A nagyvárosi dzsungel „mutánsai”
(Mutáns a normálistól eltérő)
Előre bocsátom, hogy a tapasztalataim
nem általánosíthatóak, mivel az európai nagyvárosok közül csak Budapesten éltem
huzamosabb (mintegy fél évszázados) ideig, a többi európai nagyvárosban csak
látogatóként fordultam meg alkalomadtán, valamint a mostani lakóhelyem inkább
létszám, mint létesítményi jellemzők alapján kapta a hazai illetékes hivataltól
a „város” minősítést. Például az utcák jelentős részében nincs járda, a helyi
tömegközlekedési lehetőség is kíván nem kevés javítani valót, ezért, azután
akinek nincs valamilyen egyéni járműve, elég körülményesen, vagy jó idő esetén
csak gyalogszerrel juthat el a település egyik pontjából a másikba, bármekkora
távolságra is legyen az út célja.
Esős időben a gyalogos csak akkor
vállalkozzon hosszabb útra, ha nagyon muszáj, vagy rendelkezik búvárruhával, mert
egyébként a közlekedő járművek a feje búbjáig telefröcskölik sáros, mocskos
lével.
Tehát visszatérve eredeti mondandómhoz,
ez egy igen érdekes és egyben visszataszító, vagy inkább riasztó, biológiailag
humanoid szerkezetű, de csak külsejében
hasonlító, rendellenes fejlődési irányokat mutató lények nagy tömegekben élő
csoportja. Sok alfaj létezik, ami
egyrészt az élőhelyek különbözőségéből fakadhat, másrészt a szocializációt
alakító körülmények minőségileg egymástól esetenként jelentősen eltérő
hatásainak a következményével magyarázható. Én legalább is ezzel magyarázom a
Budapest különböző területein élő egyedek, időnként jelentősen eltérő, élőhelytől
és egzisztenciális különbözőségektől eltérő viselkedési formáit.
Az eddigi hatvanöt évemből ötven évet
ebben a dzsungelben éltem le, és bátran állíthatom, a mutánsok száma időközben
egyre növekedett, és életmódjuk is egyre inkább egyfajta, kíméletlen
csúcsragadozói vonásokat mutat.
Mondhatom, megfordultam a város sok
pontján, főbb terein, a tanulmányaim és munkám folyamán. Erzsébeten születtem,
az első húsz évemet a hatodik kerületben éltem le, bár ebben az időben a rokoni
szálak következtében Angyalföldön is sokat tartózkodtam. Sőt a későbbiek során még Soroksáron és a
déli agglomerációban is sűrűn jártam. Házasságkötésem alatt az egyik
„legforróbb” kerületben, a „Nyócker”-ben töltöttem tíz évet, majd következett
Újpest, a II. kerületi Fő utca, majd Rózsadomb, utána még ennek a kerületnek a
legegészségtelenebb része a Margit körút sarkán. a kilencvenes évek elején még
a Gellérthegy egyik legszebb részén, a Somló utcában is. Azért a valósághű kép kedvéért ki kell
jelentenem, életem első huszonöt-harminc évében még nem figyeltem meg ezt a
mutációs folyamatot.
Tulajdonképpen ez a kilencvenes évek
elején lett egyre inkább látható, valahogy furcsa egybeeséseként az akkor zajló
„gengszterváltás”-nak.
Az általam mutánsnak nevezett lények
egyre mohóbbnak, egoistábbnak, egymással szemben is kíméletlenebbnek tűntek.
Ez a tendencia mára felerősödött. Az
egymás elleni kíméletlen törtetés még erősebben, markánsabban jelentkezik. Ebből egy nem túl bíztató jövőképet tudok
elképzelni magam elé, de nemcsak rólam van szó.
Megfigyeltem a különböző fővárosi
csomópontok, a legismertebb, legforgalmasabb közterek, főútvonalak mutáns
egyedeinek a viselkedését, és legnagyobb bánatomra, arra a következtetésre
jutottam, hogy lehetőségeim és szándékom szerint, csak a legszükségesebb
esetekben teszem be a lábam ebbe a „kőrengetegbe”. Akkora szintű az
antiszociális, empátiahiányos negatív viselkedési elváltozás a normálishoz
képest, hogy a „lélektani műszerem”mutatója a skálán már a végpontot is
meghaladta.
Ezeknek az egyedeknek a többsége
egyáltalán nincs tekintettel senkire, kizárólag a saját személyes érdekével
törődik. Tapos, könyököl, tolakszik, bárkit fellök, felelőtlenül és rendkívül
fegyelmezetlenül, ön-és közveszélyesen rohangál keresztül a gyalogátkelőhelyeken,
bármit is mutasson a forgalomirányító lámpa.
A tömegközlekedési eszközökön a figyelmesség ritka, mint a „Magyar
vágta” rajtján a hintaló, legyen szó betegről, öregről, ölbeli gyermekkel
utazóról, vagy akár terhes anyáról. Persze az a helyzet, hogy amióta egészségi
állapotomban jelentős hátrányos változás ált be, sokkal érzékenyebb vagyok az
ilyen jelenségekre, habár előzőleg is rosszul tűrtem az efféle helyzeteket,
mára a személyes érintettségem okán még inkább felerősödött bennem a kritikus
szemlélet.
Ez kizárólag fővárosi jelenség, mintha
kizárólag az eleve itt lakó, vagy ideköltöző egyéneket fertőzné ez a nagyon
kellemetlen, sőt undorító betegség. Mintha ez egyfajta asszimilációs folyamat
lenne.
Mert bármelyik vidéki városban jártam, a
legfeltűnőbb az volt, hogy senki nem rohant idegesen, mint a mérgezett egér,
nem akart senki letúrni az útról, mert éppen siet valahová. Persze, ha az
illető „úrvezetőnek”valahol már várják a veséjét, szívét, tüdejét, az mindjárt más,
akkor siessen, fő az egészség! Mindenki
nyugodt, türelmes, nem szürke az arca az idegességtől. Pedig ezek az emberek is
ebben a problémákkal teli országban élnek, és őket is sújtja az összes olyan
baj, ami a fővárosiakat sújtja.
Persze az már réges-régen ismert tény,
csak nem szívesen beszélnek róla az illetékesek, hogy Magyarország
tulajdonképpen két részre van bontva, úgymint nyugatmagyarország, és
keletmagyarország.
Meg van még Budapest, mint egyfajta
autonóm terület, egy ország az országon belül!
Minden jel erre mutat, csak ezt nem
szívesen látják be nálunk, pedig „nem szégyen ez, csak kellemetlen”, ahogy
szokták ezt ilyenkor mondani.
Magyarország, 2012-09-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése