2013. szeptember 29., vasárnap

A magyar egészségügy kicsiny furcsaságai....

Amiről most írni fogok, éppen tegnap történt Sopronban, a volt Állami Szanatóriumban a kardiológián,délután hat órakor. 

A  "főhőst" nevezzük az egyszerűség kedvéért P.Miklósnak. A többi szerepekben játszanak még: az ügyeletes orvos és az épületszárnyon lévő nővérek,valamint egy-két beteg.
A mi főhősünk tegnap délután fél kettő körül már a szanatórium és rehabilitációs intézet főbejáratától mintegy háromszáz méterre található - közismert nevén "Kiskakukk" nevű becsületsűllyesztőben  töltögette magába a nem éppen orvosi kezelésre előírt mennyiségű borfélét. A nem kevés itóka elfogyasztása   egyrészt jó nagy merészségre vallott, mert a mozgásában erősen korlátozott egyén a korábbi időkben átesett egy stroke-on.  Másrészt szívinfarktusok és egyéb halmazati betegségek miatt  egyáltalán nem lett volna szabad innia. 

A bizonytalan járása még inkább ingataggá vált a tetemes nedű benyakalása után. Derék "barátunk" - P.Miklós - ezek után  kb. fél hat és háromnegyed hat körül egy merész lendülettel nekiiramodott a nem kis kihívást jelentő háromszáz méter leküzdésének. A rehabilitációs kórház jóvoltából még segítsége is volt. Egy olyan kerekeken guruló ügyes kis segédeszköz, ami  a bottal is bizonytalanul közlekedőknek jelentős támasztékot nyújt. El van látva bevásárlókosárkával és egy kis ülőalkalmatossággal is, ha a használója elfáradt, sőt még fékberendezés is van rajta. 

Ezzel a szerkezettel felvértezve úgy gondolhatta, őt már nem érheti semmi baj, tehát - mintegy lidércfény a láp  felett -  'hősünk"elimbolygott egészen az intézmény halljában lévő felvonóig, ahol be is szállt ebbe a felvonóba. A másodikra felérve a folyosó helyett, nem tudni milyen okból, megcélozta a lefelé vezető lépcsőkart. Ez volt az egyik legkellemetlenebb jobbkanyar a kórház történetében.

Nos ekkor jött a baj. Emberünk kezében hirtelen meglódult lefelé a kis segédeszköz, és P.Miklósunkat magával rántva -ami a járásának bizonytalan volta miatt nem volt nehéz -  a drága szesztestvér hirtelen a hátsó felére tottyant a lépcső egyik fokán. És mivel a helyszín nem volt kipárnázva, alaposan megüthette az ülőgumóit, ráadásul a nemvárt esemény kellő mértékű ijedtséggel párosult. 

Valaki éppen arra járt, és riasztotta a nővéreket. Hirtelen ott termett az ügyeletes orvos is. Kérdezgette jó Miklósunkat, árulná-é el a nevét, szobájának számát, egyáltalán tudja-e hol van, stb...! Én éppen fel akartam menni  a szobámba a lépcsőházban, így bizonyos mértékig az esés utáni folyamatok akaratlan tanúja voltam, és volt szerencsém észlelni a levegőben diszkréten úszó szesz illatát. Mivel azt hiszem joggal feltételezhetem, hogy nem az orvos, vagy a nővérek fogyasztottak ilyenféle nedűt, ami ezt a tömény illatfelhőt árasztotta, kizárásos alapon ez ügyben csak a "peches artista" lehetett a kiinduló pont. 

Ezt már csak azért is joggal feltételezhetem, mert hasonló állapotban már két hete is leledzett az istenadta, csak akkor szerencséje volt és egyik betegtársa szó szerint visszacsempészte az intézetbe. Sőt, amint több betegtárstól hallottam, tavaly is volt ilyen "magánszáma".

A "szesztestvér" további sorsáról most nincs információm, de a jelenség elgondolkodtató. Az egészségügy tetemes összeget fordít a mostani, és a valamikori adófizetők pénzéből a rehabilitációs intézetek fenntartására. Orvosok, ápolónők, egyéb egészségügyi szakdolgozók, gyógytornászok és sok-sok más itt dolgozó ember áldozatkész munkájának köszönhetően betegek ezrei, tízezrei élhetnek a meglévő betegségük ellenére viszonylag stabil életet. Nem egy beteg a kezeléseknek köszönhetően élhet majdnem teljes értékű életet a még hátralévő életében. 

És van nem kevés beteg, aki összetéveszti a rehabilitációs kórházat valamiféle fakultatív programú  "SZOT" szállóval . Mintha egy társasutazás résztvevői lennének, ki-be járkálnak, fütyülnek a szakorvosok előírásaira, kint a főbejárat előtti kerítés lábazatán ülnek, mint verebek a fán, szinte eszik a cigarettát, és füstölnek, mint egy volt csepeli gyártelep. Ha túlsúly miatt diétázniok kellene, a városban bevásárolnak egy "kis ezt-azt", a büfében tömik magukba a süteményeket, és minden orvosi igyekezet ellenére növekszik a pocak, a fenék, a háj. Pedig a koszt tulajdonképpen jó, és mennyiségileg is elég, pláne ehhez a "hatalmas fizikai" megterhelést jelentő "kőtörő" munkához. Tehát nincs szükség "táplálékkiegészítésre". 
Sokan a kiírt kezelések egy részét inkább kihagyják egy jónak ígérkező bevásárlás, vagy egy környékbeli kirándulás kedvéért. Rövidre fogva ezt az írásomat, a következtetésem a fentiekből azt mondatja velem, hogy az ilyen mentalitású embereknek nincs az egészségügy szolgáltatásaiban semmi keresnivalójuk. 
Azok elől veszik el a gyógyuláshoz szükséges lehetőséget, akiknek tényleg elengedhetetlenül fontos lenne az utókezelés, akik komolyan vennék az orvosok munkáját és tényleg meggyógyulni jönnének ilyen rehabilitációs intézményekbe. 

Sopron, 2013, szeptember 29.

Frank Sinclaire


A Hold túlsó oldaláról 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése