Kiáltás

Kiáltás a mélyből…

Halott sivatag. A szem távolba vész el.

Dermedt, sík vidék, ám ha egy pontot kitartóan nézel,

látod – mint fuldokló búcsúja,

mint utolsó intés a nemlétező emberek felé,

mint üzenet a sírból, egyetlen zavaró pontként

-         kiáltva a halotti csendben –

kézfej emelkedik az ég felé.

Látod a nyitott tenyért, munkába görcsölt ujjait,

melyekkel segélyt kérőn nyúl a végtelenbe.

A tenyér bőre, mint évezredes fa kérge.

Ezernyi ránc, bőrkeményedés, repedezett árok,

rosszul fizetett, szerszámot markoló szorítások.

Durva – érdes – selyemszaggató bőrű.

S hogy ne sértse a kényes, finom világot,

gondolatban, bársonypuhán, de egy ujjal sem érve hozzá,

simogatott  meg minden szépnek látott virágot.

Egy kéz, mely arra volt csupán jó, hogy a rászorulók,

s, az összes többi….. megkapaszkodjon benne.

Ám, ha már biztos talaj volt a lábuk alatt, s arcuk újra napfényben fürdött,

Gyorsan elengedték, és ő újra egyedül maradt a mélyben.

Ábránd volt csupán, hogy talál ő is egy őszinte kezet,

mely egy emberibb, egy jobb világba elvezet?!

Valahol Magyarisztánban.

2013-07-16. Kollányi Ferenc, f.collany@gmail.com