Az emberi természetben létezik egyenes?

Az élet kanyargós természetrajza

Valaha – egy pár évvel ezelőtt volt egy ember. Abba az utcába költöztek a családjával. ahol akkoriban én is laktam egy valamikori barátnőmmel, aki tulajdonképpen az idő tájt már csak a hölgy volt, akit ismertem, és akivel - minden előzmény ellenére  - baráti kapcsolatban voltam.   

Nos  ennek az akkor már csak barátnőnek a cégén keresztül egy másik – cégnek lettem az építésvezetője, azaz én ledolgoztam ebben a munkakörömben sokszor napi tíz-tizenkét órát, a barátnő cége leszámlázott a munkám után havi kétszáz - kétszáznegyven ezret tisztán négy éven keresztül..

Ez bizony az eltelt időszak alatt tisztán tízmilliót hozott a  barátnőm cégének Elvileg viszonylag jól kerestem, az építőipari cégben is egyre jobban elismerték a hozzáértésemet és a munkámat. Viszont annyi zsebpénzem sem volt, hogy vegyek magamnak egy  csomag cigarettát, mivel akkor még erős dohányosnak számítottam. Sőt, még a napi reggelimet-ebédemet sem tudtam megvenni. Általában az volt ezekre a válasz:”- keress többet, vagy ügyeskedj és akkor lesz rá neked is!”  BKV bérletem sem volt: „- minek az neked, az utcabeli barátod reggel bevisz, este meg hazahoz”! 

Csak akkor volt a saját számlámon egy kis pénz, amikor vidéki kiküldetésben dolgoztam hónapokig. Ilyenkor volt huszonöt-harminc ezer, amit havonta átutalt, hogy tudjak valamit enni, mert az ottléteim alatt önellátó voltam, tehát ilyenkor havonta ennyi jutott élelemre, gyógyszerre, cigarettára. Egyébként én az általam megdolgozott pénzből nem sokat láttam.”:- mit akarsz, itt laksz,kapsz vacsorát, fürdesz,tévézhetsz, használod a gázt, az áramot, a vizet”!  Tényleg ez így volt, de havi kétszáznegyven-ezerért akár panzióban is lakhattam volna, vagy egy első osztályú albérletben.    

Sokszor az utcabéli barátom adott cigarettát, vagy délután, illetve este  egy megmaradt szendvicset, amit a felesége pakolt neki minden nap. 
Szóval tulajdonképpen nagyon barátinak volt mondható a kapcsolatunk. Sokszor meg is jegyezte, hogy ő  az én helyemben már régen itt hagyta volna a barátnőmet. De azt sem ő, sem a felesége nem tudta, tulajdonképpen a barátnő cégén keresztül  - mint egy kikölcsönzött-kiközvetített munkaerő – jutottam az akkori munkámhoz, ahol az öregségi nyugdíjba vonulásomig közmegbecsülésnek örvendve dolgoztam. 

Mikor eljött az öregségi nyugdíjaztatásom, kiderült, hogy egy-két előzőleg alkalmazott cégem be sem jelentett, így ezek az időszakok elvesztek, mert az ominózus cégek jogutód nélkül megszűntek. És hogy még sötétebb legyen a jövőm, tizenhat év után – mert akkor váltunk el az utolsó feleségemtől megegyezéssel – volt nejem úgy gondolta, megegyezés ide vagy oda, ő bizony utólag beperel gyerektartásért, lévén volt két közös gyermekünk, akik immáron húszon is túl vannak. És nehogy jól érezzem magam, a gyermektartást visszamenőleges hatállyal kérte, amit a T.Bíróság meg is ítélt a javára, így a nyugdíjam ötven százalékát rögvest le is fogták, és fogják mind a mai napig. 

Ennek következtében én egy senkiházi éhenkórász lettem, aki nemkívánatos nyűg a barátnőm és egyszem gyermeke számára. Most már nemhogy elköltözhettem, de ultimátumot kaptam: volt két napom arra, hogy kevéske holmimmal egy számomra is elérhető költségű albérletet kerítsek a fejem fölé, az előtte tisztán „hazaadott” tízmillió már régen nem számított. 

Szerencsém volt, két nap alatt, egy kis segítséggel sikerült egy kb. négy négyzetméteres „lakosztályt” találnom. Wc hátul az udvarban, víz a kerti csapról, mosakodás francia módi – a’la lavoire, kétlapos PB gáztűzhely, és a csúcs: egy radiátor, ami még ezt a „hatalmas” hodályt sem volt képes kifűteni. Bizony a kemény téli hónapokban olykor nem volt ritka, hogy a hőmérő higanyszála még a nyolc fokot sem érte el. 

Csak közbevetőleg említem meg, mára lényegesen javult a helyzet, de az ott töltött két év az ízületeimet kissé megviselte. 

De kanyarodjunk  vissza az élet sajátos kanyartechnikájához.

Az előzőekben említett – akkoriban barátomnak hitt – utcabéli ismerősöm, aki reggel vitt, este hozott, már ha Budapesten dolgoztam éppen, amióta sajátságos módon elhagyni kényszerültem az előző lakhelyemet, nem is ismer meg. De azzal a hölggyel, akivel kapcsolatban mindig megemlítette, hogy ő bizony úgy faképnél hagyná,ahogy illik, nos az illető hölggyel mostanság baráti kapcsolatban van, olyannyira, hogy  pénzügyi tranzakcióikat közösen beszélik meg. 

De mindettől függetlenül, ha az illető hölgynek valamiért szüksége van éppen az én közreműködésemre, hát megtalál, de számára nem túl előnyös, ha az ismerősei előtt itt ebben a házban mutatkozom – véleménye szerint nem vagyok szalonképes -   és sajnos én is egyre kényelmetlenebbül érzem magam ebben az „akaszd le a szögről, ha kell valamire egy melós ” szerepben. 

Úgy érzem magam, mint egy közmunkás a Felcsúti polgármester kegyelméből.

Nagyon sokszor, már-már túl sokszor érzem ittlétemkor egy-két telefonbeszélgetése alkalmával, hogy a szinte rejtjeles beszédstílusával szinte érezteti velem, hogy ugyan kell valamiért - leginkább az elvégzendő feladatokért, illetve a különböző kényelmi kérései teljesítése okán - de a magánügyei zavartalan lebonyolíthatósága miatt, az ittlétem kitudódása kellemetlen számára. Ilyenkor egy kissé indulatosan gondolok arra, hogy ezeket a tőlem elvárt tevékenységeket miért nem a "kulturált és jólszituált ismerőseivel" végezteti el. Vagy ezeknek a nagyrabecsült  úriembereknek ez túl alantas tevékenység lenne? 

És ekkor mindig eszembe villan a sokszor emlegetett mondása, ami tulajdonképpen az életfelfogása:" - mindenkit arra kell használni, amire való".....szerinte. Már csak az a kérdés, hogy ő milyen alapon sorolja be az embereket az általa elképzelt rangsorba, honnan veszi a bátorságot, hogy másokat - akik esetleg nem tudnak vele a roppant lényeges tévé sorozatokról és egyéb semmitmondó dolgokról órák hosszat, az ő szóhasználatával élve, csicseregni - azokat a szerinte, az unalmas - semmi emberek közé sorolja. Míg a szerinte kultúremberek élénken érdeklődnek ezen témák iránt, velük lehet csicseregni a cserebogarak hallhatatlanságáról és a legújabb celebpletykákról, de  a filozófia, a történelem, a természettudomány, a gondolkodás csak egy felesleges időtöltés, ha annak nincs megfogható anyagi haszna számukra.

Pedig én  - bármilyen egzisztenciális helyzetben is vagyok – nagyon szívesen segítek bárkinek, ha alkalmas vagyok rá, bár egészségi állapotom enyhén szólva is a béka feneke alatt van két ásónyommal. És ez vonatkozik a volt barátnőmre is, bár a „nagy” arcából kissé visszavehetne. És bár az egyéni szerencséje folytán kedvező anyagi helyzetben van most, ez sajnos a  személyes attitűdjeinek nem vált a javára. Csak remélni merem, az ő érdekében, hogy nem a név előtti „légypiszok”, vagy az anyagilag egy brancshoz tartozás fogja meghatározni az emberekhez való viszonyát. 

Mert ha igen, akkor én baráti viszony ide-vagy oda, inkább kerülök egy nagyot, és átmegyek a "másik oldalra", mert nálam az ember értékét nem az anyagi értékeinek összessége, hanem az a tulajdonsága határozza meg, amit pénzzel,bankbetéttel, arannyal nem lehet meghatározni. Mert az igazi érték a lélekben, és a gondolatokban van, de ennek csak nagyon felszínes és csekély és igen színpadias megmutatkozását    látom az ő esetében.

Azt a zsigereimben érzem, hogy a fentiek egyenesen vezetnek arra az útra, amely előbb-vagy utóbb véglegesen a hátam mögött hagyja ezt a sehová nem vezető korszakot, és életemnek ezt a negatív szakaszát örök időkre eltemeti. 
Ez az én "nem kultúremberi" természetemből fakadó  "egyenes út", csak elég sok kitérővel tarkítva 

Frank Sinclaire

2014-04-24