A "csengőfrász"....

Na tessék. Megint egy olyan helyzet előtt állok, amely nehéz, lelkileg nagyon nehéz feladat elé állít. Itt állok egy, talán utolsó lehetőség kapujában – már ami a Nő/ Férfi kapcsolataimat illeti – és újra remeg a lábam. Nem tudom eldönteni, merjek-e belépni ezen a kapun, folytathatom-e az éppen csak megkezdett utat, melyre már oly régen vágytam?!

Hiszen már évek óta magányban élek, sőt volt, hogy ugyan házasságban, de társas magányban peregtek életem napjai-évei.

Eljátszottam a gondolattal, mily szép is lenne életem alkonyán végre megtalálni azt az embert, azt a NŐT, akivel a hosszú utazás utolsó állomásait együtt járhatnánk be. Szeretetben, békességben, egymás szemébe bátran nézve, egymás kezét gyengéden fogva, egymás lépteit támogatva, óvva- segítve-bátorítva a másikat, végig az utolsó közös úton.

És most kétségek gyötörnek, csúf sötét kétségek. Vajon szabad-e egy másik ember eddigi – vélhetően nyugodt - életét a magam tüskés, bogáncsos, kérges külsőjével és nem éppen hótiszta előéletével felkavarni. Vagy ha kinyitom a másik ember felé lelkem kapuit, megmutatom mindazt, ami én vagyok. Nem okozok-e Neki csalódást, vagy Ő nekem, és én megint a magány feneketlen sötét és kilátástalan mélységébe süllyedek vissza?!

Pedig meseszépen indult. Megnézni, ránézni és megkedvelni, sőt, már-már megszeretni egy pillanat műve volt. Hosszú perceken át elmerengve néztem bájos, nevető arcát, mosolygó, tiszta tekintetét, és megdobbant bennem valami. Nagyon hangosan és határozottan. Igen, Ő az akivel együtt el tudnám képzelni a hátralévő évtizedeket, éveket, hónapokat, napokat, órákat.

És mégis félek. Félek, hogy csalódást okozok annak, akinek a legkevésbé sem szeretnék, aki most oly fontosnak tűnik nekem!  Félek, hogy csalódom, hogy kitárom a „kaput” és védtelen maradok - mint már oly sokszor - a tüskéim nélkül a külvilággal szemben.

Ha nagyon sportszerű vagyok, meg kell köszönnöm a sorsnak, hogy ha csak pillanatokra-órákra is, de megadatott nekem mindaz, amit az ismeretsége által – még ha csak az interneten is – kaptam, és illedelmesen el kell búcsúznom tőle, anélkül, hogy a kezét érinthessem, a hangját hallhassam. Igen, azt hiszem ez a tündér(szép) mesék vége. Ettől féltem: megszólal bennem a „csengő” és jelez. Itt van, Ő az, és én nem merek sem belépni, sem ajtót nyitni.

Megint kívül maradok.

2013-12-18, Visegrád-Gizellamajor

Frank Sinclaire