Újabb találkozásom a Visegrádi riportalanyommal:
Legutóbbi találkozásunk alkalmával nem a
legvidámabban búcsúztunk el egymástól. Tartottam is tőle, legközelebb majd
valami rosszhírt hallok esetleg felőle. Mivel tudtam, hol lakik, felkerestem.
Szerencsére egyelőre az egészségi állapota nem romlott jelentősen, és lelkileg
is mintha egy kissé nyugodtabb képet mutatott volna. Lehet, ez annak is
betudható, hogy a házigazdái – merthogy albérletben él, viszonylag rendezett
körülmények között – a saját kis kutyájukat az általa bérelt házban tartják, és
az új kis barátja megnyugtatóan hat rá. Bár ami a közéleti érzékenységét
illeti, hát az bizony a régi. Az abnormális társadalmi-szociográfiai-politikai
jelenségekre ugyanolyan hévvel reagál, mintha húsz éves, nem pedig egy hetven felé járó öreglegény
lenne.
Mivel sokat van a „kiskutyájával”
egyedül, vele beszéli meg a lelkét leginkább kiborító-felháborító történeteket,
és mivel kis barátja egy nagyon értelmes és érző kis lény, mélyen egyetértenek
a legtöbb vitás kérdésben. Persze ez leginkább a játék, a dédelgetés és a„kismanóval”
– így becézi sokszor – közösen eltöltött
időben nyilvánul meg. Amikor este öreg barátom ágyazni készül, alig várja a kis
törpe, hogy a takaró a helyére kerüljön, és ő már el is foglalja az őt
megillető helyet. Befészkeli magát, és ahogy hallom, reggelente odabúvik az
öreg karjához, ráhajtja a kis buksiját, hanyatt veti a lábait, és édesdeden
szuszog, sőt még horkol is. Ez szerintem a legnagyobb bizalom jele, nem fél,
biztonságban érzi magát az öreg karjaiban, és ő is érzi, hogy kell még
valakinek, számít rá valaki, a maga kis kutyahűségével, akkor is ha éppen nem
kap valami csemegét!
De öreg barátom dohog, most igazán maga
alá zuhant lelkileg.
Először nem is akart nagyon beszélni
róla, de egyszerre csak kiszakadt belőle egy átkozódás, szinte egyfajta önvád.
Íme ami kihozta őt a béketűrésből és az addigi, viszonylagos nyugalmából:
„Meghalt egy általam nagyon nagyra
tartott, és szeretett énekes, Bódi Laci – Cipő – és szinte szemtelenül
fiatalon. Pedig biztosan lett volna még mondanivalója a dalaival, szövegeivel
ennek, és az összes nemzedéknek.
Ha megoldható lett volna, cserébe inkább
nekem kellett volna találkoznom az Öreggel, Laci még nagyon ráért erre a
„személyes látogatásra”. Ez azért is fáj, és nagyon bosszantó, ha lehet ezt így
mondani, mert egyre fogy az értelmes, nem gyáva, és a demokrácia elveiért
bátran, bárhol kiálló emberek száma. Én tulajdonképpen csak a magam öreges
módján, írásaimban dohogok egy szűk körnek, ha egyáltalán olvassa valaki, a
blogomban, amit időnként megosztok a Facebook-on - bár egyelőre sok értelmét
nem látom, mert ez a közösségi oldal egyre inkább egy pletykarovat képét idézi
fel bennem. Persze az itt lévő irogató, „lájkoló”, érdekességeiket közkinccsé
tevő embereket is bizonyos fokig megértem. De csak bizonyos fokig, mert ha egy
ország átlagos polgárai ennyire félnek az általuk hatalomba ültetett rezsimtől,
akkor ott tudatilag valami ménkű nagy baj van. Tulajdonképpen a saját
gondolatainkat félünk kimondani – HANGOSAN – és inkább azokra bízzuk ezt a
fajta „megmondó” szerepet, mint Cipő és együttese, Koncz Zsuzsa, és még egy-két
értelmesen gondolkodó és nem a nagy többségnek számító beszari alakokra. Igaz,
én is könnyen beszélek, immár öregen, betegen, és a kis barátomat meg azt a
nagyon kevés emberi barátomat leszámítva, tulajdonképpen magányosan élek, mit
veszíthetek, ha a diktatórikus hatalomnak útjában vagyok?! Az egyébként sem túl
fényes életemet, a munkás évek alatt elveszített egészségemet, azt a hatalmas
vagyonomat, ami szerint Lázár János besorolt a pusztulásra ítéltek közé?
Maximum annak a kevés barátomnak fogok
hiányozni, akiket még ma annak nevezhetek. De nagyon remélem, rájuk talán nem
borul az én, a mostani hatalom által ellenszenvesnek tartott személyem árnyéka.
Tehát én viszonylag bátran pofázhatok, az én időm már lassan lejár, és egy öreg
fecske nem csinál nyarat – sem forradalmi tavaszt. Ahhoz más emberi közegben
kellene élnünk. Egy összetartó közösségnek kellene lennünk, közös emberi
célokért, egy élhetőbb Magyar Demokratikus Köztársaságért, ahol nem az
erkölcstelenül és jogtalanul, de utólag törvényesített, összeharácsolt javak
mennyisége dönti el, kinek van itt joga élni! Próbáltam más, olvasottabbnak
tűnő Internet orgánumhoz csatlakozni a bolgommal, de egy, véletlenül éppen a
közölt írásomat elolvasó, jóindulatú ember figyelmeztetett, hogy ez az oldal,
nem az az oldal, amire én gondolok, ide is elsősorban csak a „bennfentesek”
írhatnak. A többiek írásait általában a moderátornak nevezett cenzorok
kitiltják. Így hát marad a vakvéletlen, és talán akad egy-két életunt olvasó,
aki tévedésből belenéz az írásaimba. Hát most itt tartok, figyelem a körülöttem
„zajló” világot, sajnálom a leendő ifjúságot és a hazánkban még élő embereket.
Itt már nagyon rossz napok felé közeledünk és senki nem akarja kinyitni a
szemét, a száját, és egyszerre felállni kényelmes üldögélő pozícióból, hogy
egyszerre kiáltsa: ebből elég, ELÉG!!!
Hát kedves Feri barátom, ha nevezhetlek így, ez mostanság velem a
helyzet. Várom a dolgok végkifejletét, de nem biztos, hogy szeretném megérni a
jövő tavasz választási cirkuszait, mert ha megint a hatalom birtoklása, és nem
az ország, az emberek jövője a fontos –ahogy most látom – ezt én már odaátról
sem akarom látni. Akkor inkább keresek odaát egy négylábú jóbarátot, aki
elfogad, és majd kettecskén
elsétálgatunk az örök vadászmezőkön! Ne haragudj, sajnos ez most egy kicsit
hosszúra nyúlt, és elfáradtam. Köszönöm, hogy meglátogattál bennünket, és
remélem lesz még alkalom az idén egy találkozásra. Isten áldjon! „
Hát eddig tartott, és akkor most én is
zárom soraimat, abban a reményben, hogy az öreg szavainak azért lesz valahol
pozitív hatása, és nem írt eddig hiába!
Magyarország,2013-03-14
Kollányi Ferenc, 60 30/408-9830, f.collany@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése