Mit is írjak....?

És egyáltalán minek?
Írjak a többfelé szakított országról, az önjelölt nemzetvezető diktátorról és tucatnyi oligarchájáról akikkel tönkreteszi és kifosztja az országot, a nemzetet?! Akiknek köszönhetően nincs itthon jövőjük a fiataloknak, .......az öregekről már  nem is szólva?! Unom már a prédikálást, hogy nálam fizikailag szellemileg, és anyagilag is sokkal jobb lehetőséggel rendelkező emberek szemét próbálom látásra bírni. Én már az életem "kenyeréből" jó darabot feléltem és talán félig nyomorékon, nem nekem kellene eljátszanom a vén zászlótartó - egyébként nagyon hősies -  szerepét. És nagyon bánt a hazai értelmiség egy jelentős részének az elvtelen, szolgalelkűsége, az árulása, ahogyan félrevezette a rájuk felnéző emberek nagy számát! Eljátszották előttem a becsületüket, és foglalkozzon az velük, akinek hat anyja volt, mert itt a szó már semmit nem ér, itt vagy tesz még valamit az ország értelmesebb része, vagy menthetetlenül elmerülünk az erkölcsi, morális válság mocsarába.

Nos ezért a továbbiakban erről inkább nem írok.........halottról jót, vagy semmit!

Inkább ülök a gondjaimra bízott kiskutyával -Turbóval -  a teraszon, vagy nézünk ki az ablakon..... és fülembe cseng egy régi Szörényi dal pár szava, dallama:" - Ősz van már, füstöt kerget szét a szél...Ősz van már száraz levelet küld felém, itt ülök a szobám ablakában, és figyelem, hogy múlik az élet....."

Ilyenkor visszarévedek az elmúlt telekre, átélt évszakokra, a tavaszra, ahogy a szelek játékosan és tavaszi záport hozóan kergetik a felhőket az égen, a rekkenő nyári melegekre, amelyektől cserepesre száradt a föld, és a tavainkban tízezrek kerestek felüdülést, a sokszínű tarka ruhájú őszre, a szőlőérlelőre, ami magával hozta a hajnali ködöket és az egyre koraibb estéket.
 És jöttek a telek, nagy zimankók, hajnali fagyok, a kopogós jégtől síkos lépcsők és utak.

A sokszor derékig érő hóval belepett ösvények, erdei utak Madchendorfban, amikor hétvégeken a kisfiaimmal és a kedvenc kutyáikkal, Burkussal és Mackóval gázoltunk kötésig a hóban és akkor bizony nagyon élveztük a telet, nem éreztünk hideget, de azért este visszatérve az erdei házunkba, jól esett leülni a meleget árasztó kandalló elé, nézni az égő fahasábok tűztáncát, hallgatni az erdei fenyők között cikázó éjjeli szelek játékát. Elnéztem olyankor a gyerekek kipirosodott arcát, csillogó szemüket, ahogy végtelen gyermeki szeretettel ölelték át kutyabarátaik nyakát. És a két hű baráton is láttam, hogy akár az életüket is adnák kisgazdáikért.

 És ez nem a "Téli Rege", ezekről az időkről fényképem is van. Amikor ezeket a képeket előveszem, mindig jóleső érzés fog el,......azért voltak szép napok az életünkben, amikre szívesen emlékszünk vissza őszülő fejjel is. Bár nem tudom, hány telet fogok még megélni, de a Madchendorfi erdei házban a kisfiaimmal és barátaival töltött időszak a legszebb marad az életemben. Csak azt sajnálom, nem élhetem át újra velük ugyanott, és ugyanúgy azokat at időket. Nem tudom, - ha van egyáltalán ilyen - a sors könyvében, vajh hány lap jut még nekem ebből az életből, csak azt tudom, visszagondolva az életem szép pillanataira, lehet hogy megérte......még akkor is, ha több már nem lesz.

Most itt ülünk egymás mellett, Turbó és én, a két öregecske, és nézzük egymást kérdően, mi lesz még, egyáltalán lesz e még valami? Hiszen már mindketten benne járunk a korban. Ő most tizenegy éves, ami a kinológusok számítása szerint kb. nyolcvan éves emberi kornak felel meg. Bevallom én csak hatvannyolc vagyok, de ő a frissebb, még mindig van kedve játszani, és úgy tud örülni, ha megjövök valahonnan, mint egy kisgyerek. Sokszor néz rám, és szinte szégyenlem, hogy nem értem, pedig tudom, látom a szemén, valamit szeretne velem tudatni.

Azt hiszem, ők jobban tudnak emberül, mint mi kutyául. Hát igen, a kutya az ember legjobb barátja.......de vajon ez fordítva is igaz?!


Frank Sinclaire

2015. 09.12.

Még itt......

Visszapillantó......

Késztetést éreztem arra, hogy a gondolataim írására fordított utóbbi éveimre visszatekintsek, vajon mi változott a kezdeti naplóírásom óta bennem, az érzéseimben , a körülményeimben, a általam meg-és átélt köz- és magánéleti dolgaimban, a véleményem alakulásában és szomorúan kellett konstatálnom, hogy derűlátásra - már ami a jövőképet illeti - nincs túl sok okom.
 Ahogy átolvastam egy -két korábbi írásomat, gondolatomat az akkori eseményekről, most sem írnék mást és máshogy. Az alapvető véleményem az akkori dolgokról most sem változott, főleg ami a társadalmi visszásságokat és az ezekből fakadó magánéleti problémák halmazát illeti, sőt az emberi lét sorsának pozitív alakulásával kapcsolatos - egyébként sem túl rózsás képzetem - még inkább elkomorulni látszik.
 És az a legkevésbé vigasztal, hogy ez teljesen független a magánéleti problémáimtól, mert a "nagy egész" szempontjából tulajdonképpen lényegtelen az egyén sorsa, bár az egyetemes egészhez ez az apróság is hozzátartozik.
Mert egy adott történelmi pillanatot egy apró - szinte elhanyagolható - részlet is gyökeresen megváltoztathat, mint az a bizonyos lepkeszárny csapkodás egy adott korban és időben, térben. De ilyen messzire azért ne menjünk, maradjunk a lehetőségek szintjén, ott ahol esetleg még lehet tenni valami értelmeset, bár magányos dzsungelharcosként ez nem fog menni, az egyszemélyes "Rambók" kora lejárt.
Csak egy kollektív döntés, egy határozott irányú közös cselekvés adhat esélyt ebben a Magyarországnak nevezett minikozmoszban egy gyökeres és igazságosabb, jobb élethez, ami minden embernek jár.

Igen, ez a következtetés kissé sommásra sikeredett, de több szóval ezt nem is kell jellemezni.

Ez van.

Most egy ideig nem fárasztok senkit a gondolataimmal.

Frank Sinclaire

2015, 09, 07.

Jut eszembe....

Most az a vád érhet: megint nagyképűsködöm! Méghogy jut eszembe, mintha  volna hová?!
Pedig ez a baleset történt velem...... és mostanság egyre többször. Mert ahogy a költő mondotta volt:- "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek....!"

Igaz, általában az emberek nagy többsége nem szeret oly dolgokat, dolgokról olvasni, amelyek esetleg továbbgondolásra késztetik őket,  mert az macerás, meg talán nekik is eszükbe jut valami, valami amit meg kellett volna, vagy meg kellene tenniök. De akkor ki kell kászálódni a jó langymeleg pocsolyából, ahol olyan kényelmesen  lehetett heverészni és csak a saját kis világunk minél kényelmesebbé tétele volt a mindennapi elfoglaltságunk.

 Na de ne legyünk teljesen igazságtalanok, sok embernek ez is nagyon megterhelő feladatott jelenthet.......különösen a mai önző világban, amikor a szociális érzékenység, a másokkal is törődés, a segítő szándék, az erre való  akarat egyre inkább hiányzik. Hiszen minden erről szól: valósítsd meg önmagad, tedd teljessé a saját életedet, törődj többet magaddal, légy sikeres, légy anyagilag gazdag, hogy megvehesd ezt, vagy azt, hogy úgy élj, mintha te is azok közé tartoznál, akik mindezt megtehetik.

Tegyél szert sokra- nagyon sokra, hogy még többet fogyaszthass, hogy amit pénzért meg lehet kapni, azt meg is vehesd, hiszen így leszel hasznos és elismert tagja korunk fogyasztói társadalmának. Annak a társadalomnak, ahol a pénz az isten, s az ember az ő rabszolgája. Mert hiszen egy kiló kenyér is pénzbe kerül, hát még egy luxusjacht!
 És micsoda különbség......a kenyér, egy falat étel,vagy ahogy a régi öregek hívták: az életke, a mindennapok túléléséhez kell .......és a mérleg másik tányérjában a luxusjacht, ami igazából nem létfontosságú. És sokaknak csak azért nem jut kenyér, hogy legyen valakinek egy luxusjachtja.

Vannak akik azt mondják, amióta világ a világ, ez mindig így volt, mindig   voltak és lesznek szegények és gazdagok. Bár ennek ellentmondani látszik a ma már egyre ritkábban fellelhető, természetes életmódot folytató, az ősvadonok mélyén rejtőzködő kislétszámú embercsoportok léte, ahol nincsenek kirívóan szegény és gazdag emberek, csak emberek, családtagok, emberi közösségek vannak, akik csak annyit használnak el a természet adományaiból, amire okvetlenül szükségük van. Nem halmoznak fel, és nincsenek kereskedelmi céljaik a természet kincseivel, azért nem építenek egy embernek öt kunyhót, hogy többre tartsák, mint a többieket.

 Ez csak az úgynevezett civilizált társadalmak vadhajtása, legyen hatvannégy szobás palotám, bár csak egyben lakom, legyen huszonnégy luxusautóm, bár csak egyet használok, legyen öt bundám, bár egyszerre csak egyet tudok felvenni, inkább dobjam ki a felesleges ételeimet, vagy adjam őket a vadászkutyáimnak, de ne adjak belőle a rászorulóknak.
A mai civilizált ember mottója:" - Ne mutassak részvétet senki iránt, mert az a gyengeség jele, legyek fontos önmagamnak, hogy mások is annak tartsanak. Vagyok én, én és megint csak én..............és utánam hosszú néma csend."

Ez bizony undorító!

És a lehetőség nem túl lelkesítő, sőt hátborzongató, mert hiszen milyen világot hagyunk az utódainkra?! Ha egyáltalán lesz még ezek után egy élhető világ!!!


Frank Sinclaire

2015, 09.06.
Még itt a ......