Megint egy év vége, megint egy ünnepi időszak, és újra Visegrádon virrad rám Karácsony napja. Sőt, ha minden igaz, kétezer-tizennégy első napjait is itt fogom tölteni. Az orvosok és az ápolók, a gyógytornászok, az éttermi dolgozók és a takarítók is már-már régi ismerőseim. Hiszen ötödik alkalommal próbálok rehabilitálódni, azaz a járásomon és a hátgerincem működőképességén valamelyest javítani az orvosok és a gyógytornászok avatott segítségével. Tehát már nem vagyok idegen, már majdnem otthon érzem magam.
Ennek van is egy pikantériája.
Amíg otthon minden nap csupa ismerős arcot látok, addig itt azért vannak a már korábbról ismert gyógyulni vágyók mellett új emberek is. Ezt otthon nem mondhatom el, ez megint egy alkalom az ismeretségi köröm bővítésére. Azóta, hogy évenkénti rendszerességgel ebbe a csodálatos környezetben található rehabilitációs szakkórházba járok "időszakos műszaki karbantartásra-felújításra", nagyon sok érdekes (és kevésbé érdekes, inkább kerülendő) emberrel volt szerencsém megismerkedni.
Egy-egy ilyen alkalom a merítési lehetőségek végtelen tárháza annak, aki figyeli a különböző emberi sorsok alakulását, a mai állapotuk eléréséhez vezető, nem kevés vargabetűvel tarkított életutakat. Mindegyik egy külön tanulmány.
Ahány ember, annyi történet, annyi jó, vagy kevésbé jó, illetve már-már szinte tragikus életregény. Hogy egyes emberek miért is szenvednek abban a fizikális betegségben, ami miatt most itt próbálnak javítani hátralévő életük minőségén, egy másik írás témája lehetne.
Most inkább a mögöttes történések okait szeretném megjeleníteni, ha tudom.
Ha egyes emberek állapota hosszabb ideje stagnál, állandósul minden különösebb javulás nélkül, akkor milyen szándék, akarat, óhaj, vagy kényszer vezeti ide őket?
A tárgyév egy-egy jelesebb, mondhatni össznépi ünnepnapja alkalmából ezek az intézmények szerte az országunkban megtelnek olyan idős emberekkel, akik vagy egyedül, magányosan élnek, vagy ifjabb rokonaik, testvéreik, fiaik, leányaik társaságában pergetik a homokóra még hátralévő homokszemeit. Bármilyen furcsa, talán nekik rosszabb. Ők egyfajta társas magányban élnek esetenként. Ha egy kicsit "nehéz esetek", akkor így ünnepek előtt megindul a fiatalabb családtagok részéről a kutató hadjárat, vajon hol, melyik "csomagmegőrző" egészségügyi intézményben lehetne lerakni a karácsonyfa alatt rosszul mutató, esetleg a vendégek előtt kényelmetlenné váló nagymamát, nagypapát. És mint azt gyakorlatból tudjuk, valahogy valamilyen megoldás mindig akad.
Nos nekik nehezebb, nekik rosszabb a helyzetük. Ők a hagyományos családmodell híveiként arra tették fel az életüket, hogy halálukig együtt maradnak, nekik nem voltak kedvenc négylábúik, nekik a család volt a mindenük, ahol együtt élhetnek az utódaikkal, fiaikkal,lányaikkal, unokáikkal, hiszen amikor az utódok még kicsik voltak, akkor ők, a szülők gondoskodtak róluk, óvták, vigyázták kezdeti lépteiket, megtanították őket "repülni", gondolván ha a szülők megöregszenek, akkor a fiatalok lesznek majd az ő támaszaik. De a fiatalok már önálló életre vágynak, nem akarnak "szociális gondozókká" lenni, és ebbe az új világképükbe az öregek már nem férnek bele, mert bár az öregek szeretnének együtt lenni a nagy családdal, legalább a közös ünnepek alatt, mégsem tehetik a fent említett okok miatt, így azután lemaradnak a dédunokával közös karácsonyi fényképről, nem tudják büszkén mutogatni hasonló korú ismerőseiknek az unokákkal, dédunokákkal, vejekkel, menyekkel közös ünnepi fotókat, és csak titokban, könnyes szemmel sóhajtozva emlegetik a régi szép időket, amikor még együtt volt a család.
Az eleve hosszabb ideje egyedül élő embereknek valamivel könnyebb az ilyen helyzeteket túlélni. Ők már növesztettek egyfajta belső páncélt a lélek fájdalmát elviselendő. Ők nagyon nehezen nyílnak meg. Csak nagyon óvatosan és diszkréten, kifelé semmit nem mutatva, foglalkoznak az ilyenkor fokozottan aktuális lelki sebeik öngyógyításával. Az esetek jelentős részében ez sikerül is.
Nekik sokszor vannak négylábú barátaik, akik hűséggel, kedvességgel, szeretettel és együttérzéssel vannak öreg barátaik iránt. Nem okoznak csalódást, bánatot......., nem emberek, de barátok, társak minden körülmények között. Szóval a magányos ember mégsem magányos. Mindig van egy, vagy két igaz társa, talál magának értelmes - vagy kevésbé értelmes - elfoglaltságot, amivel ki tudja tölteni minden napja hátralévő idejét. Nincs elszakítva szeretteitől, mert amikor akarja, velük lehet. Ha másképpen nem, hát lélekben.
A lélek fantáziája hatalmas adomány, ezt csak azok tudják alkalmazni, akik képesek elrugaszkodni a földtől, akik tudnak - és nem félnek - egy kicsit lebegni. Akik maguk elé tudnak varázsolni gondolatban egy világot. Ilyenek az írók, meseírók, költők és zeneszerzők, festők, szobrászok, és bármily furcsának is tűnik, a tudósok. Hiszen az absztrakcióhoz, a minden nap láthatót elvonatkoztatva is láttatni képeshez hatalmas fantázia kell, és ez nekik megadatott.
Rövidebbre fogva, ők könnyebben veszik az "ünnepi akadályversenyt", illetve igazából nem is akarnak e tárgyban senkivel versenyre kelni. Ha már versenyezni, harcolni kell a szeretetért, egy emberi szóért, egy gesztusért, megette a fene. Az már nem is igazi.
Hogy mondta a költő? "Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, hogy nem kérem"!
És tulajdonképpen nem a kérés a szégyen, hanem az, hogy kérni kell! De ez nem annak a szégyene, aki kér, hanem azé, akitől kérni kell! Persze mindenki értse, ahogy akarja. Legalább is én így látom. És amim van, azt kéretlenül is adom. Sok "külső" holmim nincs, "belső" egy kicsivel több, de az mindenkié, akinek szüksége van rá. Bátran nyúljon érte a "tarisznyámba", hiszen az Övé is
Folytatása következik.
Frank Sinclaire
2013, december 25, Visegrád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése