Az utókezelés rákfenéje...

Az utókezelés,a  pszichológiai gondozás, és a mai  módszerek egyik rákfenéje

A hazai lélektannal, pszichológiával, utókezeléssel foglalkozó szakemberek legtöbbje szélmalomharcot vív a mai korunk társadalmi jelenségeivel, legalábbis nálunk!

Hogy más országokban, földrészeken hogyan küzdenek meg a szakemberek a hasonló problémákkal, milyen lehetőségeik vannak az esetek kezelhetőségét, eredményes gyógyítását illetően, arra vonatkozóan nem rendelkezem információval, de valószínűnek tartom, hogy az anyagi, társadalmi lehetőségek ott is az adott országok gazdasági, társadalompolitikai helyzetétől függenek.

A jóléti társadalom egyes országaiban az alkohol és a kábítószer fogyasztás, valamint az ezek következtében kialakuló problémakör nem ugyanannak a jelenségnek a következménye szerintem, mint ami a náluk. Szegényebb országokban (például hazánkban) a káros jelenségek gyökerének más mutatkozik.

Kétségtelen tény, hogy az „eredmény” tekintetében ugyanoda jutunk, de az eredő, úgy tűnik, más alapokból táplálkozik.

A jóléti társadalmak dekadens viselkedése elsődlegesen a kimeríthetetlennek tűnő jómódból fakad, hogy bármit megtehetnek, a gazdagságukat, jólétüket nem fenyegetheti semmi.

Ez a tudat felelőtlenné, szociálisan érzéktelenné teszi e társadalom jólétben élő csoportjainak jelentős részét, és eltávolítja, elkülöníti őket a náluk lényegesen rosszabb körülmények között élőktől.

Kialakul a magas életértékkel és lehetőségekkel bíró elit köre, a fogyasztói társadalmi oligarchia, szemben az őket kiszolgáló, a tárgyiasult fogyasztási cikkeket és eladható-megvehető értékeket termelő, előállító, többnyire minimális, vagy éhbérér dolgozó emberek millióinak tömegével.

Ez egy nagyon veszélyes szembenállás, ami előbb-utóbb átbillen egy ma még mesterségesen szintentartott egyensúlyi ponton!  Egyfajta evolúciós időzített bomba, aminek a működésbe lépése kiszámíthatatlan, és akkor alighanem egy nagyméretű társadalmi robbanás következik be.

Ha ehhez még a a dominóelv is érvényesül, akkor ez akár világméretűvé is válhat.

De ezt a jelenséget egy nagy bizonytalansági faktor is jellemzi, mint ez  Mark Buchanan az „Itt és Mindenütt” című könyvéből, is ismert „homokjáték” alapján feltételezhető. Ezt az elméletet egy háromtagú egyetemi New Yorki kutatócsoport dolgozta ki.

Név szerint Per Bak, Chao Tang és Kurt Weisenfeld elméleti fizikusok kezdtek bele egy kísérletbe, aminek a lényege az volt, hogy az egymásra szemenként szórt homokszemcsék, alkotta kúp alakú halomban vajon mikor melyik homokszem fog egy lavinát okozni, ami az addigi halmot lerombolja, azaz egyfajta „földrengést, földcsuszamlást” fog előidézni.

A kísérlet többszöri megismétlése sem hozta meg a bizonyosság tudását, a mai napig nem lehet előre látni, vajon melyik lesz az a „homokszem”, amelyik az úgynevezett "kritikus állapotot" fogja előidézni, magyarra lefordítva, nem tudhatjuk, mikor és mitől következik be az a pillanat, aminek a következményeit már nem lehet megakadályozni

Szinte visszaköszönni látszik a történelmi Róma bukásának ok-okozati összefüggése, és mint a történelemből ismerjük, egy hosszú sötét időszak következett be az emberiség történetében. Persze ennek az indoklása is tulajdonképpen ma már ekkora időtávlatból csupán spekulációnak tűnhet.

A jóléti társadalmakkal szemben, nálunk sem az ország gazdasági helyzete, sem a politikai szándék, a társadalmi akarat, nem igazán ad lehetőséget ezeknek a problémáknak a valóságos megoldására.

Ideig-óráig a kezelések, a gondozás időtartamára adnak egyféle védőhálót, vagy legalább is egyfajta látszólagos védettséget a rászorulóknak, de amint kikerülnek az érintettek ebből a körből, szembekerülnek a kinti világ jelenségeivel, az életterek beszűkülésével és a velük szemben megnyilvánuló társadalmi ellenségesség feszültségeivel.

Aki nálunk pszichológiai terápiára, rehabilitációra szorult egyszer, azon rajtamarad a bélyeg, bekerül egyfajta nyilvántartási rendszerbe, és attól fogva az úgynevezett normális, kinti társadalom mintegy leprásként kezeli őket, egy kalap alá véve őket a különböző stádiumú, és okú esetekkel.

Ennek az a veszélye, hogy aki visszafordítható lenne, az is bele fog süllyedni abba a mocsárba, ahonnan a szakemberek „szeretnék” kivezetni őket.

A nincstelenség, távlattalanság, esélytelenség, a „már nincs ránk szükség” érzése nem orvosolható írott malaszttal, hangulatjavító szerekkel, tudattompító módszerekkel, vagy az agyműködést ideig-óráig befolyásoló elektrosokkokal.

A társadalmi összefogás, a közösségi tudat, a segíteni akarás és tudás, a mindezek mellé rendelhető anyagi, gazdasági források, eszközök nélkül ebben a körben nincs előre lépés.

De ezzel az illetékes szakemberek már hosszú évek óta tökéletesen tisztában vannak, viszont nincs megfelelő eszköz a birtokukban. 

Mintha az aktuális politikai hatalom gyakorlóinak eleve nem is lenne érdekük ennek az áldatlan állapotnak a megváltoztatása, a szándékos félrekezelésekről már nem is teszek megjegyzést, hiszen nem is egy alkalommal bizonyosodott be, hogy egyéni érdekek miatt egyes lelkiismeretlen "szakemberek" a laza jogszabályokat kihasználva, visszaéléseket követtek el, vagy a család kérésére, vagy bizonyos politikai érdekek miatt, az általuk kezelt „betegek” rovására.

A pszichológiai edukációs kezelések, beszélgetések, a csoporttagok előtti,  a személyiségüket nyomasztó kibeszélések,  megnyílások, az ideig-óráig tartó látszólagos lelki megkönnyebbülés, a különböző terápiás célú közösségi foglalkozások is csak addig mutatnak némi javulást az egyénekben, amíg nem szembesülnek újra a „kinti világ” farkastörvényeivel.

Ugyanaz a képlet, mint a hangulatjavító gyógyszerekkel, ha egy adag kimarad. Nincs természetes mód a lelki egyensúlyi állapot fenntartására, illetve kibillenti azt a mesterséges állapotból.

A valamikori családmodell megszűnt! Nincs helyette sem jobb, sem más megfelelő humánus módszer, ami a magukról gondoskodni nem tudó egyedeket, vagy az aktív munkára már nem képes időskorúakat megfelelően ellátná, pedig életük túlnyomó részét munkával töltötték, s ha csak a saját hasznukra dolgoztak volna, valószínűleg nem szorulnának segítségre, öreg korukra sem a gyermekeik, sem az állam részéről.

Ha nagyon „realistán” fogalmazok, akkor ez annyit jelent a mai nyelven, hogy akiből, akitől már nem profitálhatok gazdasági többletet, hát az feleslegessé válik. Ez az „egy rókáról minél több bőrt lehúzni” tipikus esetére hasonlít, a dögöt meg majd megeszik a varjak!

Ezzel a durva racionalizmussal egyelőre nem tudunk mit kezdeni, még nem találtunk megfelelő, humánus alternatívát. De mintha nem is akarnánk.

És ez az éremnek csak az egyik oldala:

A másik a fiatal, vagy fiatalabb korosztály, akik előtt nincs életpálya modell, ami élhetőbbé tenné számukra az életet. A különböző, szükségtelennek tűnő képzések alkalmazhatatlansága, a túl, vagy alulképzés miatt jelentkező egyre nagyobb munkanélküliség csak fokozza a társadalmi feszültségeket és növeli a kezelésre szoruló kedélybeteg, depressziós, kábítószer-fogyasztó, vagy éppen az alkoholizmusba menekülők számát, ahonnan csak nagyon kis százalékuk számára van visszaút, ha egyáltalán létezik ilyen.

Az ésszerű, és a jelenlegi földi népesség el-és fenntartásához szükséges, kellő mennyiségű munkánál sokkal többet dolgozunk-dolgoztatunk.

Ez a fogyasztói társadalom torz értékrendje, és az egyes emberi csoportok érdekeltségi szempontjai miatt alakult így ki.

Erre még rátett egy „lapáttal” a liberálisnak mondott kapitalista szemlélet, a látszólagosan szabad, ámde gyakorlatilag protekcionista alapokon működő piacgazdaság, és az áldemokrata ideológia, amikor demokratikus elveket hangoztatunk, de diktatórikus módszerrel, parancsuralommal irányítjuk az adott társadalmakat, nemzeteket, esetleg földrészeket, ahol mindig egy szűk létszámú csoport akaratának és érdekeinek rendeljük alá a többségi érdeket.

Mint minden rendes éremnek, ennek is van egy „harmadik” oldala, ez, pedig egy akaratlagosnak is mondható, szinte tudatos szemben állás, a gyógyítás szándékával!

Amikor az egyén valamiképpen arra a megállapításra jut, hogy a jelenlegi helyzete bizonyos fokig kényelmes, önerőből még külső segítséggel sem képes, és nem is hajlandó a mai helyzetén változtatni. De akkor még társadalmilag optimális viszonyok között sem lehet eredményes a terápia. Ez viszont már morális probléma, és az egyén torz morális értékrendjére utal.

Az értékrendek eltorzulása elsősorban egy, a társadalomban kialakult szemléletváltás, vagy ahogy mostanában divatosan mondják, paradigmaváltás.

A csak haszon és anyagelvű értékrend nem csak a fizikai világban, de az erkölcsileg általánosan elfogadott (de legalább is deklarált) síkon is jóvátehetetlen következményekkel járhat.  Sajnos ez a tendencia ma egy világméretűnek tűnő trend, ami nem biztos, hogy ideális irányba sodorja az emberiséget

Nos ilyen messzire lehet eljutni a hazai pszichiátria jelenlegi helyzetéből kiindulva a továbbgondolás útján. Tulajdonképp messzire vezet az út, de érdemes lenne ezen elgondolkodniuk azoknak, akiknek módjuk van a helyzet jobbítására.  Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így.

Magyarország, 2011. 08. 12.     Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com