Keresem az okokat,...

Keresem az okokat, …

Keresem az okokat. De vajon milyen okokat, és miért? Hiszen bizonyos jelenségeket az emberiség már évszázadok, sőt talán évezredek óta ismer. Sokmindenkinek volt már hasonló „élménye” az életében legalább egyszer. A „hímneműek” egy jelentős részét érték már „csúnya meglepetések” az - indokolatlanul – gyengébbiknek titulált női nem bizonyos, jeles képviselői részéről. Persze, ahogy egy időtlen viccben megjegyezték, azért élnek a nők hosszabb ideig, mint a férfiak, mert nincs feleségük. Nos talán ez is közrejátszik a lehetséges okok között, de a végső következmények alakulásához a mi szentimentális, önbecsapó, saját magunkat is hülyítő magatartásunk is vastagon hozzájárul(t).

Viktimológusok szerint egyesek kifejezetten az úgynevezett „tipikus áldozat” kategóriába esnek, és akármit is csinálnak, csak egy kedvező helyzetnek kell kialakulnia, már is bekövetkezik a „csúnya meglepetés”. Sajnos közülünk sokan hajlamosak arra, hogy a képzeletükben létrehoznak egy idealizált álomnőt, akit azután egész hátralévő életükben keresnek, de valahogy soha nem az „igazit” találják. Így a „meglepetés” bekövetkezte után, az esetek egy részében hosszabb-rövidebb időt a két fél megél egymással, vagy egymás mellet, de a legtöbb esetben válással végződik a „tündérmese”. 

Ha a frigyből gyermek is születik, nos bizony az nagy probléma, mert az igazi vesztes általában, sőt mondhatni, mindig a gyermek. Lehet, hogy érzelmileg nem nagyon sérül, ám az ideálisnak mondott férfi-nő kapcsolati minta helyett, egy érzelmileg viszonylag humánusan rendezett válást kap követendő példaként. Ezt, habár klasszisokkal jobb, mint az ilyen esetek többségében lezajló örökös „harmincéves háború”, azért sérülés nélkül nem lehet megúszni. Az elhagyott fél mindig személyes – főleg érzelmi - veszteségként éli meg a helyzetet. Ezen csak halvány gyógyír lehet egyféle anyagi kompenzáció, már amennyire a fájdalmat ez ellensúlyozhatja.

Bár tudjuk, a pénz időnként csodákra is képes, de azért a sértett büszkeségen keletkezett sebek csak nagyon lassan (lehet, hogy soha nem) gyógyulnak. Ám azt is meg kell jegyeznem, hogy a válások többségében általában a női nem jeles képviselői kapnak kisebb-nagyobb, vagy esetleg hatalmas nagy anyagi kárpótlást az elvesztegetett „leányságukért”, bár ennek a jogosságát némely sorstársam erősen megkérdőjelezi. Vannak „hölgyek”, akik egyes esetekben akkora asszonytartást kapnak a bíróságok jóvoltából, hogy az egy kisebb ország éves nemzeti költségvetését is meghaladhatja.

Az óceánon túl már régi gyakorlat ez, és szinte külön iparággá nőtte ki magát, de manapság itt, az öreg kontinensen is egyre gyakoribbak az efféle jelenségek. Sőt, az egyik, szinte kizárólag válóperekre szakosodott hazai ügyvédnőnk egy vele készült riport alkalmából elmondta, a honi milliárdosok körében zajló válások vagyonmegosztási pereiben, átlagembernek elképzelhetetlen nagyságrendű vagyonokat zsebelnek be egyes „hölgyek” asszonytarás, vagy  esetleg végkielégítés címén.

Egy példát is elmondott, amikor a „hölgy” követelése már odáig terjedt – és a bíróság a javára döntött – hogy több mint másfél milliós havi tartásdíjat követelt, mert a két gyermekének a környékbeli csemegeboltos házhoz szállítja naponta a különböző nyalánkságokat, amiket a szegény gyerkőcök nem tudnának nélkülözni, mert már annyira hozzászoktak. Nagy az isten állatkertje, és az emberi mohóság végtelenebb, mint az űr!  Egyszóval már nálunk is nagy biznisz a „jó pénzes madarat fogj lányom” nevű össznépi társasjáték, meg az „otp”, azaz: „odatartottam a p..ám”, és ehhez mi, hígagyú férfinép, mint ügyeletes balekok, megüdvözült mosollyal orcánkon, még lelkesen asszisztálunk is .

És a nők, az isten adta (de így kicseszni velünk?!) nők, a férfiúi hiúságunkat alaposan ki is használják. Persze mindezt jól megideologizált szakértői, jogászi segedelemmel, és az éppen hatályban lévő jogszabályok segítségével. 

De azért nem ez az általános kép. Kis hazánkban ma még (sajnos) a milliárdosok nincsenek többségben, inkább látszik általánosnak, hogy kettévágják a bútorokat, a tévét, meg a stelázsit, vagy a volt férj egy nylon szatyorban, esetleg jobb esetben, egy sporttáskában a személyes holmijával balra el(kullog), és a büdös életben nem jön helyre anyagilag.

Ez a törvényes kifosztásnak az egyik lehetséges módja. De tulajdonképpen a „győztes fél” is a vesztesek táborát növeli.  Egy-két, esetleg három gyerekkel a „tarsolyában”, ugyan mennyire fognak utána kapkodni a házasodni szándékozó mindenre elszánt „halálba menők”?! Nem hinném, hogy egy ilyen helyzetben lévő „sportlédy” sok eséllyel indulhatna a férjvadászati futóversenyen. (ez a „fuss az életedért” című „rubintréka aerobik” program) A legtöbb esetben a gyerekeivel egyedül maradó amatőr versenyzők „eredményes futamkísérletét” éppen a  „tartozékcsomagban” kapható, előregyártott családi idill akadályozza meg.

Például a gyermekes fél már régóta egyedül „kormányozza az oldalkocsis járművét”, és pont az „oldalkocsi utasai” gátolják meg esetről esetre, hogy új párra találjon, az amúgy is ritka madarak között.

Ha mégis pozitív eredménye van ennek a projektnek, még mindig ott a hibalehetőség, hogy a közös élethelyzetek során bukkannak elő bizonyos hibapontok.

Némely szokások a múltból olyan erősen rögzültek mind a két félben, hogy nagyon nehéz az összecsiszolódás, és az egymás iránti türelem nincs éppen a csúcson. Röviden, gátló tényező annyi van, mint a tenger. 

Ám, ma már tulajdonképpen alaposan fordult a helyzet, egy kevésbé szimpatikus irányba. Túlsúlyban (általában nem szó szerint) vannak azok a hölgyek, akik nem akarnak gyermeket, gyermekeket szülni ilyen-olyan indokok miatt, pusztán csak a „tollfosztás”, várhatóan csábító nagyságrendű eredménye miatt hagyják magukat elcsábulni, azaz úgy tesznek, mintha a mi ellenállhatatlan vonzerőnk miatt pazarolták volna ránk szűzies leányságukat. Ami a „tollfosztás” jelentését illeti, azt bizony szó szerint kell érteni, azaz, úgy leperelik a „teremtés koronájáról” még az utolsó gatyáját is, hogy beleőszül a sörénye.

A „szűziest” fenntartással kell érteni, mivel egyes hazai felmérések szerint az említett kategória -  mára -  tizenöt éves életkor felett, szinte teljesen kihalt. Ez persze nem gátolja, az egyébként valószínűleg makulátlan erényű „hölgyek” céltudatos törekvéseit, tervük megvalósítása tárgyában.

És mint az amerikai névrokon tornádók-hurrikánok, ők is hatalmas pusztítást hagynak maguk után, azaz:-„utánuk a vízözön”. Jelszavuk: „viszünk mindent”. Szóval szép kis fruskák. Még a hideg is kiráz. A kezdeti angyalarcból, egy „csodálatos” átlényegülést követően, ijesztő medúzafő bontakozik ki, a tengeri alvilág minden rémségével felékesítve.  Ilyen Uri Gellert idéző mutatványra ma már egyre több „hölgy” képes.

Ezek után megint felmerül a kérdés, vajon miért is ők a gyengébb nem? Mitől is gyengébbek? Nos, ahogy a fentieket végiggondolom, ez egy nagy megvezetés. Már csak azt kellene kinyomoznom, kiktől ered ez a félrevezető jellemzés. Vajon a nők terjesztették el ezt, egy már eleve megtévesztő taktikai húzás okán, vagy mi férfinép hitettük el magunkkal, önön nagyságunk és hiúságunk álságos legyezőjeként ezt a maszlagot?!  Mindenesetre most itt ülünk egy jó nagy gödör fenekén, ahová látszólag a saját akaratunkból másztunk le, és közülünk többen is elátkozták azt a pillanatot, amikor hallgattak a csábító szirének hangjára. „Késő bánat, most már utánam a vízözön…” énekli a nótáskedvű asszonykórus, és  hamiskás mosollyal, kuncogva elillan a „szánkból” kiénekelt bónuszsajttal.  Még számtalan variációt lehetne említeni az örök nő-férfi téma tárgykörében, a különböző megtörtént esetek kapcsán, ám a téma terjedelmes volta, valamint az idő-és helyszűke miatt kérem, nézzék el nekem, hogy erre most külön nem térek ki.

Szerintem már eddig is éppen elég ellenséget szerezhettem magamnak a „hölgyek” körében, ezzel a pár rövid gondolatommal.  Lehet, hogy engedélyezik a kilövetésemet? Talán azért ahhoz én mégiscsak egy kis vad vagyok. Kár a lőszerért.

Igazán találó a mondás: „aki hülye, haljon meg”, és Jenő (meg a többi) úgy is tesz. Meghal! Béke porainkra. (bár lehet, azt sem hagyják szó nélkül ezek a huncut kis nők)

És most itt a vége (ennek), de a dal folytatódik.  Az élet nevű revüműsor megy tovább. Új darabhoz, új férfi (áldozati ökör) kell!  Ki tudja meddig?!

Magyarország, 2013-01-11

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com