak nagyon kis százalékuk számára van visszaút, ha egyáltalán létezik ilyen.

Az ésszerű, és a jelenlegi földi népesség el-és fenntartásához szükséges, kellő mennyiségű munkánál sokkal többet dolgozunk-dolgoztatunk.

Ez a fogyasztói társadalom torz értékrendje, és az egyes emberi csoportok érdekeltségi szempontjai miatt alakult így ki.

Erre még rátett egy „lapáttal” a liberálisnak mondott kapitalista szemlélet, a látszólagosan szabad, ámde gyakorlatilag protekcionista alapokon működő piacgazdaság, és az áldemokrata ideológia, amikor demokratikus elveket hangoztatunk, de diktatórikus módszerrel, parancsuralommal irányítjuk az adott társadalmakat, nemzeteket, esetleg földrészeket, ahol mindig egy szűk létszámú csoport akaratának és érdekeinek rendeljük alá a többségi érdeket.

Mint minden rendes éremnek, ennek is van egy „harmadik” oldala, ez, pedig egy akaratlagosnak is mondható, szinte tudatos szemben állás, a gyógyítás szándékával!

Amikor az egyén valamiképpen arra a megállapításra jut, hogy a jelenlegi helyzete bizonyos fokig kényelmes, önerőből még külső segítséggel sem képes, és nem is hajlandó a mai helyzetén változtatni. De akkor még társadalmilag optimális viszonyok között sem lehet eredményes a terápia. Ez viszont már morális probléma, és az egyén torz morális értékrendjére utal.

Az értékrendek eltorzulása elsősorban egy, a társadalomban kialakult szemléletváltás, vagy ahogy mostanában divatosan mondják, paradigmaváltás.

A csak haszon és anyagelvű értékrend nem csak a fizikai világban, de az erkölcsileg általánosan elfogadott (de legalább is deklarált) síkon is jóvátehetetlen következményekkel járhat.  Sajnos ez a tendencia ma egy világméretűnek tűnő trend, ami nem biztos, hogy ideális irányba sodorja az emberiséget

Nos ilyen messzire lehet eljutni a hazai pszichiátria jelenlegi helyzetéből kiindulva a továbbgondolás útján. Tulajdonképp messzire vezet az út, de érdemes lenne ezen elgondolkodniuk azoknak, akiknek módjuk van a helyzet jobbítására.  Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így.

Magyarország, 2011. 08. 12.     Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Egy kis közgazdaságtan...

EGY KIS KÖZGAZDASÁGTAN

 A kényszerpályára tett  szegénység

A magyar lakosság azért élt a devizahitelek nyújtotta lehetőségekkel, mert nyugat-európai értelemben véve szegény. A hitelezés márciustól való korlátozása nem kezeli érdemben a problémát. Csak az alacsony infláció nyomán emelkedő reálbérek ösztönözhetnek takarékosságra, kormányzati intézkedések nem.

1,7 millió devizahiteles van ma Magyarországon. Számukra katasztrofális volt, amikor a forint/euro árfolyam a 247 forintról fölment 312 forintra. Devizánk gyengülése miatt többszázezer ember került a fizetésképtelenség határára. Március elejétől hatályos az a kormányrendelet, amely úgymond véget vetne a felelőtlen devizahitel nyújtásnak és igénybevételnek. A közvéleményben az a kép alakult ki, hogy a devizahitelek rohamos terjedése a felelőtlenül hitelező bankoknak és a felelőtlenül kölcsönt felvevő lakosságnak „köszönhető”..

 Nincs-túlfogyasztás

A bankok miért adtak devizahitelt, és a magyar lakosság miért vette ezt igénybe előszeretettel a forintalapú hitel helyett? Nos, mindkettő kényszerhelyzetben volt, és nem jószántából cselekedett így. Először is miért nem takarít meg a magyar lakosság? Azért, mert nem tud. Nyugat-európai értelemben a magyar lakosság 80 százaléka szegény. Azért szegény, mert a magyar munkavállaló a teljesítményéhez képest erősen alulfizetett. Míg az egy főre jutó GDP terén hazánk az EU-27-ek átlagának 60 százalékát éri el, addig a bérszínvonal eme átlag egyharmada alatt van. (Ez a két mutató egyébként romlik: öt évvel ezelőtt a két arány 62 és 42 százalékos volt) Nem igaz tehát a „tücsöknemzet” mese, a jövőjét fölélő, „túlfogyasztó” magyar lakosságról.

Ebből a bérszínvonalból a magyar lakosság nem tud tömegével megtakarítani. Ezért kényszerült rá, hogy hitelt vegyen föl gépkocsi vásárlásra és főként lakásvásárlásra. Ez tehát kényszerhitel.

Ha volt alternatív lehetőség, miért ne választotta volna a lakosság az alacsonyabb kamatozású devizahitelt? Ebben benne volt a kormányzati és jegybanki felelős monetáris politikában való bizakodás, kimondva, kimondatlanul.

A kisember, de még a kereskedelmi bankok vezetői sem számítottak ekkora kormányzati és jegybanki felelőtlenségre, mint amit Magyarországon tapasztaltunk az utóbbi másfél évben: 247 forintról 312 forintra ment föl az euró ára. Igaz, közben visszament az árfolyam 270 forint körülire, de az is jelentős árfolyamveszteség.

A forint árfolyamát meg kellett volna a jegybanknak idejében fogni.

A kereskedelmi bankokat sem lehet hibáztatni, hiszen szintén kényszerhelyzetben voltak, amikor a magas infláció miatt irreálisan magas kamatú forinthiteleiket a lakosság egyszerűen képtelen volt fölvenni. Ne feledjük el, hogy a bankár számára a pénz ugyanolyan áru, mint a termelő és kereskedő számára az autó, vagy a fogpaszta: ha meg akar élni, a pénzt bizony értékesítenie kell. A hitelképesség vizsgálatát pedig azért nem lehet rajtuk számon kérni, mert a magyar lakosság jövedelmi helyzete mellett a hiteligénylők döntő részét ilyen alapon eleve ki kellett volna zárni.

A mostani kormányzati intézkedés megint a felszínt kapargatja, afféle megkésett pótcselekvésként, és természetesen nem is jelenthet hosszú távú megoldást.

Erős-e-a-forint?

Erősen vitatható, hogy a forint túlértékelt lenne. A fogyasztói kosárhoz képest biztos nem, most közel van a vásárlóerő paritáshoz.

De nem ez a fontos, hanem az időbeli tendencia.

A forint árfolyamának gyengülése azonnal inflációs nyomást eredményez, mert a magyar gazdaság importfüggősége technikai jellegű. A nyersanyagot, energiahordozót, alkatrészt be kell hozni akkor is, ha megdrágul. Ha meglódul az infláció, emelni kell az irányadó kamatlábat, hiszen a reálkamatláb nem lehet negatív. Egyetlen százalékpontnyi kamatlábemelés ma kb. 140 milliárd forinttal rontja az államháztartás egyenlegét. Két százalékpont kamatlábcsökkentés (ami az infláció csökkenésének függvénye) már fedezte volna a 13. havi nyugdíj 220 milliárdos összegét. Ebből is látszik, hogy merre van a kitörés útja: következetes monetáris szigor, erős (nem inflálódó és nem leértékelődő) forint. És nem megszorítások. Mellesleg a nyugdíjas ezt a 13. havi nyugdíjat elköltötte volna a piacon, ebből nőtt volna például az agrártermelők, a kereskedők bevétele, ami áfa-és szja-bevétel növekedést eredményezett volna a költségvetésben, vagyis egy jelentős része visszafolyt volna oda.
A forint árfolyamán lehet vitatkozni, de a tendencia a lényeges: ha erősödik, az antiinflációs hatású, ha gyengül, az inflációs hatású.

Márpedig az infláció kárvallottja többek közt az államháztartás, valamint a bérből, fizetésből-élő-kisember.

Az-infláció-gátolja-a-szerkezetváltást

A magas infláció elfedi a gazdaság beteg gócait, az alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget tud bezsebelni, és ezzel továbbhárítja rossz költséggazdálkodásának következményeit a fogyasztóra, túl tud élni. Nem következik be a schumpeteri „teremtő pusztulás”, az ország erőforrásai rossz allokációban működnek. Vagyis az infláció konzerválja az elavult gazdaságszerkezetet. Már szinte komikus élményem, hogy egy egyetemi közgazdasági tankönyvben azt olvastam, miszerint az infláció segíti a szerkezetváltást, mert úgymond a jók jobban tudnak árat emelni, mint a kevésbé jók. Nos, a piacgazdaság arról szól, hogy a jók jobban tudnak árat csökkenteni, mint a kevésbé jók.

A megoldás: reálbér-növekedés Bármilyen meglepően hangozzék is a hazai főkönyvelői közgazdaságtan emlőin nevelkedett mai közgazdanemzedék számára, de a megoldás a reálbérek és reálnyugdíjak fokozatos, megfontolt emelése lenne, illetve lesz, ha szakítunk dogmáinkkal, és végre áttérünk a racionális gazdaságpolitika útjára. Akkor majd fog megtakarítani a magyar lakosság, nem kell külön „ösztönözni” rá.

Mert megtakarítani, kérem csak tisztességes jövedelemből lehet.

Ami a reálbér-és reálnyugdíj emelést illeti, nem a nominálemelés a megoldás, hanem az infláció leszorítása, a pénzstabilitás megteremtése.

Az infláció a legalattomosabb „makromutató”, nem tűnik olyan húsbavágónak, mint a munkanélküliség például. Észrevétlenül, „sunyi módon” apasztja el a kisember jövedelmének vásárlóerejét, szegényíti el, vagy taszítja deklasszáló nyomora családok tömegeit. Alattomos, mert észrevétlenül fejti ki hatását, és negatív eredményei akár évtizedeken át egy nemzetgazdaság elavult makroszerkezetének konzerválását teszik lehetővé. Nem véletlen, hogy a nyugati közgazdaságtan már évtizedek óta az egyes számú közellenségként kezeli az inflációt, megelőzve a recesszió és a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlyra törekvést is.

Válságmentes időben a pénzkiáramlásnak a GDP-hez kell igazodnia, mégpedig nem közvetlenül a vállalkozói oldalon, hanem a béreken, a fogyasztáson, vagyis a piacon keresztül.

Válság  idején ez annyiban módosul, hogy a reáljövedelmek, megőrzésére kell törekedni, a válság reálgazdasági hatásának mérséklése érdekében. Egyensúlyra törekedni válság idején, ahogy ezt kormányunk most teszi, ellentmond minden  józan észnek.

Az adóvágás nem csodaszer

A meggondolatlan, túlzott, idő előtti adó-és járulékcsökkentés súlyos egyensúlyi zavarhoz vezethet, mégpedig azonnal, hiszen a várt pozitív hatások esetleges jelentkezése csak jelentős időeltolódással realizálódhat. Emlékeztetnék rá, hogy hasonló jelenséget láttunk 2005 után, amikor a Gyurcsány-Kóka kormány pénzügyileg megalapozatlan, meggondolatlan autópálya-és metróépítési programba kezdett, abból kiindulva, hogy majd az autópályák hozzák a tőkét és a fellendülést. Ez borította az államháztartást egyetlen év alatt, 2006-ban 3400 milliárd forinttal „szaladt el” az adósságállomány, kezdődött el a kapkodás, melynek eredménye lett az új IMF-hitelkeret. (Ennek már semmi köze az Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány korábbi béremeléseihez.)

Kell-e a magyar gazdaságot külön növekedésre serkenteni, ilyen-olyan intézkedésekkel, pl. adócsökkentéssel? Nem kell, nem is szabad. Egy alacsony bázisról induló gazdaság, ha a fenntartható fejlődés útjára állt, természeténél fogva magasabb növekedési ütemet fog produkálni, mint a nála jóval fejlettebbek.

Ellenben sokkal nagyobb gondot kell fordítani az ország gazdaságszerkezetének hosszú távú átalakítására. Ezt nem lehet a „majd a piac, majd a magántulajdon megoldja” jellegű vajákos ráolvasásra bízni, ahogy mi tettük 1990 után.

Sajnos azt látom, hogy a mostani Matolcsy féle rögtönzésnek tűnő kapkodások nem a jó irányba viszik az ország szekerét, és a sértődős „nagyfiúk vagyunk már” szerep eljátszása nem arat osztatlan elismerést az EU.  irányvonalát  meghatározó vezetők körében.  Lehet egy ideig nagyhangú, méltatlankodó kijelentésekkel kikérni magunknak az úgymond „külső beavatkozást” saját belső ügyeinkbe, de nem szerencsés a jóindulatú, segítő szándékú figyelmeztetésekre – lásd például a médiatörvényt, alkotmánymódosítást   érintő  külföldi bírálatok sorát - sértődöttséggel reagálni.

Ki kellene találni végre a szereptévesztés bűvköréből. A mindenkori kormányzó pártoknak meg kell érteniük: - nem értük van az ország népe, ők vannak értünk!  Ezt  nem  szabadna  elfelejteniük „felelős” politikusainknak.

Magyarország, 2011.09.01.

Kollányi Ferenc 06 60 30/408-9830,  e-mail: f.collany@gmail.com

Történelmi áttekintés a magam módján...

Egy kis törtétnelmi áttekintés a nmagam módján és kissé tréfásan

„Dióhéjban”

Sokszor töprengtem és töprengek ma is, mik voltak az előzmények, hogyan látom én az eddig megszerzett ismereteim, valamint az ezekből leszűrt gondolataim alapján a történelmünk és a környezetünk alakulásának miértjét, mi vezethetett a világban és a szűkebb környezetünkben – jelesül Európában – az elfoglalt helyünkhöz a nemzetközi értékrendben.

Az általam tapasztaltak alapján a rólunk kialakult kép nem teljesen egyértelmű, mintegy 70 %-ban negatív, bár inkább a tudomány területén tevékenykedő egyének és az egyszerű kétkezi, dolgos emberek - mint egyének - megítélése esetében pozitív. Sajnos politikusaink és az úgynevezett elit osztályba tartozók esetében ez már távolról sem mutat ilyen kedvező képet. 
Ráadásul a mai politikai elit által mutatott jegyek nem adnak okot a derűlátásra. A mai politikai elit alatt a több mint százötven éve regnáló, különböző rendű és rangú, mindenféle színben játszó politikai bábszínházi szereplőket értem. 
Egyes politológus-társadalomtudós, szociográfusok a mai széles társadalmi rétegek frusztrációját és az ebből fakadó negatív általános hangulatot Trianonra vezetik vissza, hiszen vesztesnek lenni nem éppen kellemes tudat. Ehhez járul még az egyes társadalmi osztályok eltűnése, (lásd. Polgári középosztály), a meglévő rétegek egyre nagyobb arányú leszakadása a mélyszegénység irányába, a minimális felemelkedési lehetőség reménye nélkül. 

A mai politikai elit egy jelentős része egyrészt szociálisan érzéktelen, másrészt egy hangadó része mindezt meglovagolja egy nagyon erős populista handabandázással, mert ellenségkép kell, hogy a belső problémákról eltereljük a figyelmet, tehát az általános közellenség szerintük a nyugateurópai hatalmi elit, mert elvették tőlünk az országunk kétharmadát és ezzel anyagilag és gazdaságilag a csőd szélére, kergettek bennünket. És mint ahogy mostanában hallom, a hazánkat sújtó idei recesszió is az átkos nyugatnak köszönhető (legalább is Matolcsy és Orbán meg a kritikátlan sleppje szerint). Nos ideje lenne felébredni, amíg nem késő!!! De erről majd később, ezt most hagyjuk,

Nos, kezdjük az elején, csak szépen, sorban.

Nem tudom, közismert- e az a tény, hogy még Attila idejében, amikor az a bizonyos döntetlenre végződött a Catalaunumi Aetius kontra Attila féle mérkőzés zajlott, a visszavonuló hun hadtestek közül az egyiknek annyira megtetszet az egyik kies svájci  völgyecske, hogy több mint ezer évig békés, ,  éldegéltek a világtól oly annyira elzárva a világtól,  hogy be senkit nem engedtek és aki mégis valahogy betévedt hozzájuk, azt többé ki nem engedték. Ebbe a völgybe ezer évig út sem vezetett, az ezerötszázas évekig, legalább is a környékbeliek nem ismerték az ott élőkön kívül. Ezt a völgyet ma is „Hun” völgynek hívják  Svájcban, és bár az őslakosokkal jól megfértek, az echte svájciak mégsem szívlelték a jövevényeket, barbároknak tartották őket, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korabeli európai „urakkal” ellentétben a „barbár” Attila több nyelven beszélt, írt és olvasott, míg a magukra oly büszke európai "barlanglakó" urak legtöbbje még a nevét sem volt képes odakaparászni a fóliáns aljára, erre külön házideákot tartottak.

Mielőtt tovább mennénk, nem árt ezt tudni. Nos ennyit elöljáróban az akkori művelt Európáról, és most nézzük hogyan is festett ez az elit klub.

Nagy tisztelettel megemlítem, hogy az Európai „Klubtagságért” már jóval az 1990-es évek előtt volt Magyarországról jelentkező, az illetőt ma úgy ismeri a történelem, hogy Ő volt az államalapító, Szent István. Ő ismerte fel először, hogy nem kapunk polgárjogot Európában, ha nem próbáljuk a „klub” társasági normáit magunkévá tenni, hiszen a „kalandozó”, vándorlegeltetéssel és szabadrablással foglalkozó, csak „magyarok” gyűjtőnévvel illetett rablóhordák, garázdálkodásait egy rövid ideig eltűrték az akkor már viszonylag konszolidált társadalmi formákban élő nemzetek, de nem sokáig.   
Mellékesen jegyzem meg, hogy az angol nyelvben hangzása miatt nagyon könnyen összetéveszthető a „hungry” és a „Hungary” szó, az egyik éhes csavargót jelent, a másik vagyunk mi! (Ez valószínűleg nem a véletlen műve!!!)

Augsburgnál az akkor már szervezett egyesített haderők alapos leckét adtak a puszták rablólovagjainak, és István megértette, hogy alapjaiban át kell alakítani az addig laza törzsközösségben élő, nagyon is öntörvényű népcsoportok életét. Szigorú törvények korlátai közé kell terelni a renitenskedőket, és hogy szalonképessé tegye a nem éppen baráti hétvégi zsúr közönségére emlékeztető kissé modortalan törzsi lófőket és főembereiket, alapos tisztogatásba és népnevelésbe kezdett. Ezt megtetézendő, Isten földi helytartójától, magától a pápától kérte a szent koronát és áldást az uralkodására, jelezve a sámánok népének, hogy az általuk ismert istenségnél erősebb és hatalmasabb ISTENTŐL kapta a jogot a felettük való hatalom gyakorlására, és aki ennek ellenszegül az a hatalmas ISTEN ellen cselekszik, ennek, pedig a következménye a vétkesre nézve nem lehet kétséges,  HALÁL!

Ettől kezdve nem tett különbséget rokon és nem rokon között, könyörtelenül betartotta és betartatta „klubtagsággal”vállalt kötelezettségeit, oly annyira, hogy az Európai uralkodóházakhoz kötendő tagságát is megerősítette Bajor Izabellával történt frigyre lépésével.

Továbbá előrelátását igazolta az a tény is, hogy felismerte a törzsek letelepítésének és az akkori kor mezőgazdasági és iparos tevékenységeinek fontosságát, a szükséges, iparhoz értő emberek betelepítését, így kerültek letelepítésre szász és olasz családok is, - csak meg kell nézni a „Magyarországi családfák története” című kiadványt - hiszen aki helyben dolgozik a mindennapi megélhetésért az nem ér rá csavarogni és mások tulajdonát elvenni. István ideje előtt ott voltak a kellemetlen példák, Bizánc, Szentgallen, és az útba eső egyéb települések fosztogatásai, akik nem éppen a magyarok „áldásos” tevékenységeit foglalták mindennapi imájukba, és erősen rontották az éppen „klubtagságért” folyamodó ország imázsát.

Valljuk be őszintén, István előtt eleink egy laza szövetségben élő, fosztogató rablóhordaként járták kelet-közép és nyugateurópát és ha nincs egy nagyformátumú, előrelátó államférfi, akkor már csak az ijesztő gyermekmesék gonosz alakjaiként élnénk tovább a mai nemzetek emlékében.  Tehát az Európai „klub”-hoz – ma Unióhoz – tartozás szükségessége nem a huszadik század hozadéka és főleg nem Európának volt ránk szüksége, hanem nekünk volt szükségünk Európára. Ennek persze megvoltak az árnyoldalai is. 

Az akkori Európai hatalmak hamar rájöttek arra a sajnálatos tényre, hogy mi még mindig nem egy egységes nemzet vagyunk, ahány uracska, földbirtokos, valamely helyi hatalommal bíró ilyen-olyan nemesi címet szerzett kiskirály, úr volt a maga szemétdombján és még csak végső esetben sem voltak képesek közösen, a nemzet érdekében egységesíteni erőiket (kivéve 1514-et Dózsa esetében, de akkor is csak a saját nemesi előjogaikat védelmezendő fogtak össze).

Erre számos történelmi eseményt lehet példaként felhozni, például a tatárjárást, ami majdnem a népesség teljes kipusztításához vezetett, pedig szerencsétlen IV. Béla körbeküldte a véres kardot is, egységbe hívatva a hűbéreseket. 
Ők a földváraik mögött mindaddig biztonságban érezték magukat, fütyülve a királyi parancsra, amíg a tatár a fülüknél fogva, mint a nyulakat, ki nem szedte onnan őket, hogy azután a hadra fogható foglyokat a hadjáratok esetén az első sorba hajtsák, s ha vonakodtak menni, hát lenyilazták őket.  

Nagy szerencsénk volt, hogy menet közben a legfőbb tatár hadúr elhalálozott, és így az éppen itt vitézkedő rangidős tatár vezérnek sürgős mehetnékje támadt az irányítása alatt lévő seregével együtt a tatárhoni temetés és az azt követő örökösödési marakodás ügyében. Így kaptunk egy kis haladékot a történelem viharos óceánján. De a következő sötét árnyak már kezdtek nyújtózkodni, és egy bizonyos keletről észlelt oszmán mozgolódás már nem sok jót sejtetett a továbbiakra, bár egy kis haladékot kaptunk a felkészülésre. Hogy ez mennyire sikerült, az már egy másik történet. Tehát volt mintegy két évszázadunk, amit ha jól használunk fel, megerősíthetjük az államhatalmat.

Persze egy olyan országban, ahol ahány terület, annyi népcsoport, és annyi kiskirály, nagyon macerás dolog a központi akaratnak érvényt szerezni és ez nem is ment minden tányérzörgés nélkül. Hát még egy ilyen kényszerházasságban?

Sokszor hivatkoztunk azokra a szép dicső időkre, amikor három tenger mosta országunk partjait, csak azt felejtjük el, hogy ez részben a diplomáciai házasságkötések, részben a hódító háborúk eredménye volt. Egész egyszerűen rátelepedtünk más, szabadságszerető népek nyakára, nem is szerettek bennünket oly nagyon sokan. 
Voltak is belőle lokális jellegű nemtetszés nyilvánítások, de dicső erőskezű Könyves Kálmán urunk jóvoltából az esetek jelentős részében győzött a diplomácia, na és a túlerő.  Na ja, a „meggyőzés” és a rábeszélés ereje sokat segít némelykor!

Majd egyszer csak, úgy az ezernégyszázas évek első harmadában üzent Európának és a pápának a magas porta, hogy az oszmán birodalom feje Allah akaratából és segítségével, úgymond „baráti látogatást” tenne és bizonyos ellentételezések esetén esetleg reménykedhetnének a fényességes szultán kegyelmében, már amennyiben erre alkalmasnak találná a „fényességes tekintetű” a meghódítandó Európa gyaur népességét. Mi több, a pápa őszentsége ismerje el Allah nagyságát és Velence ne kalmárkodjon az Ő  engedélyük nélkül, sőt, csak úgy mellékesen  holmi város kulcsainak átadása  is megemlítetett.  

Az éppen hivatalban lévő római pápa és a velencei doge legott futárokat küldött Magyarhonba, hogy az új „klubtagok” most igazán bebizonyíthatnák hovatartozási alkalmasságukat és hűségüket a keresztény világ és a pápa őszentsége irányába, és legyenek oly jók, ugyan védenék már meg Európát a nemkívánatos oszmánok barátkozási próbálkozástól, a pápa még bizonyos keresztény vitézek segítő csapatait is kilátásba helyezte.  

És lőn csoda, egy a magyar történelemben Hunyadi Jánosként ismert, egyébiránt Szibinyányi Jan néven a vajdaságban született úriember úgy döntött, hogy Ő már biza Nándorfehérvár alatt erőnek erejével ráveszi a fényességes szultánt a baráti találkozó elhalasztására, már ami a velencei urakkal és a pápa őszentségével lett volna aktuális az oszmán birodalom akkori szándéka szerint. Azaz egyszerűen kiporolta a kutya török bugyogóját, úgy, hogy az elkövetkezendő évek – leszámítva egy- két belvillongást – az ezerötszázas évek első harmadáig viszonylag békésen zajlottak. A délvidéket egy már korábban említett Szibinyányi Jan nevezetű honosított atyafi és egy bizonyos Zrínyi Miklósra magyarított Zerin vári (Szigetvár, ha így jobban ismert) horvát bán biztosította a törökök szórványos próbálkozásai ellen.

(Zárójelben jegyzem meg, ezek az urak nem magyarok voltak, inkább szimpatizánsok, már, hogy ne essünk tévedésbe a „nemzeti hősöket” illetően). 

Közben azért itthon is történtek nagy horderejű dolgok. A hálás magyar urak, tisztelegve a Nándorfehérvári győző előtt, a Duna jegén, egy arra alkalmas időpontban, nyíltszíni előadás keretében, nagy sietve, hogy fel ne fázzanak a jégen ácsorogván, királlyá választották a nagy – mostmár – Hunyadi János nevezetű nemzeti hősünk „Mátyás” nevű egyenesági leszármazottját, és kezdetét vette újfent a központi hatalom megerősítése, valamint egy igen hatékony, korszerű, úgynevezett gyorsreagálású hadtest felállítása, melynek a szükséges eszközökkel, anyagiakkal és élelemmel, valamint ruházattal való ellátása az urakra, illetve, mind minden jobb helyen akkoriban, a dolgos köznépre hárult. Ez volt a nevezetes és Európa szerte híres-hírhedett fekete sereg, az első igazán hatékony zsoldos (hivatásos) hadosztály. 

Ez a korabeli viszonyok között egy nagyon ütőképes és kellő hadi tudással rendelkező, regulárisnak mondható központi irányítású hadsereg volt. 
Az Európai „klubtársak” eléggé vegyes érzelmeket is tápláltak az új tag ilyetén formájú megerősödése irányában. Bizony ennek volt is némi alapja, hiszen amikor az osztrák császár magára haragította Mátyásunkat, az rendkívül „igazságos” nekibuzdulásában rágyújtotta az okvetetlenkedő szomszédra a „Burg” nevű lakhelyét Bécs városában. 

A nemzetközi retorzió akkor elmaradt.

Amikor a mi igazságos Mátyásunk ráunt a cseh király –Potjebrád - Katalin nevű leányára, ki akkoriban a hites feleség szerepét alakította, egész egyszerűen hazazavarta a méltóságos apjaurához az alkalmatlannak tartott hitvest, és némi politikai megfontoltságból Itália felé tekintgetett, egy minden tekintetben alkalmasabbnak látszó hölgy leánykérési ügyében.

A keresett hölgyet meg is találta Beatrice személyében, minek következtében az új asszony természetesen hozta magával részint a személyes szolgálatára hívatott talján személyzetet, és a minden időkben a dámák részére nagyon fontos aktuális divatot, másrészt, a „barbár” magyarokhoz elhozta a reneszánsz kultúra magvait és annak terjesztőit, művelőit.

Ez egyébként nagyon hasznos cselekedet volt, már ránk is fért egy kis nyugati kultúra, ne csak a por és a piszok ragadjon ránk, különös tekintettel a tisztálkodási szokásokra.

Ekkor volt Könyves Kálmán uralkodása óta először lehetőség az ország felzárkóztatására az Európai „klubtagság” akkori szintjére, ami, azért legyünk tárgyilagosak, akkor és később sem volt éppen a legbarátibb társasklubnak nevezhető „balettintézeti tanoda”.

Tulajdonképpen Mátyás haláláig viszonylagos béke volt és némi építkezések is gyarapították hazánkat.  Halálával egy pozitív irányú fejlődési szakasz tört meg, és sajnos ez jó időre visszavetette az országot a fejlődésben, ekkor ment el először Európa zártkörű klubja mellettünk, hozzánk képest legalább egy lóhosszal.  Most fog bekövetkezni az a korszak, amely a magyarországi történelem legsötétebbnek nevezhető lapjait tartalmazza.

Mátyás halálával kezdetét vette a trón örökléséért folyó áldatlan viszálykodás. A vádaskodásokkal, gyilkosságokkal és cselszövésekkel tarkított időkben nagyon úgy tűnt, az ország a marakodó főurak jóvoltából darabokra szakad. 

Akkoriban Erdély egy érdekes színfoltja és történelmileg igen vitatható területe volt a déleurópai térképnek. Többen is jogot formáltak a fennhatóság gyakorlására több-kevesebb sikerrel, miközben az Erdélyben tényleges hatalmat gyakorló urak, a vajdák, és a különböző fejedelmek, mondhatni pályázatot írtak ki, az „ara” kezének elnyerésére.  De igazándiból nem akartak ők soha idegen uralmat, mindig is a teljes önállóságra törekedtek, oly módon, hogy arrafelé barátkoztak, aki biztosíthatta számukra az oly nagyon áhított önállóságot.

Persze kérő akadt jócskán, hiszen egy nagyon is kedvező tulajdonságokkal, pl. ásványi kincsekkel rendelkező és geopolitikailag is határmezsgyén lévő terület, szinte egyfajta kereskedelmi csomópont volt az akkori Európa és a Balkán, illetve kelet felé. De tulajdonképpen ők mindig is önálló fejedelemségként óhajtottak létezni, ami egyik közelben lévő hatalmasságnak sem tetszett, tehát ők egy picikét billegetve a mérleg nyelvét, folyamatosan lavíroztak a kérők között. Hol a magyar, hol a török, hol a moldáv, vagy éppen a vlah urak között kötéltáncoltak rafinált székely góbé módjára. Az Erdélyi székely magyarsága  érdekes kérdés,  tulajdonképpen egy hamis ideológián alapuló jámbor óhaj.

Pont olyan, mintha azt mondanánk az osztrák atyafira, hogy ő voltaképpen német, mert ő is németül beszél. Na ezt ki is kérné magának a „sörhasú sógor”. 

Ennek a hamis ideának a tovább élése okán azt gondoljuk, hogy jogot formálhatunk a területükre és az ott élő népek feletti rendelkezésre, de  ez pusztán egy szépen „matyóhímzett” fantazmagória, amiben ringatjuk magunkat most is, és  már évszázadok ót

Ezt a hamis képet el kellene végre felejteni, persze ehhez az is kell, hogy ezzel Erélyben se manipuláljanak. Mert az a helyzet, hogy mindig oda tartják a markukat, ahonnan esetleg kaphatnak valami pluszt, de igazándiból függetlenek akarnak lenni.

Ez a nagyon is manipulatív viselkedés most is erősen tetten érhető náluk.

Elég, ha csak a nemes és nemzetes erdélyi püspök úr őfőméltósága, Tőkés László nevét említem. A drága lélek úgy jár a magyar kormány által bőséggel nyitogatott pénzeszsákra, mint légy a mézre, és nem átall felesküdni a Fidesz-KDNP zászlajára az összes erdélyi és csángó magyar nevében, szavazatokat ígérve a következő választáshoz.

De ez már csak egy apró kitérő a mába.

Nos hát folytassuk a szégyenteljes ezerötszázhuszonhatos esztendő gyászos következményeivel és annak belpolitikai előjeleivel.  Ez bizony nem lesz minden krimitől mentes időszak, bár vannak bizonyos tragikomikus elemei is, szinte súrolva a fekete humor határát.

A következő részt teljes egészében ennek fogom szentelni, de egy kis türelmet kérek, nekem is fel kell készülnöm a témára.

Magyarország, 2012,09.15

Kollányi Ferenc,06 30/408-9830, f.collany@gmail.com