Napló az út végén

Napló az út végén!

Megkésett szerelmi vallomás Katámhoz!

Te már nagyon régen, még ezerkilencszázhetvenegyben elbúcsúztál a földi élettől, amikor a repülőgépetek lezuhant.

De már korábban elveszítettelek, még amikor hagytam magam rábeszélni, hogy anyám kis kolléganője elkísérjen a közértbe.

Na ez ellen keményen és határozottan tiltakoznom kellett volna. Az akkori határozatlanságomnak meg is lett azonnal a következménye. 

Te megpillantottál, köszöntünk egymásnak, és még mielőtt odaértem volna Hozzád, a „drága” kis kolléganő gyorsan belém karolt, mintha egy pár lennénk. 

Arcodról akkor lefagyott a mosoly, egy lemondó kis grimasszal elfordultál, és szótlanul mentél tovább. A kis „hölgy” önelégült vigyorral nyugtázta a történteket, és még az sem bántotta, hogy meglehetősen gorombán elzavartam magam mellől, Utánad futva, hogy megmagyarázhassam a magyarázhatatlant. Persze benned is volt annyi büszkeség, hogy legyints, és sok boldogságot kívánj.

Én pedig – mint később még oly sokszor – megint a határozatlanságom, a gyávaságom keserű levét ittam. Akkor nagyon fájt, hogy nem értetted meg a helyzetem fonákságát, de ma már belátom, Neked volt igazad, az igaz ember vállalja fel minden körülmények között a szerelmet, a barátságot, és ne a különböző szituációkra kenje a lehetetlen viselkedését.

Ez csak magyarázkodás a semmiről. Aznap a helyes cselekedet az  lett volna a részemről, hogy a kis „kolléganőt” villámgyorsan elzavarom még a megjövetele pillanatában, függetlenül attól, hogy anyámnak ez hogyan esett volna!  Hiszen tudta jól Katával meglévő kapcsolatunkat, és nem kellett volna engem egy másik – neki jobban tetsző nővel – összeboronálnia.

A fiús anyák mániája, hogy „majd én tudom, ki kell a fiamnak” jelszóval, persze a teljes jóindulat mellett, még a legszebb kapcsolatokat is képesek valamilyen furfangos módon szétrúgni. Ezzel nem anyámat akarom hibáztatni.

A hiba az enyém, nekem kellett volna nagyon határozottan és egyértelművé téve a dolgot, már az elején csírájában elfojtani a hibás anyai szándékot.  De én inkább nem vállaltam a vitát, és a kényelmesebbnek látszó utat választottam. A későbbiekben ez a magatartásom még sokszor megbosszulta magát, és most már hiába próbálok magyarázkodni, hogy minden félresikerült kapcsolatomban Téged kerestelek. Ezek már csak rosszul hangzó üres kifogások, hiszen egyszer már megtaláltuk egymást.

A széltől is óvva, féltőn szeretve, mint egy gyönyörű virágot, gondoznom kellett volna ezt a csodálatos, nyiladozó szerelmet.

A gyávaságom, az emberinek nevezett gyengeségem lett ennek a szerelemnek a veszte. És most az időm vége felé, már belátom, nem kellett volna senkiben sem keresnem Téged. Velem vagy a halálod napja,1971 óta.

Hiszen most is itt Vagy, bennem Vagy, belaktad a lelkem, Veled álmodom, Veled beszélgetek, mielőtt el tudok aludni, Veled ébredek, fészket raktál örökre a szívemben.

Nagyon szeretném, ha a „Híd” túlfelén Te várnál rám, és újra kezdhetnénk.

Kollányi Ferenc, f.collany@gmail.com

Valahol  Európában, 2013-07-29