Vénségére mire nem vetemedik az óvatlan ember?!
A minap arra eszméltem, hogy minden
állami tiltás ellenére, elkezdtem gondolkodni, és furcsa képek törtek fel a
bensőmből. Kezdtem már komolyan aggódni.
Ha ezt a „hatóság” megtudja, vagy valahol, valaki ezt megneszeli, nem is
jó arra gondolni, mi lesz a sorsom?!
Aggodalmam okozója egy fura képzet volt,
arra mertem gondolni, hogy egy átlagos pénzintézet, mondjuk egy bank, általában
kétféle klienssel foglalkozik. Egy befektetővel (betétessel), és egy kölcsönigénylővel,
akik között azért akad szép számmal viszonylag gazdag, tehetős ember is, de aki
jobban szereti a bank által kezelt pénzt kockáztatni, mint a sajátját. Elvégre
az nem a bank pénze, amit kockára tesz, hanem egy másik emberé. De inkább az
vesszen, ha már vesznie kell, mint az övé. Elvégre azért tart jól fizetett
ügyvédeket, csavaros eszű jogászokat, hogy szükség esetén kihúzzák egy
esetleges slamasztikából.(és lehetőleg patyolat tisztán).
Persze azért a bank általában elővigyázatos,
referenciát, vagy egyéb biztosítékokat kér ezektől az ügyfelektől is, de
megfelelő mértékű dotálás esetén (elvégre a banktisztviselő is csak gyarló
ember) szemet lehet hunyni bizonyos klauzulák meglétének hiánya felett.
Általában ilyenkor menetrendszerűen jön a „kétes kinnlevőség”, a
„behajthatatlan követelés”, vagy a jogutód nélküli megszűnéssel együtt járó
csőd. A bűncselekményt ismeretlen tettes hiányában megszüntetik. A bank elviszi
a balhét. Hiszen a bank (vagy az állam)
úgyis köteles szavatolni a betétesei pénzét!
Na ekkor jönnek a csalafintaságok, a
bank megemeli a hitelkamatot, felemeli a számlavezetési díjat, növeli a
bankkártya költségeket, és még számtalan kisebb-nagyobb trükköt bevet, hogy az
elszenvedett kárának legalább egy részét visszanyerje valakiktől, vagy esetleg
még keressen is az ügyleten.
Azután vannak még a pusztán
takarékoskodó, és a nem túl nagy betéti kamat reményében pénzecskéjüket bankba
berakó, spórolós emberek, meg a viszonylag jómódú polgárok. Ők az erősnek
számító középosztály tagjai, az általában jól kereső alkalmazottak, a stabil,
magas nyugdíjasok, és a szerencsésebb sorsú vállalkozók. A felső két-háromszázezres
számú rendkívül gazdag, sőt már-már normális emberi mértékkel be sem látható vagyonnal
rendelkezőkkel itt nem is érdemes foglalkozni. Ez már egy „ember feletti”
kategória. (legalább is nálunk)
Az előbbiekben említetteken kívül van
még az igen nagy létszámú, ámde anyagi lehetőségeket tekintve jelentéktelen
emberek hatalmas tömege. Ezek azok az emberek, akik nagyon sokszor becsületesen
dolgoznak inuk szakadtáig, és lehetnek bármilyen jó szakemberek, akármilyen
diplomás felsőfokú végzettséggel rendelkezők, kellő ismeretség, személyes
kapcsolatok nélkül maradnak életük végéig a szürke emberek tömegében.
Nekik van a legnagyobb szükségük a
megélhetésükhöz szükséges anyagi javakra, az ö munkájuk révén gazdagodik meg a
jómódúak egy nagyon jelentős része, ők a fogyasztói ipar motorjai és egyben
termelői is. Ha ez a hatalmas létszámú réteg nem létezne, nem volna szükség a
fogyasztási cikkek, paci és áruházi termékek, bóvlik egyre bővülő skálájának
gyártására, és nem volna a sok-sok balek, aki mindezeket megvegye.
De azok sem léteznének akkor, akik ennek
az egész termeltetési –és kereskedelmi körhintának a haszonélvezői.
Ez a hinta-palinta játék kísértetiesen
hasonlít a hazai építőipari kisvállalkozók egy részére, akik először a
vendéglátóipar kocsmai változatában kezdték a vállalkozói létet, majd a
söntésbeli ismeretségeik révén, összeverbuváltak a törzsvendégekből egy,
általában szedett-vedett, szakmailag nulla bagázst, kinevezték magukat
építőipari vállalkozónak, és összegányoltak néhány kutyaólat, hétvégi háznak
nevezett előregyártott romhalmazt, felvették érte a hülyére vett, hozzá nem értő bepalizottaktól a kivitelezési
díjat. Ez vagy csak a „munkadíjat” tartalmazta, vagy az egyébként esetleg
lopott anyag árát is. Tulajdonképpen ezek az építtetők is megérik a pénzüket,
mert csak az lebegett a szemük előtt, hogy a ki nem fizetett Áfa, a számla
nélküli kókányolás által, mekkora összeget tudnak majd az adóhivataltól
eltitkolni!
Persze az „alkalmazottak” sem voltak soha
bejelentve, erre klasszikus példa az APEH székház építkezése, a PASCAL LAKÓPARK
(generálkivitelező: Mahíd zrt, anyacég: Vegyépszer), vagy például az ARÉNA
PLAZA,(generálkivitelező: CFE, belga tulajdonossal) ahol a munkaügyi ellenőrök megjelenése alkalmából,
a nem bejelentett munkások tömege hagyta el nagyhírtelen a helyszínt, az éppen
ott közlekedő trolibuszokkal, de volt,
hogy maga a vállalkozás is legtöbbször illegális volt (ilyen még a legutóbbi
időkben is előfordult). Az már csak hab a tortán, hogy ezek a „talpig
becsületes, (korcsmárosból építési vállalkozóvá avanzsált cégéres gazemberek)
vállalkozók, a jól- rosszul elvégzett munka bérfizetését a saját ivoldájukban
tartották, ahol a hozzájuk hasonlóan becsületes munkásaiknak alkalmuk nyílott a
teljes havi járandóságukat, a most már megint vendéglátóvá átalakult korcsmáros
kezébe visszaszármaztatni!
Hiába, a zsák a foltját megtalálja, vagyis,
a szél mindig összehordja egy kupacba a szemetet, egykutya. Leleményes és
individualista a magyar, mondaná Matolcsy, miként az a Hódmezővásárhelyi
lakossági fórumon is elhangzott. (Bár a „leleményest” nem, csak az
„individualistát”mondta, de az sem jobb).
Tehát a fentiekből látható, hogy a
bankok és az ügyfeleik viszonya nem igazán áttekinthető. A hazai viszonyokat
nézve meg, ha hozzáveszem a vállalkozói viszonyaink egy részét is, egyenesen
zavaros, mint egy bűzös mocsár. Valamit, valahol, valamikor össznépileg mi itt
nagyon elrontottunk, és akárhogyan töröm a fejem, igazi kiutat nem is látok.
Egy régi vicc jut ilyenkor az eszembe.
Még apám mesélte valamikor a hetvenes évek elején, de nagyon is időszerű:
„Szovjet tudósok feltaláltak egy
csodaszert, amivel fel tudták támasztani Lenint. Nosza, irány a mauzóleum,
beadták egy injekciós tűvel a csodakatyvaszt, és lőn csoda, Iljicsünk
feltámadott. Így hát a nép bölcs vezetői megkérdezték a hős vezért, mit akarna
kezdeni most ezzel a csodálatos feltámadásával, vajh, mit szeretne? És jő a
válasz: látni akarom, hogyan sáfárkodtatok a rátok bízott országgal. A
pártvezérek összenéztek, ezen ne múljon. Vitték is az öreget a hatalmas szovjet
autócsodákkal, testőrökkel, kis és nagyrangú kísérőkkel. Buzgón magyarázták a
„bizonyítványt”, de az öreg csak csóválta a fejét, és azt találta mondani:”-
fiúk, én le akarok menni a nép közé, álruhában, mint például Mátyás, a magyarok
királya. Van fülem, szemem, szám. Saját magam akarok meggyőződni a jelenkori
dolgok állásáról. A pártvezéreknek nem igen tetszett a dolog, de nem akartak az
öreggel vitatkozni, így hát belementek az ötletbe. De titokban két KGB-s
ügynököt ráküldtek, ha meleg lenne a helyzet, fogják meg az öreget, dugják
gyorsan vissza az üvegkoporsóba és kész. Ám az öreg sem esett a fejére, egy
perc alatt eltűnt a két ügynök elől, mintha soha nem járt volna a környéken. A
fejeseket a frász törte napokig, de csend volt mindenütt. Eltelt egy hónap,
kettő, fél év, még mindig semmi. Na ezt már megették a medvék a tajgában,
gondolták, és már el is feledkeztek az öregúrról, amikor a forradalom napjának
előestéjén csengetett a postás a Kreml kapuján, táviratot hozott. A szöveg a következő volt: mindent láttam,
mindent hallottam, mindenkivel beszéltem. Itt ülök az Auróra fedélzetén. Holnap
újra kezdjük az egészet! Aláírás: LENIN.
Ugye milyen messzire jutottunk a
kezdetektől?
A bankoktól az ügyfeleken keresztül a
hazai bajokig?! Ebből is látszik, amit már többször mondtam: minden mindennel
összefügg, akár szeretnénk, akár nem. Ez egy hatalmas hálózat.
Lehet, hogy nekünk, embereknek is vissza
kellene mennünk a kiindulási pontig?! Ahogy én tudom, ez sajnos nem
lehetséges. Sajnos!!!
Magyarország, 2012-11-18
Kollányi Ferenc? 06 30/408-9830/ f.collany@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése