Emberek és dobozok

Emberek, és címkével ellátott dobozok…..

Azon gondolkodom, hogy az úgynevezett pszichológus szakemberek és egyéb agykurkászok vajon miért próbálják bizonyos , általuk megfigyelt egyes emberi viselkedések alapján, egy –egy önkényesen felcímkézett „dobozba” katalogizálni az embereket a saját elhatározásuk szerint. 

Alapul vesznek egy-egy kisebb-nagyobb létszámú embercsoportot, és összehasonlítva a „körtét” a „dinnyével”, a „citromot” a „banánnal”, vonnak egy átlagot, megállapítva, hogy ez a jellemző a „tökre”! És mindezt tudományos köntösbe öltöztetve közkinccsé teszik az írott szó hatalmában hívők számára. 

Tulajdonképpen már azt sem tartom igazán reálisnak, hogy a doktori címeket egyes helyeken és körökben úgy adják-veszik, mint valami trafikárut, és sok- sok olvasó, néző, hallgató, ezeknek a doktori címeknek a hallatán máris hasra esik, szentírásnak véve mindazt, amit azoktól olvasott, hallott vagy látott, akiknek a neve előtt ez a „légypiszok”ékeskedik. 

Pedig volt idő, amikor ezeknek a név előtti betűjeleknek még ténylegesen volt értékük, még azt jelentették, hogy a viselője valamely szaktudománynak avatott és elismert ismerője. Sajnos mára bizonyos helyeken, bizonyos országokban – például Magyarisztánban – ezek a betűjelek sok esetben devalválódtak. És mégis,mindezen ismeretek ellenére is képesek egyesek, sőt sokan, hajbókolni kritikátlanul, amikor ezeket a „címeket” látják valakinek a neve előtt. 

Persze értem én – legalább is azt gondolom – sok embernek szüksége van ezekre a „címkés dobozokra”, kell a kapaszkodó, hogy el tudjanak igazodni a világban és ne kelljen elgondolkodniuk azon az egyszerű tényen: nincs két egyforma ember és két egyforma eset. Csak hasonlóságok vannak, ha felületesen nézzük a helyzeteket. De minden egyes ember hasonló élethelyzeteket másképpen él meg, hiszen az átélését nagyban befolyásolja a pillanatnyi helyzete, léte, és az előző élettapasztalatai, amik egyénenként mások és mások. Lehet, hogy csak jelentéktelennek tűnő részletek különböznek az egyes esetek között, de az „ördög” a részletekben rejlik, ahogy a tapasztalat mondja. 

Ami az egyiknek éppen csak jelentéktelen apróság, az a másiknak esetleg az életét jelenti, de ne menjünk ennyire messze. A sok-sok embernek azért kell „címkés doboz”, hogy tudja, hol a kesztyűje, a sálja, az alsónadrágja, a zoknija, a bugyija, a melltartója, a harisnyája, a yeah-yeah, az ingyom-bingyom meg  vao-vao-ja, mert egyébként nem tudja mit és mikor, meg minek és hogyan! 

És ezek az emberek általánosítanak.

Mint Lombroso: - akinek így áll a füle, olyan az orra, amolyan az álla, kék-zöld-sárga vagy éppen piros a szeme és hat anyja volt, az ilyen, meg olyan csoportba sorolandó. És egyébként anya-vagy orgyilkos, terroristagyanús, erőszakos, meg más efféle. Mert ezt írta, mondta a „Dr.XY” , és akkor ez már faktum….. sőt hétszentség.

Na, ekkor rándul ökölbe a kezem, és tényleg ölni tudnék. Ezek azok az emberek, akik szerint, aki az államtól tud lopni, az ügyes ember, az viszi valamire az életben, az életrevaló, aki kihasználja a lehetőségeit, hogy minél többet vághasson zsebre a közösből…..mások kárára, akinek a „ma” a fontos, meg az „én”, és a holnap legyen a holnapiak gondja.

Azt ezek az emberek elfelejtik, hogy aki az államtól lop, az mindnyájunktól lop,…mert az állam mi vagyunk, a választók, az átlagemberek és az átlag felettiek. És a lopás bűne alól az nem ad felmentést, hogy ki hol, milyen magas polcon helyezkedik el a társadalmi hierarchiában. Ennek a megítélése alól nem adhat felmentést a politikai rang, az anyagi gazdagság, és az sem, ha éppen az „isten”a barátja valakinek.

 Aki akar,és tud,gondolkodjon el e sorokon.

2014-09-01

Frank Sinclaire/ Magyarisztán

A "Határon" túl....

Vajon mi lehet ott……?

Mostanában egyre többször jut eszembe, vajon mi lehet ott, a „HÍD” másik oldalán?! Ahogy múlnak az éveim és egyre jobban gyengül az egészségem, egyre többször fáj a hátam, makrancoskodnak az ízületeim, nehezebb a levegővétel, s erőtlenedik a „motor”, bizony sokszor végig tudnám aludni a napokat. Különösen a még hátralévőket.

Áldott kegyeltjei a sorsnak azok, akik szép nyugodtan áteveznek az álom „hajóján” a túloldalra, és másnap egy másik világban ébrednek fel. Nagyon kíváncsi vagyok, kivel-kikkel fogok odaát találkozni, lesz-e olyan négylábú barátom, mint itt az árnyékvilágban, lesz-e egy másik lény, aki barátsággal-szeretettel fogad majd, és lesz-e végre békesség, nyugalom, és biztonság a világnak ebben az általam még nem ismert szegletében?   

Persze az is lehet, hogy ismerem ezt a másik világot, csak nem emlékezem rá, és talán az előző életemben itt készültem fel a mostani – remélem, már nem sokáig tartó – „vendégszereplésre”.

Lehet, sőt biztos, hogy soha többé nem kívánkozom az itt megismert árnyékvilág „emberei” közé, és ide mégegyszer nem jönnék semmiért. Pedig ez az általam megismert Földi világ az emberi faj nélkül gyönyörű lehetne, ám az embernek nevezett pökhendi, kíméletlen, nagyképű és kegyetlen, igazságot nem ismerő faj csak pusztítani tud maga körül.  Azt a bolygót pusztítja felelőtlen módon, de fene- nagy önteltséggel párosuló büszkeséggel, amely életteret, adott neki, amely ellátja élelemmel, lakóhellyel, vízzel és levegővel, hogy élni legyen képes ez a végtelenül önző faj. 

És a „fejlődés csúcsa”, a csúcsragadozó, a földi tápláléklánc királya  most – mint ennek a bolygónak a történelmében már oly sokszor – ismét a földi élet tönkretételén „buzgólkodik”.  

Különös szerencse folytán ez a csodálatos bolygó képes az öngyógyításra, a teljes megújulásra, mint azt a földtörténeti korok évmilliói már oly sokszor bizonyították, hiszen pár száz millió évvel ezelőtt is az akkori földi élőlények mintegy kilencvenhét százaléka elpusztult, de ez a varázslatos égitest képes volt az élet motorját – nem is egy  alkalommal -  újraindítani.

Azért ha valami felsőbb teremtő hatalom úgy határozna, hogy újra testet kell öltenem, és az „élet” nevű körforgásban megint részt kell vennem – mint valamiféle továbbképzésen – arra kérném a Teremtőt, egy olyan bolygóra tegyen ki, ahol ez az általam már egyszer megismert és oly sok csalódást okozó élőlényfaj – az ember – nem létezik. Persze ez részemről csak egy vágyott óhaj, hiszen – mint általában – ennek az eldöntésére nem én vagyok hivatott. A Világ Nagy Rendezője majd eldönti, kellek-e még egyáltalán, vagy szán-e még valamilyen szinten szerepet a lényemnek.

De az is lehet, hogy majd egy polcra kerülök, a már kihalt egyedek,fajok és egyéb lények társaságába. Ott azután tényleg végtelen nyugalom lesz, hiszen ők már nem lármáznak, nem tülekednek és harcolnak különböző semmiségekért. Akkor majd szépen békésen el leszünk egymás mellett…………………….Ahogy a Földön kellett volna.

Frank Sinclaire

2014-05-04

Ez lenne a jövő képe?

Miért nem fogy a KÖNYV…..?

Tulajdonképpen a krimiken és a fantasy –horror könyveken kívül sem irodalmi, sem természettudományi, sem útleírási könyveket nem igazán lehet eladni…..mert a „művelt” középosztály drágának tartja őket! Pedig, ha utánaszámolok, mennyit költenek a napi betevő bulvársajtóikra, rendkívül fontos pletykalapokra és az aktuális celebek „kulcslyukain” kukkoló szennylapokra, ledöbbenek. Ezek a sajtótermékek egy átlagosan „műveltnek” tekintett, anyagi szempontból középosztályhoz sorolható rétegnek havonta tízezer forintot is elérő költséget jelentetnek.

Ekkora összegből már három-négy szellemileg is értéket hordozó könyvet vehetnének, de azt olvasni, azon gondolkodni kell, esetleg még ismereteket is lehet belőle meríteni.

Persze ez nem instant leves, egy pohár forró víz, és az isten sem tudja miféle por keveréke. Igen, itt valamiféle szellemi táplálékról van szó, amit nem egy leves- vagy "három az egyben" kávépor módjára egy perc alatt lehajtunk. Meg kell mozgatni az agysejteket – már akinek van – és az esetleg valamiféle agymunkával jár. Ez bizony már tényleg meghaladja a középréteg lehetőségeit.

De mint az egy napjainkban egyetemisták – a jövő értelmiségiei - körében készült riportfilmből kiderült, bizony a műveltség itt is súlyosan hiányos. Ráadásul egyes riportalanyok nem átallottak perrel fenyegetőzni, ha a riport készítői  egyes válaszadók  orbitális baromságait le merik adni a műsorukban! Az nem keltett bennük szégyenérzetet, hogy tudatlanságuk, felsőfokú tanulmányaik ellenére egetverők, bezzeg a személyiségi jogaikat sértve érezték.

Hát nekem viszont jogom van az adóforintjaimból oktatott egyetemi-főiskolai hallgatóktól, a jövő vezető közgazdászaitól, gazdasági szakembereitől, orvosaitól elvárni, hogy a műveletlenségük és nagyképű mostani mivoltjuk miatt ne kelljen szégyenkeznem, hogy a jövő orvosai a vakbelem helyett tévedésből ne a heréimtől szabadítsanak meg , és a jövő közgazdászai ne a soha be nem igazolódó „pénzügyi-gazdasági” jóslataikkal hülyítsenek, a jövő mérnökei ne a kerék négyszögesítésén „gondolkodjanak”. Talán tanulják meg mindazokat a tudnivalóikat, amiket jobb sorsra érdemes oktatóik megpróbálnak a fejükbe tölteni – ha van még ott hely a legközelebbi buliprogramok mellett – mert ma ez látszik kitölteni a koponyájukban az agyak helyén lévő hatalmas űrt!

De amint egyre szomorúbban tapasztalom, ma az elektronikus médiáktól a sajtóterméknek nevezett szennylapokig, bulvárújságokig, minden egy életérzést igyekszik a nagyérdemű fejébe sulykolni: egyszer élünk és nem a minőség, hanem a mennyiség – az egy főre jutó agysejtkárosító bulik mennyisége – a fontos. Minél felszínesebb, értéktelenebb  és sekélyesebb az egész, annál jobban érzik magukat ebben a szellemi mocsárban.  Ráadásul az elektromos média boszorkánykonyhája következetesen gondoskodik a szellemi értéktelenség folyamatossá ételéről.

Csak néhány ezek közül: VV 6, Édes Élet, Győzike show, Hajdú Péter talkshow, Teleregényeink sora, valamint ugyanebből a műfajból,  a romantikusnak szánt Dél amerikai bohózatok regimentje a  délelőttönként unatkozó nagyságos asszonyoknak és kismamáknak. Ezek mind-mind egy fontos feladatot töltenek be: el kell terelni az átlagfogyasztó figyelmét mindarról, ami az életét negatívan befolyásolhatja. Ne foglalkozzon lényeges dolgokkal, csak azokra figyeljen, amiket adagolunk nekik, de azt egyék is meg szépen. És az öregektől a fiatal célközönségig mindenki csámcsogva, nyálát csorgatva szopogatja is a „felejtsünk el mindent” mézesmadzagját!    

Ami roppant elszomorító,  az a várható jövő nem túl biztató képe.  Ezek a fiatalok fogják az utánunk keletkező űrt betölteni, és minden félműveltségük, sőt elrettentően hatalmas tájékozatlanságuk ellenére úgy érzik, akit-amit ők nem ismernek, az szerintük nincs is, azt tudni sem érdemes. A buta, műveletlen emberek „kivagyiságával” osztják az észt azoknak is, akiktől inkább tanulniok kellene. És még csak azt sem lehet mondani, hogy ezt a szellemi hiányt esetleg otthonról hozták, hiszen sok esetben anyagilag, egzisztenciálisan úgynevezett jó polgári család tagjai.

És a figyelemelterelő biznisz egy másik példájáról is essék szó, ne csak a szokványos – közszájon forgó bulvárszennyirodalomról  beszéljünk, mert van egy-két ennél még veszélyesebb,  kultúrálarcba bújtatott értelmiséginek tűnő sajtótermék is. Az már csak hab a tortán, hogy vannak olyan sajtókiadványok, melyek tulajdonképpen a megtévesztésig szellemi értékhordozók, ám a sorok között olvasni is képes ember, hamar rádöbben: csalárd és rendkívül rafinált módon – a szakmai teljesítmény leple alatt – az egyébként igényes kiállítású havilap tulajdonképpen egy szűk réteg önreklámozó belterjes divatlapja.

Ma a Magyarországi városokban az átlagos lakások 50-60 m2 alapterületűek mellékhelységekkel együtt, és átlagosan négy fő lakik ekkora területen. Ma Magyarországon az Európai Unió normatívája szerint a lakosság népsűrűsége az ideális norma fölött van. Ezzel szemben a nívós havilap, illetve magazin oldalain csupa olyan sokszor nívódíjas  házak, nyaralók, frekventált magyarországi helyeken található villák láthatóak luxuskivitelben, ahol többségében egy kéttagú, ritkábban négytagú, sőt még ritkábban egy  komplett többgenerációs lakóközösség él, a jelek szerint a hazai életszínvonalat sokszorosan meghaladó szinten. Ez lehet, egy megérdemelt jóléti többlet, ám a tapasztalatok alapján ezek az „érdemek” elsősorban egy politikai, vagy szűk gazdasági érdekcsoporthoz tartozásnak az elismerését jelentik. Ezért merem leírni, hogy ez  - az egyébként színvonalas -  havilap  egy életformai és hovatartozási divatmagazin. Szándékosan  nem írom le a sajtótermék nevét, aki már olvasta ezt a lapot, tudja melyikről van szó!

Frank Sinclaire

2014-04-27

Az emberi természetben létezik egyenes?

Az élet kanyargós természetrajza

Valaha – egy pár évvel ezelőtt volt egy ember. Abba az utcába költöztek a családjával. ahol akkoriban én is laktam egy valamikori barátnőmmel, aki tulajdonképpen az idő tájt már csak a hölgy volt, akit ismertem, és akivel - minden előzmény ellenére  - baráti kapcsolatban voltam.   

Nos  ennek az akkor már csak barátnőnek a cégén keresztül egy másik – cégnek lettem az építésvezetője, azaz én ledolgoztam ebben a munkakörömben sokszor napi tíz-tizenkét órát, a barátnő cége leszámlázott a munkám után havi kétszáz - kétszáznegyven ezret tisztán négy éven keresztül..

Ez bizony az eltelt időszak alatt tisztán tízmilliót hozott a  barátnőm cégének Elvileg viszonylag jól kerestem, az építőipari cégben is egyre jobban elismerték a hozzáértésemet és a munkámat. Viszont annyi zsebpénzem sem volt, hogy vegyek magamnak egy  csomag cigarettát, mivel akkor még erős dohányosnak számítottam. Sőt, még a napi reggelimet-ebédemet sem tudtam megvenni. Általában az volt ezekre a válasz:”- keress többet, vagy ügyeskedj és akkor lesz rá neked is!”  BKV bérletem sem volt: „- minek az neked, az utcabeli barátod reggel bevisz, este meg hazahoz”! 

Csak akkor volt a saját számlámon egy kis pénz, amikor vidéki kiküldetésben dolgoztam hónapokig. Ilyenkor volt huszonöt-harminc ezer, amit havonta átutalt, hogy tudjak valamit enni, mert az ottléteim alatt önellátó voltam, tehát ilyenkor havonta ennyi jutott élelemre, gyógyszerre, cigarettára. Egyébként én az általam megdolgozott pénzből nem sokat láttam.”:- mit akarsz, itt laksz,kapsz vacsorát, fürdesz,tévézhetsz, használod a gázt, az áramot, a vizet”!  Tényleg ez így volt, de havi kétszáznegyven-ezerért akár panzióban is lakhattam volna, vagy egy első osztályú albérletben.    

Sokszor az utcabéli barátom adott cigarettát, vagy délután, illetve este  egy megmaradt szendvicset, amit a felesége pakolt neki minden nap. 
Szóval tulajdonképpen nagyon barátinak volt mondható a kapcsolatunk. Sokszor meg is jegyezte, hogy ő  az én helyemben már régen itt hagyta volna a barátnőmet. De azt sem ő, sem a felesége nem tudta, tulajdonképpen a barátnő cégén keresztül  - mint egy kikölcsönzött-kiközvetített munkaerő – jutottam az akkori munkámhoz, ahol az öregségi nyugdíjba vonulásomig közmegbecsülésnek örvendve dolgoztam. 

Mikor eljött az öregségi nyugdíjaztatásom, kiderült, hogy egy-két előzőleg alkalmazott cégem be sem jelentett, így ezek az időszakok elvesztek, mert az ominózus cégek jogutód nélkül megszűntek. És hogy még sötétebb legyen a jövőm, tizenhat év után – mert akkor váltunk el az utolsó feleségemtől megegyezéssel – volt nejem úgy gondolta, megegyezés ide vagy oda, ő bizony utólag beperel gyerektartásért, lévén volt két közös gyermekünk, akik immáron húszon is túl vannak. És nehogy jól érezzem magam, a gyermektartást visszamenőleges hatállyal kérte, amit a T.Bíróság meg is ítélt a javára, így a nyugdíjam ötven százalékát rögvest le is fogták, és fogják mind a mai napig. 

Ennek következtében én egy senkiházi éhenkórász lettem, aki nemkívánatos nyűg a barátnőm és egyszem gyermeke számára. Most már nemhogy elköltözhettem, de ultimátumot kaptam: volt két napom arra, hogy kevéske holmimmal egy számomra is elérhető költségű albérletet kerítsek a fejem fölé, az előtte tisztán „hazaadott” tízmillió már régen nem számított. 

Szerencsém volt, két nap alatt, egy kis segítséggel sikerült egy kb. négy négyzetméteres „lakosztályt” találnom. Wc hátul az udvarban, víz a kerti csapról, mosakodás francia módi – a’la lavoire, kétlapos PB gáztűzhely, és a csúcs: egy radiátor, ami még ezt a „hatalmas” hodályt sem volt képes kifűteni. Bizony a kemény téli hónapokban olykor nem volt ritka, hogy a hőmérő higanyszála még a nyolc fokot sem érte el. 

Csak közbevetőleg említem meg, mára lényegesen javult a helyzet, de az ott töltött két év az ízületeimet kissé megviselte. 

De kanyarodjunk  vissza az élet sajátos kanyartechnikájához.

Az előzőekben említett – akkoriban barátomnak hitt – utcabéli ismerősöm, aki reggel vitt, este hozott, már ha Budapesten dolgoztam éppen, amióta sajátságos módon elhagyni kényszerültem az előző lakhelyemet, nem is ismer meg. De azzal a hölggyel, akivel kapcsolatban mindig megemlítette, hogy ő bizony úgy faképnél hagyná,ahogy illik, nos az illető hölggyel mostanság baráti kapcsolatban van, olyannyira, hogy  pénzügyi tranzakcióikat közösen beszélik meg. 

De mindettől függetlenül, ha az illető hölgynek valamiért szüksége van éppen az én közreműködésemre, hát megtalál, de számára nem túl előnyös, ha az ismerősei előtt itt ebben a házban mutatkozom – véleménye szerint nem vagyok szalonképes -   és sajnos én is egyre kényelmetlenebbül érzem magam ebben az „akaszd le a szögről, ha kell valamire egy melós ” szerepben. 

Úgy érzem magam, mint egy közmunkás a Felcsúti polgármester kegyelméből.

Nagyon sokszor, már-már túl sokszor érzem ittlétemkor egy-két telefonbeszélgetése alkalmával, hogy a szinte rejtjeles beszédstílusával szinte érezteti velem, hogy ugyan kell valamiért - leginkább az elvégzendő feladatokért, illetve a különböző kényelmi kérései teljesítése okán - de a magánügyei zavartalan lebonyolíthatósága miatt, az ittlétem kitudódása kellemetlen számára. Ilyenkor egy kissé indulatosan gondolok arra, hogy ezeket a tőlem elvárt tevékenységeket miért nem a "kulturált és jólszituált ismerőseivel" végezteti el. Vagy ezeknek a nagyrabecsült  úriembereknek ez túl alantas tevékenység lenne? 

És ekkor mindig eszembe villan a sokszor emlegetett mondása, ami tulajdonképpen az életfelfogása:" - mindenkit arra kell használni, amire való".....szerinte. Már csak az a kérdés, hogy ő milyen alapon sorolja be az embereket az általa elképzelt rangsorba, honnan veszi a bátorságot, hogy másokat - akik esetleg nem tudnak vele a roppant lényeges tévé sorozatokról és egyéb semmitmondó dolgokról órák hosszat, az ő szóhasználatával élve, csicseregni - azokat a szerinte, az unalmas - semmi emberek közé sorolja. Míg a szerinte kultúremberek élénken érdeklődnek ezen témák iránt, velük lehet csicseregni a cserebogarak hallhatatlanságáról és a legújabb celebpletykákról, de  a filozófia, a történelem, a természettudomány, a gondolkodás csak egy felesleges időtöltés, ha annak nincs megfogható anyagi haszna számukra.

Pedig én  - bármilyen egzisztenciális helyzetben is vagyok – nagyon szívesen segítek bárkinek, ha alkalmas vagyok rá, bár egészségi állapotom enyhén szólva is a béka feneke alatt van két ásónyommal. És ez vonatkozik a volt barátnőmre is, bár a „nagy” arcából kissé visszavehetne. És bár az egyéni szerencséje folytán kedvező anyagi helyzetben van most, ez sajnos a  személyes attitűdjeinek nem vált a javára. Csak remélni merem, az ő érdekében, hogy nem a név előtti „légypiszok”, vagy az anyagilag egy brancshoz tartozás fogja meghatározni az emberekhez való viszonyát. 

Mert ha igen, akkor én baráti viszony ide-vagy oda, inkább kerülök egy nagyot, és átmegyek a "másik oldalra", mert nálam az ember értékét nem az anyagi értékeinek összessége, hanem az a tulajdonsága határozza meg, amit pénzzel,bankbetéttel, arannyal nem lehet meghatározni. Mert az igazi érték a lélekben, és a gondolatokban van, de ennek csak nagyon felszínes és csekély és igen színpadias megmutatkozását    látom az ő esetében.

Azt a zsigereimben érzem, hogy a fentiek egyenesen vezetnek arra az útra, amely előbb-vagy utóbb véglegesen a hátam mögött hagyja ezt a sehová nem vezető korszakot, és életemnek ezt a negatív szakaszát örök időkre eltemeti. 
Ez az én "nem kultúremberi" természetemből fakadó  "egyenes út", csak elég sok kitérővel tarkítva 

Frank Sinclaire

2014-04-24